Gond, az lett belőle ölég!

Blogbejegyzésben elbúcsúztattam egy könyvesboltot, s ennek kapcsán a hozzászólok megemlítették a potenciális vásárlókat. Aki első sorban szóba jöhet: a diák, a pedagógus. A diáknak kevés a pénze, amelyiknek sok van, nem könyvre költi, az utóbbi meg haladó nemzeti hagyományaink szerint hótt szegény.

Az én időmben akadtak módos pedagógusok. Volt, akinek sikerült jól férjhez menni, más taxizott, rózsát termelt, autós-iskolát vezetett. Aki nem ment férjhez, az bizony nélkülözött ezt-azt. A magam féle humán szakos balfék pedig legfeljebb építkezésen trógerolhatott. Akár pályám kezdetén, Soroksáron a komolyzene rajongó mingréliai herceg, aki betonozott, téglát pakolt a húsvéti szünetben, de a végén lemezeket hallgatva tölthetett egyetlen napot. Elégedetten szólt erről, majd belemélyedt az irodalomdolgozatokba, kecses, hosszú ujjaival lapozott, és simított egyet rajtuk.

Pár év múlva magam is 40 %-os apa lettem, hordtam a téglát, pattantam, ha szóltak: –Tanár úr! Maltert! – s amikor Simon Gyula pallér urunk nem nekem, hanem az egykori kőműves tanulónknak lökte oda, hogy: – Öcsi, ne gyere holnap! – még büszke is lehettem. De a napszám nem könyvre, hanem kenyérre kellett.

Idővel költöttem ismét könyvre is, a megmaradt 60 %-ból.

Aztán a Magyar Bálint-féle minisztérium könyvvásárlási pénzzel rontott rá a nemzetére, annak amúgy is szerencsétlen napszámosaira. Az évi 12-14 ezer forint bérkiegészítés 2010-re négyezerre fogyott. Oda se neki: kis pénz, kis gond!

Mert gond, az lett belőle ölég.

Volt olyan, aki év végén inkább visszafizette. Pedig, ha engem kérdez, személyre szólóan javasoltam volna a billenő bútorok alá a kemény kartonra nyomott leporellókat. Itt-ott beszerezhető lett volna könyvként számlázott CD. Nem olyanok, mint Gizike boltjában. Alacsonyabb igényszinttel ilyesmit a többinél lehetett találni.  Ha kérik, mutatom, bár sem CD lejátszóm, sem képmagnóm nem volt. Tévém sem, egy darabig.

A tanáriban tudták, hogy könyveket azért veszek. Pedig nem nagyon buktam le könyvesboltban. Bibliotékában is négy öt kollégával, ha találkoztam, a tanulni kényszerülteket nem számítva. A tanári asztalról negyed századon át mindössze egyetlen könyvem tűnt el, Szentpétery Magyar oklevéltani naptára. Ritkaság. Hogy mi szükség volt erre egy szakközépiskolában? Semmi. Ám ha egy kolléga felesége még tanul…

A Fekete Özvegy nem tanult történelmet. Nem tanult semmit. Ugyan miért kellett volna könyvet vásárolnia egy 100 %-os matematikusnak? Hiszen az egész középiskolai matek két A4-es lapra felírható! Arra is elég, hogy egy illető erre alapozza minden emberi és szakmai területre kiterjedő kompetenciáját. Minden  más: potomság. Pszichológia, művészetek, idegen nyelv: ganz egál!

Szerettem vele beszélgetni, imponáló volt az esze, intelligenciája, igényes, csinos megjelenése, tanári tartása. Mint mondják, jól is tanított. Az empátiát azonban csak hírből ismerte. Pedig akkortájt jött divatba, s mivel a Fekete Özvegy pedagógiai szinekúrából ejtőernyőzött hozzánk, hallhatott róla ezt-azt. Némi technikával és megfelelő beosztásban ennyi elég ahhoz, hogy a tájékozottság látszatát keltse. Az volt. Nagyon tájékozott.

„Az a mocsok!” meg „a disznó!”, „az ávós neje meg a veje” és „a hülye párttitkár!” – sziszegte. Az ő párttitkára országszerte becsült tudós, és a barátom. Soha személyes rossz szót nem hallottam tőle sem másról, sem a Fekete Özvegyről, akinek a nevére természetesen könyvszámlát írattam.

Telt rá forintból, empátiából szintén. Hogy ne szenvedjen.

Azután megváltoztak a dolgok. Kisfőnök lett az, aki korábban arról öblögetett, hogy az iskolába lépve nem tudta, ki a takarítónő, s ki az igazgató asszony. Ekkorra biztosan felismerte. Vagy a korábban mocskolt elvtársai segítették. Ezekben a körökben sosem voltam otthon, s vele sem beszélgettünk már, csak utasított.

A könyvelszámolásaim kétszer-háromszor dobta vissza. Becsületére váljon, hogy többé maga sem kért. Nem is adott. Becsülettel elvette tőlem, amit tudott. Pénzt, paripát, megbecsülést. Könyvjegyzék helyett egyszer összeadom.

Sem könyvtárat, sem lelkivilágot – afféle emberi limlomot – véle nem cserélnék.