Az én Péterem harmincöt éves. Vékony, magas fiatalember. Többnyire komoly, szomorú. Egykor sokat sétáltunk vele a városban az egyik Tisza-hídon át, a másikon vissza. Fogtam vékony kezét, s visszafogtam őt magát is. De sohasem beszélgettünk. Nem beszél, nem ír, nem olvas.
Petike csodaszép csecsemő volt, kék szemű, szőke, egészségesen telt karok, lábacskák, jó magaviselet - ahogyan őt a bátyja megrendelte, ha az utcán kisdedet látott pólyában, gyerekkocsiban.