Lakáskiutalás 1977.

Lakáskiutalás 1977.

Így éltem meg, először Fülén, 1958-ban. A nagy kirgiz sátorban szalmazsákokon feküdtünk vagy tízen. A következő évben Tatán két sátorlapból összefűzött vitorlába csimpaszkodtunk Kuhár Petivel iszonyú orkánban, Kiskunlacházán saját konyhát vittünk, magunk ástuk a latrinát, és ismét kirgiz, aztán újra sátorlapok. A tábor: egyenlő sátor.

Azután úgy folytattam, ahogyan a Másodkapitánytól meg az Öregcserkésztől tanultam. Dunai Nagy Nyolcas, Mosoni-Duna, két-háromhetes vándortáborok, vizes és avartipró kirándulások, még azután is, hogy Soroksárról szednem kellett a sátorfámat.… Nem adatott meg annyiszor a táborozás, mint az újpesti Varga Jánosnak, Gugának Lacházán, Rákéknak Zugligetben, vagy a tábori Nagy Varázslónak Pesterzsébeten, de éppen elégszer ahhoz, hogy sok legyen a rovásomon a Zalka iskolában maradáshoz.

Vízi táborba nélkülem 1977 nyarán nem ment senki. Az 1978-as ballagáson már nemcsak a ballagók, mások sem hordtak vízi úttörő egyenruhát.

Az elnöki asztalnál, miközben vártuk a kifelé sorjázó osztályokat, az enyémet is, élükön a búcsúzásról engem kizárt Marival,­­ erről is szó esett. A kérdés – Laci, nincs kedve visszajönni? – több volt, mint udvarias gesztus, de meg nem lepett. Hacsak azért nem, mert egy évvel korábban olyan ízetlen megjegyzésemmel kapcsolatban exkuzáltam a főnökasszonynál, amely sohasem hangzott el. Ó igen, jótét lelkek, az úttörő-csapatvezető és az egyik famulusa beugrattak a Vera elhunyt férje temetésével kapcsolatos bocsánatkérésbe. Szégyelltem, hogy hittem annak, aki lejáratásomban volt érdekelt, s persze fájt, hogy valakit, történetesen az igazgató asszonyt akaratlanul is megbántottam. Lugosi Ferencné mégis megkérdezte:

– Laci, nincs kedve visszajönni? – a válaszomra is felkészülve, hogy: lakást, Vera, lakást! Bármi másról igen, de arról nem tudok lemondani!

– Tudja, Kati már nem csapatvezető. – folytatta a témát.

Ámultam az elképzelhetetlent hallván. Koltainé Kati – úttörőcsapat nélkül?!

Koltainé az úttörőzésért élt-halt, a csapatot – jobb híján – a saját gyermekének tekintette, még a Pajtás újságot is maga árulta hétről hétre, osztályról osztályra, ám szigorúan csak a szünetekben. Lelkesedett az őrsi órákért, a raj- és őrsi naplókért, a jótanuló-jókislány-jóúttörők világának minél teljesebb megéléséért! Úttörő vetélkedők, kulturális szemlék és tanulmányi versenyek zajlottak vezérletével, amelyeket – mint mindenütt – ha tetszett, ha nem, a szaktanárok bonyolítottak ingyen munkában, de szerencsére ehhez Halmos Pistának sem kellett vörös nyakkendőt, fehér inget öltenie. A fehér ingesek táborba is jártak a Szelidi-tóra, meg – amikor a kerület „biztosította” – Szárra, fa- és kőházas romantikába, első nap oda-, hatodik nap visszautazással. Olcsó, nem tart soká, és áldozatos mozgalmi tevékenységnek minősül! Ez ám a lehetőség annak, aki felismeri!

Maszlóné Eta ki nem hagyta volna a faházas táboroztatást, ahonnan felsejlett számára a szocialista perspektíva horizontja a hetvenes évek közepén fel-fel meredő tízemeletesek ígéretével. A panelházakban évente 5-6 lakást juttattak a kerület pedagógusainak. A szakszervezet közreműködött, véleményezte a lakáskérvényeket, az övét is, a miénket is. Főbérlőnk tanácsára mindenféle kellemetlenséget beleírtunk, amelyek a szelíd szakszervezeti titkár révén Maszlóné Etához kerültek – lemásolni. A döntést persze a párt- és állami szervek hozták, köztük az egyik Bojtár elvtárs, volt tanító az elnökhelyettes, a másik Koltai János odaadó férj és oktatási osztályvezető.

