Egypártrendszerben éltünk. Akkor.

Eleinte nehezen tudtam őt másoktól megkülönböztetni, hiszen dolgoztunk ott háromszáznál többen is. Pedig az öltönyös-nyakkendős, nálam idősebb dr. Agy nem akárki volt, hanem a Hatkiló egyik félvezetője, az MSZMP helybéli oszlopa, aki alulról kúszta fel magát a pedagógusi pálya csúcsára. Az asztalfőre.

A Hatkilós menzával, nem lévén sem válogatós, sem jómódú, úgy negyedszázadig meg voltam elégedve. Szakmunkástanuló fiaim nem mindig, pedig – proletárdiktatúra lévén – a nyolcvanas években három forintért kaptak egy ebédet, amely pár évvel azelőtt még egy forintba került. Gyakran kihagyták, talán mert az órák végeztével egyszerre sokuknak kellett volna sorba állni, inkább rohantak fontosabb dolguk után. Tanár, azaz – osztályszempontból hitvány – értelmiségi lévén ezt nem engedhettem meg magamnak. Soós kolléga egyenesen meg is fogalmazta, hogy szombati tanítás megszüntetése a kedvezményes, bár korántsem három forintos ebéd aznapi elvonását, azaz az életszínvonal csökkentését jelenti. Ezt is megspórolta szocialista államunk az iskolai fűtés- és világítás költségének arányos részével együtt. Így megy ez, azóta is.

Az A és B menüből helyben, az ebédosztó pultnál lehetett választani, amíg valamelyik el nem fogyott. Elsők voltak az irodások, már déli harangszó előtt, mindig köztük szuszogott dr. Agy szakismereti igazgatóhelyettes. Ő el-elüldögélt az alumíniumtálca mellett fél egyig is, hiszen kimerítette a délelőtti munka, amelyet ügyintézője, Ördögh Marika végzett kiválóan. Igen ám, de a felelős vezetőt várta sajtó, a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, és a helyi pártbizottság lapja, a Délmagyarország. Egykor az utóbbiban is találhatott bárki értékes olvasnivalót. A helyes irányban történő tájékozódás meg egyenesen pártfeladat. Belátható, hogy az öt újság délelőtti leküzdése egész elvtársat kívánt, fárasztó lehetett, nem is mindig sikerült megoldani.

Dr. Agy sok vizet nem zavart, de sört meg nőt sem, így minden esélye megvolt rá, hogy a káderfejlesztési terveknek és a családi karrier elvárásoknak megfelelően igazgató váljon belőle. Szakoktatóként kezdte, marxista egyetemen tanult, pedagógiából doktorált, sose mulasztotta el a pártgyűléseket. Midőn a pálya zenitjére ért, sajnos nem élvezhette azt felhőtlenül a felhők felett. Az élet kegyetlen: kórházba utalták, együtt éreztünk vele, ahogy lehet. Az ember sajnálta a java korabeli férfit, de ami engem illet, nem túl sokáig, mert a gyógyulása után nem úgy oldotta meg a neki elrendelt diétát, mint mások, mint a szocialista iskola egyenjogú dolgozói, hanem úgy, mint az egyenlőbbek. Magasabb elvárások talaján. A diéta feküdte meg a gyomrom.

Irénke, a kiváló élelmezésvezető sem rajongott a főnöki ötletért, de a haladás, az haladás, és dr. Agy ekkor már mindenható. Hogyan is tehette volna ugyanazt, mint liszt-érzékeny vagy cukorbeteg kollégáink, hogy ha kell, két déli tanóra között zacsiból vagy ételhordóból étkezzen, vagy koplaljon kissé kora délutánig? Saját, előszobával és titkárnővel védett irodájába is hozathatott volna ételt, ha felelősségteljes tevékenysége miatt nem tudott volna külső étterembe menni. A negyven ülőhelyes tanáriról meg a köpeny zsebéről, mint zabos tarisznyáról szó se essék!

Agy elvtárs bevezette B menü helyett a számára előírt kímélő diétát mindenkinek. Szocialista demokratikusan ehettük mi is azt, amit neki kellett. Jobban lenyeltük volna, ha a wellness részének és dietétikailag, valamint holisztikusan megalapozottnak nevezték volna el a dolgot, ám a korabeli szókincsből ezek hiányoztak. Dr. Agy jóvoltából így csupán egységesen a szokott, világnézetileg és politikai szempontból megalapozott haladó szellemben abrakolhattunk. A B menü a puha diktatúrában nem volt kényszer, hiszen annak húsz-harminc adagja a főnök távozása után elfogyott. Érkezése előtt meg nem lett kész. Így megy ez, ha értik, mire gondolok…

Akkoriban azt, aki efféle banalitáson[1], az egyenlőbbek előjogain fennakadt, Szabad Európa-hallgató felforgató elemnek, jobb helyeken az Iskolavár továbbá Beke Kata olvasójának, vagy csak egyszerűen vezetőellenesnek bélyegezték. Utóbbi egyenlő volt a szocializmus-ellenességgel, azonban elbocsájtással nem járt. Egypártrendszerben éltünk. Akkor.

