Figyeljétek csak! Milyen szépen fogalmaz ez a kislány!
A XIX. század második felében az egykori Kholkisz vidékén, Kvartvélia szomszédságában terült el kicsiny országa. Mikszáth évődött rajta, midőn a szobranje Bulgária trónjára uralkodót keresett: Ő jó lesz, mondta, hisz országát a cárnak adta, jó fiú, megérdemel tehát még egyet. Jókai A bolondok grófjában szerepeltette. Amikor 1974-ben Vámos László tévéjátékában megláttam, nem tudtam a nevetésemet visszafogni. Nem tagadom a ráismerés felszabadult röhögését.
A magas, karcsú férfin nem látszott büszkén emlegetett focista múltja. Az Újpesti Dózsa éppen úgy magán-mitológiájának része volt, mint a mindennapi Magyar Nemzet, s ha már itt tartunk: a reggeli fél liter tej, s legfőképpen az egyszakos magyartanárság. Dús hajjal sisakdíszes arcát két oldalt pofaszakáll szegélyezte. Élőben nem látott ilyet Soroksáron, sőt egész Pest-Budán senki. Mindig öltönyben járt, tanárosan: ami vizsgákról, diplomaosztókról esküvőről kikopott, olyanban. Az inge gallérját szinte a nyakkendő tartotta formára, a mérete a gazdája elvált apai mivoltáról árulkodott. A tanári fizetés 60 %-ából Óbudán albérletet fizetni, Somogyba láthatásra utazni és jól öltözködni nem lehetett. Értő női szemnek feltűnt a facér helyzet, s akadt, aki nem mulasztotta el kihasználni.
A napot ivással kezdte. A villamoson, buszon, HÉV-en – így, ebben a sorrendben – elolvasta az újságot, a soroksári Hősök tere sarkán megvette a kiflit, zacskós tejet, amelyet azután az első emeleti tanári délkelet felé eső ablakába helyezett, ahol reggelije a második óra végére elérte a fogyaszthatósági hőmérsékletet. Nagyszünetben jött el ennek az ideje. Ha folyosó-ügyeletes lett volna, a hatnapos munkahét lazább rendjében akadt előtte vagy utána reggelizésre alkalmas lyukas óra.
A lyukas órákat készüléssel, évtizedes használatban rojtos szélű jegyzetei átnézésével, kiegészítésével töltötte. Magyar szakos lévén igen sok dolgozatot, nyelvi feladatlapot javított. Amikor bekövetkezett a számonkérések tantervi-tanmenetbeli szezonja, Pista megközelíthetetlennek bizonyult. Csak egyetlen impulzus zavarhatta meg elmélyült munkájában. Ilyenkor kissé felemelte jobb kezét, benne a javító golyóstollat, fejét nemesen oldalra hajtva hátra szegte, és körbe pillantott:
– Figyeljétek csak! Milyen szépen fogalmaz ez a kislány! – s az elismerés gesztusával, bal kézzel kiemelve a füzetcsomóból a dolgozatot, felolvasta. Nagy műgonddal adta elő a gyermek által írott mondatokat. Egy-egy jól sikerült fogalmazás épp oly örömmel töltötte el őt, mint a szimfonikus zene gyönyörűsége. A tavaszi szünetet culágerként dolgozta végig kőműves mellett, holott ujjaihoz jobban illettek volna a zongora billentyűi, mint a betonkeverő, ám a befejező húsvéti ünnepen lemezeket hallgatott.
A köztes megoldásokat, az énekelt verseket nem szerette. Sebő-Halmos, Koncz Zsuzsa, Halász Judit nem fért bele Pista világába. A magyaros asztalvégen erről is szó esett, s bizony az én lelkesedésemet fenntartásokkal fogadta még az irodalom iránt kevésbé elfogult Pozsga Laci is. A tantárgyfelosztásban támogatta Halmos Pistát: a munkaközösségi megbeszéléseken igazgatóhelyettes létére inkább magának osztotta a rázósabb osztályok óráit, Halmosnak többnyire sikerrel kecsegtetőbb jutott.
