Apák napja, József nap
Mindannyian a jelen börtönében élünk, és a gyermek az, aki kinyitja előttünk e láthatatlan fogda ajtaját: a múlt és a jövő kapuját. Általa élhetem újra végiig – a megfogantatástól a felnőtté válásig – az ember egész törzs – és nembeli fejlődését. Érzem, tapintom, látom az élet születését; csirává válok magam is, kisdeddé, gyermekké, serdülőé, ifjúvá. S megint csak vele együtt járhatom be újra az emberi élet sok millió éves útját, amikor nagyszülő, majd dédszülő leszek. Így nyitja ki előttem a gyermekem, az unokám a végtelen múlt kapuját. És persze a jövőét is, mert gyermek nélkül nem volna semmiféle jövője az emberiségnek – tehát nekem sem, az egyénnek. De ez annyira természetes, hogy közhely volna minden ebbéli magyarázat.
Ezért inkább egy történetet mondok el a szülő, a gyermek és a jövő kapcsolatáról.
A legenda szerint a híres nagykállói csodarabbi, az ezerhétszázas évek végén élt Taub Eizik minden szombat délután mesét mondott a gyermekeknek. Az egyik meséje így szólt:
Élt egyszer egy szegény ember, aki a fiával együtt hosszú útra indult, egy távoli palotába, ahonnan segítséget reméltek jövendő életük megalapozásához. Vállukra vette az apa a gyermekét, így járta végig vele az egész utat. Átverekedte magát sötét erdőn, botorkált vele elvadult pusztaságokon, átgázolt sebes sodrású vizeken, fiával a vállán ereszkedett le a tátongó szakadékokba, s ekként mászott meg végül egy meredek, kopár sziklafalat.
Hadd szóljak itt közbe, és hadd jegyezzem meg, hogy az apa bizonyára könnyebben küzdötte volna le az eléje tornyosuló akadályokat, ha „szabadon” megy, egyedül, a gyermekét otthagyva. De ő másként cselekedett, mert érezte, tudta, hogy a gyermekével a jövőt cipeli a hátán.
Már estére hajlott az idő – folytatódik a mese –, amikor a nagy palota bejáratához értek. Azonban a hatalmas tölgyfakaput zárva találták, csak egyetlen pici ablak volt nyitva a közelében. Olyan kicsi, hogy azon ketten nem férhettek be. Akkor az apa így szólt a fiúhoz:
– Tapasztalhattad, minden veszéllyel és akadállyal megküzdöttem, a vállamon hoztalak idáig. De most képtelen vagyok bejutni a palotába, mert a kapu erősebb nálam. Ha azonban fölemellek, te ezen a kis ablakon bejuthatsz, és belülről kinyithatod a kaput.
A legenda szerint a mesemondó bölcs itt váratlanul megszakította a történetet, és keményen a gyermekek szemébe nézett:
Higgyétek el – mondta –, nélkületek mi sem juthatunk előbbre. Ha mi, szülők nem emelünk föl benneteket, vagy ti meg nem nyitjátok számunkra a jövendő bejáratát, akkor a jövő kapuja mindörökre zárva marad előttünk.
Valódi és örökös rabságba záródhat az életünk, ha nem vállaljuk azt a csekélyke és csupán látszólagos „rabságot”, amit a gyermek vállon cipelése jelent. Hisz vele a végtelen múltat és a végtelen jövőt visszük a vállunkon; ő az emberi öröklét kapujának az egyetlen „kulcsa”. S abban is bizonyosak lehetünk, hogy ha mi őt a végtelen szabadság érzetével hordjuk a vállunkon, amíg szüksége van rá – és szüksége van rá mindaddig, amíg mi szülei meg nem halunk –, akkor ő is ekként fog cselekedni a saját gyermekével.
Egy percig sem állítom, hogy könnyű munka a gyermeket az Élet kapujáig elcipelni, azt sem, hogy neki aztán könnyű azt a tölgyfakaput mindannyiunk előtt megnyitni. Mindez sok kínlódással, rengeteg fájdalommal és keserűséggel jár, és adódhat az életünkben olyan pillanat, amikor úgy érezzük, hogy hiábavaló volt a temérdek küszködés: a kapu nem akar kinyílni. De ez is csupán csalóka látszat. Mert az Élet öntörvényű, s akkor is folytatódik, a kapu akkor is kinyílik, ha sötét hangulatunkban úgy érezzük, hogy csukva marad előttünk. A gyermek akkor is kinyitja előttünk az élet kapuját, ha dacosan ellentmond a szándékainknak, a kéréseinknek. Ő sem tudja megtörni az örök törvényt.
Bármennyire nehéz és szűkös is az életünk – szülőké, nevelőké – bármennyire szenvedünk is a „körülmények szorításában” – ahogy Németh László mondotta egyszer –, az a tudat, hogy az Élet fenntartásában pótolhatatlan a szerepünk, a küldetésünk, fölemel bennünket.
Miként mi fölemeljük az örök Gyermeket, hogy kinyissa a vaspántos tölgyfakaput, úgy emel ő is minket. E kettős súlyemelés tartja fönn a világot.
Győri György írása, Pedagógusok Lapja 1987. november 6.
