Mutassa a tenyerét! Az enyém kérges!
Mutassa a tenyerét! Az enyém kérges!
Fedett teherkocsiban utaztunk haza. Akkoriban ilyenekből állt a munkásvonat.
Marhavagonnak is nevezhetném, de ennek emberi használata egy olyan eseményt asszociál, amelynek szakkifejezései számomra foglaltak, gátoltak, ellenszenvesek. Sohasem tudtam aktívan használni a válogatás helyett a szelekciót, a kápó homályosan kampóra emlékeztetett, a láger pedig csak későbbi orosz levelezésem hatására semlegesült, a hangzása, hangulata kicsit ma is taszít. Akkoriban persze mit se tudtam A nagy utazásról, Semprun tizenhat évig írta a könyvet, ilyesmiről sem a családban sem másutt nem beszéltek az emberek.
1950-ben még nem pótolták a vasúti közlekedés háborús veszteségeit, de a munkásvonatokra szükség volt. A háború utáni személyszállítás a szolnoki vonalon a Nyugatiba indult, szükség volt az újjáépítés munkásaira, később a hároméves terv, az iparosítás élő munka szükségletét biztosították a szerelvények, meg az ötévesekét is.
Nem voltam ötéves, nem voltak terveim sem, csak lógáztam a lábom a szálkás, háttámla nélküli falócán, mert ilyeneket raktak a téglapiros vasúti kocsi belsejébe. Menetirány szerint hosszában helyezték el őket, így, amikor a vonat nagyot rántott, egymásnak nyomódtunk előre vagy hátra, de nem esett hanyatt senki. Fény, levegő a nyitott ajtón keresztül érkezett. Ott lehetett velem a kishúgom is. Nagyobbik húgom nem volt, de a jelző kijárt a szóhoz, együtt érző védelmet, gondoskodást rendelt hozzá: a kicsire vigyázni kell. Kisborjú, mondtuk, ha megellett a Szekfű, pedig a jövevény már akkor nagyobb lehetett nálam, amikor a kötelet az éppen kibukkanó lábára hurkolva az istállóban világra segítették. Kismacska, kiscsirke: mind az óvásra szorulót, szeretgetni valót jelentette. Emlékképem nincs arról, hogy a munkásvonaton együtt utaztunk a kishúgommal, de ha egyedül lettem volna, megmarad a családi emlékezetben, mint különös alkalom, hősi tett. Rábíztak bennünket valakikre, akik Kisújig jöttek a vonattal, s az ismeretlenek között biztosan mindketten jól viselkedtünk.
Apámékat a fordulat éve üldözte Pestre. A háború után házasodtak, hamar került egy fél ház Túri Károly bácsiék portáján. A boldog ember Móricznál is fél házzal kezdte. Gyarapodott a cipészmester és a cipőfelsőrész-készítő fiatalasszony, az én gyönyörű anyám. Angóra bundám bánta, amikor – épp hogy felérve a spanglit – gallér mögé küldtem egy nagy korty politúrt. Irhabundára váltottunk aztán. A lakás polgári jellegét gyermeki nyelvemlék őrizte meg: – Csimbelől a bása! – újságoltam Anyunak, aki rögtön megértette: beszaladt a szobába, ám a velem egymagas kínai vázának már csak a darabjait tudta összesöpörni. 1950-re azonban nemcsak a porcelán váza, a fél ház, hanem az egész kispolgári-iparos egzisztencia összetört. A húgom egyéves lehetett ekkor, én három múltam.
Nagyhírtelen pakolták össze a betyárbútort, és költöztünk Pestre. Lakás nem volt, de Apu talán még aznap szerzett egy üzlethelyiséget a Fő utcában, a Duna felőli, páros oldalon. Úgy történhetett, mint egyszer a zsúfolt kilences villamoson. Apám vitába keveredett valakivel: – Mutassa a tenyerét! Az enyém kérges! Munkásemberé! – érvelt, s ezzel a kérdés eldőlt. Pesti lakosok lettünk, ami szagokat és magas házakat jelentett már a Nyugatinál, sok árnyékot az utcán, meg jegyes tejet. Az előreugró motorháztetős autóbusz sem járt Kisújon, ám Apu szerint a trolibusz igen. Biztosan kerestek számunkra óvodát, bölcsődét, hiszen valahol a pesti gyerekek is felnőttek.
Nagyanyánk azonban másképp vélekedett és – meglehet, már az első terepszemle után – közbeszólt: – Pesten nem lehet gyereket nevelni! – Nagyapánk kardos menyecskének titulálta Posztós Terézt, az ártézi kút környékének önkéntes körzeti megbízottját, aki rendet tartott a családban is. Anyu, a huszonkét éves fiatalasszony abba sem szólhatott bele, hogy szüleinkkel tegeződjünk, hiszen Kedvesanyám – ez volt az anyós megszólítása – hadiözvegyként egyedül nevelt embert a fiából. Anyám aligha tudhatta, hogyan nőhet fel Pesten, két dolgozó ember mellett két kicsiny gyerek.
A fedett teherkocsiban derűs, napos délután utaztunk Kisújszállásra. Talán pestiként vidékre, talán vidékiként, vakáció után haza, ezt nem tudom. Akkoriban jó volt a hangulat a munkásvonatokon, barátkoztak az emberek, nem éreztük magunkat egyedül. Nagyapámék nádfedeles kis háza lett az otthonunk, a Marjalaki utcában, ahová Anyu és Apu három-négy évig még együtt érkezett látogatóba a munkásvonattal.