De miért is morogtak a számukra jobbára csak ideologikusan, elméletileg létezett B menü miatt egyesek? A szocializmus építésének történelmileg adott szakaszában megérte egyáltalán ezt a kérdést napirendre tűzni? Nagyapáinknak a Doberdón jól jött volna cukor helyett a répalevél is, a kínai elvtársak beérték maréknyi rizzsel, ismertük azt is, hogy járt Buci Gyuri[2], amikor szűk lett neki a Pék-ing.

A diétás ételek menübe iktatását az élelmezésvezető saját illetékességébe történt beavatkozásnak fogta fel, költségeit nem szívesen, mint mondta: nem is tudta volna kigazdálkodni. Öt napilapon edződött eszmeiséggel azonban sikerült a nehézségeket leküzdeni: a kenyeret, mint a fejlődés útjában állott akadályt Irénke kivette a kínálatból. Ebbe dr. Agy a konkrét helyzet konkrét elemzését követően, nyílván nehéz szívvel, de nagy szusszanással mégis bele ment, elvégre a haladás áldozatokkal jár, a kenyér meg nem szerepelt a diétájában.

Hogy a középiskolás kollégisták mit szóltak ehhez, azt ők tudják, meg mindenki, aki lakott valaha hétfőtől péntekig bentlakásos intézményben. Azok meg, akik a kisvendéglők asztalaira emlékeztek, melyeken találtak egy kancsó vizet meg kis kosárban felszelt, jó magyar kenyeret, azok bizonyára retrográd nosztalgiáik miatt nem láttak a jövőt, sőt: nemzeti populista módon el sem tudták volna képzelni, hogy nem sokára nemcsak a kenyér, hanem a munka is hiányzik.

Szabad volt otthonról hozni az ebédhez ezt-azt, vagy átszaladni a Szeged-Bajai úton a kisboltba; volt, aki zsemlét maga előtt gurigálva érkezett, a felelőtlenebbje viszont az ételosztó pultra nézve vette csak észre, hogy a leves előtt még át kell fusson a másik épületbe, kifliért a büfébe. A fegyelmezettek kis, (ebédlőbe) ballagó tasakot akasztottak a nyakukba, mások hetykén vállra vetették két-három szelet kenyérrel a nejlon zacskót. Aki arra járt, a menzán sorba álló tanárokon végigtekintve a találékonyságban gyönyörködhetett. Módfelett intelligens a magyar. És kenyeres!

Így látta ezt nagy írónk is, amikor iskolalátogatásra érkezett.

„A kuncsaftok mind megtalálják az utat az iskola szerény, szűk lépcsőjén a pincehelyiségbe… Mindenki két tál ételt kap. Három deci borsóleves volt ma az ebéd, három deci paradicsomos káposzta, debreceni kolbásszal. Hozzá tizenöt deka kenyér. Aki akarja, elviheti. … Merítenek nekem is. … Az étel kitűnő. … Jól esett.” Azután folytatja: a megmaradt ételt kiosztják, a kenyeret is. Mert abból volt mindig bőséggel, még 1932-ben, az ínségkonyhán is.[3]

A mensa latin szó, asztalt jelent, amely körül is ülhető. Arthur király az asztalfőn, kerekasztala mellett csak a legkiválóbb lovagok foglalhattak helyet, akik legnagyobbat tudtak egymás fejére meg az asztalra ütni. Mert az erősebb kutya…, és így tovább. A MENSA, azaz a legintelligensebbek társaságának asztalához sem járulhat mindenki, csak aki megüti a szintet. Fejre, meg a belsejébe nézvést.

Mi köztanárok, tanulók, kollégisták azért ülhettünk a szocialista bőség asztalához, hogy ott kedvükre fogyaszthassanak az egyenlőbbek.

[1] Földesúri jogosultság, monopólium.

[2] Marosán György, eredetileg pék, balos, a Kínai KP elveit követő politikájáért eltávolították a pártvezetésből.

[3] Móricz Zsigmond: A világ legnagyobb ebédje. (Az Est, 1932. január 29.)