Nejemmel ugyanazon iskolában dolgoztunk. Az albérletbe született gyerekkel egyre vártuk a konszolidációt, míg a lakás-kiutalási a listán 1977-re az első helyet ígérték nekünk. Most már igazán! Minden okunk megvolt a bizalomra. Fogunk mi lakni!

Másik tanár-házaspár nem volt a névsorban, s talán olyan sem, aki honvédelmi napokat rendezett, télen-nyáron kirándult és lövészversenyeket nyert a gyerekekkel, majd 1976 nyarán három hétre ötvened magával ült be az őrsi csónakokba. A tanítás nyílván nem nyomott sokat a latban, azt így vagy úgy mindenki abszolválta, akinek felkerült neve a várólistára. Bíztunk, de naivan, és a jelen zenéjét illetően süketen, vagyis nem voltunk hű meghallói a létező szocializmus által hangszerelt törvényeknek. Mint vízen kullogó, a hatnapos faházas táborral akaratlanul is konkuráltam, nem úgy, mint a jó hallású énektanár, a Kontakta mérnökének felesége. Neki formálisan sem írták be a nevét a kötelezően előírt káderfejlesztési tervbe, bár úttörő-vetélkedett, kórust vezényelt, és nem külön utakon, hanem Koltainé Katival táboroztatott.

– Kati lemondott. – fűzte tovább a mondatokat az iskolaigazgató. Döbbenetemre:

– Tudja Laci, segítettünk neki. – folytatta tárgyilagos derűvel a főnökasszony, s  ezzel még nem fejezte be a hatás fokozását.

– Pálos Csaba is visszajön – mondta. Csaba, aki velem együtt távozott a Zalkából, aki a korábbi zenei általánosban csapatvezetett, és táborozott sátrakban, főzött bográcsost, trappolt a srácokkal mindenféle vadregényben. Az iskolaegyesítés után magam vontam be őt a lövészetbe, s hagytam volna rá a másik szakkört is, ha marad. De ő sem fért meg ott, ahol nekem szűkössé vált a hely. Egyszerre távoztunk, s lám, egy év múltán Csaba jön vissza! A Zalkában jó volt tanítani.

– Voltak változások a kerületben: Koltai János az oktatási osztályról kiment igazgatónak a Lázár utcába. – fejezte be Vera az elnöki asztalnál. Volt min eltűnődni. Lassan mindenki elhelyezkedett, és kezdetét vette a ballagás utolsó felvonása.

Az igazgató első szavaival bemutatott azoknak a ballagókat ünneplő soroksáriaknak, akik nem ismerhettek, s megindokolta, miért foglalok mellette helyet. Arról, hogy Mari kizárt az osztályomból, Eta megfúrt, Koltai Jánosné egzisztenciálisan lehetetlenné tett, nemhogy ő, de sokáig magam sem dicsekedtem senkinek. Pedig nem az én szégyenem. Már ha nem szégyen a tisztesség gyanútlansága.

Mert ezen múlott minden. A gyermektelen Kati kompenzációs csapatvezetésén a kisgyermekes tanárházaspár lakáskiutalása, Pálos Csaba igazi táborai, a soroksári vízi úttörőélet, a lövészversenyek. Végtére az is, hogy nem kísérhettem nyolcadikig legelső osztályomat, s az új osztályfőnök jóvoltából nem búcsúzhattam el tőlük ezen az emlékezetes, 1978-as ballagáson. Egy évet kellett volna még rezzenéstelen arccal, átverten kibírni. Míg Koltai János kimegy.

Ha előre látom ezt, vajon akkor is szedtem volna a sátorfámat?

A táborozás valóságos próbatétel, megméretés. Igazi élet. Nem olyan, mintha az volna… Nem lehet fehér ingben, hátra tett kézzel felmondani. Ha kitartóan evezel - odaérsz, ha jól vered a sátrat – nem ázol, ha tüzet gyújtasz – megmelegszel. A tábori munka nem púder, nem mozgalmi blabla. A tábor: akár a tisztesség – nem imitáció, az erkölcs jelző nélküli – nem szocialista. Nincs másodosztályú frissességű hal, nincs békeharc, nincs faházas tábor.

A tábor: az sátor.