Egyik tanítványa megnyert szavaló- és Kazinczy versenyek után jelentkezett egy hirdetésre: "Akarsz-e gyerekszínész lenni?" Mint írta: Olyannyira sikerem lett, hogy a Pajtás Újság engem választott riportalanyának. Ekkor hatodik osztály végén jártunk és szeptembertől bekerültem a Magyar Rádió Ifjúsági Főosztályára, mint gyermek színész palánta. minden szombatomat a stúdióban töltöttem, egy iskolában, melyet kifejezetten nekünk indítottak. Mindenfélét tanultunk, verset, prózát, szép kiejtést, beszédgyakorlatokat, helyzetgyakorlatot, táncolni, énekelni, stb. Rögtön munkákat is kaptam. Állandó tagja lettem a Zengő ABC-nek és a Miska bácsi levelesládájának. Hetente jártam a felvételekre. Megtiszteltek rögtön az elején főszereppel is egy rádiójátékban, itt Szersén Gyula, Schütz Ila és Balázs Péter voltak a partnereim. Sajnos a szép általános iskolai évek véget értek két év múlva. A tehetséges gyermekszínész pályafutása a továbbiakban nem Halmos tanár úron múlott.
A Kevély-nyeregbe tett avartipró kiránduláson, midőn a cseppet sem színész két huncut, Ági és Jutka parodizálta őt, már el kellett magamat a tanári szerep mögé rejteni, nem úgy, mint először, a tévé előtt. De nem kerestem gúnyt az évődésben. Csak mosolyogtam, amikor a csitrik mélyített hangon parodizálták: „Mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása, …” Mindezt olyan kifejező testbeszéddel, fej- és törzs-tartással kísérték, hogy a tanári tekintélyhez soroksári tisztelettel viszonyuló többiek is megeresztettek némi óvatos kuncogást.
Halmos tanár úr valóban előadta a Toldit, mint ahogy saját magát is. A vékony, dús hajú, igen karakteres megjelenésű, jó hangú férfi a magyar irodalom hívatott papjaként celebrálta előadásait. A tanáriban és a tantermekben azt az emelkedett stílt vitte, amelyet vállalt hívatásához egyedül méltónak tartott. Finom, visszafogott, szinte koreografált mozgással kísérte szavait. Néha egy-egy szóval, máskor elítélő pillantással közölte véleményét arról, aki ezt nem méltányolta eléggé. Csak a fontos dolgok érdekelték. Holmi hivatalos rendelkezéssel, körlevéllel, úttörő akcióval az ó óráját zavarni nem lehetett. „Amikor Arany János költeményét tanítom?!” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Szárnyai alá vett szinte az első soroksári napomon, és ismeretségbe hozott a környéknek az egyik, a templomtól ellentétes irányban lévő nélkülözhetetlen objektumával. Eligazított a tanári nőnapi ünnepség azon szakaszában is, amelyben a teadélutános irányultságú kolléganők már szedelőzködtek, szólt a zene, kezdődött a tánc. Pista magához rendelt:
– Laci! – nézett egyenest a szemembe – vedd tudomásul: Kötelességeid vannak! Öt percet adok neked! Öt, azaz öt percet kapsz! Ezután fölkéred az egyik kolléganőt! Bárkit közülük! Táncolni fogsz! Érthető voltam? Öt perc! Végeztem! – s ezzel karcsú, kecses mozgással elfordult, s táncra kérte a legközelebb álló, mosolygós hölgyet.
Szerettük Pistát. A vicceknél értékesebb rögtönzött élceit, nyaknyújtásokra késztető suttogását, megbocsátottuk a tantárgyi arisztokratizmust, a különcséget.
Amikor a hírekben arról olvastam, hogy az abház erők gyorsan elfoglalták Abházia többi részét, mert a grúzokat lekötötte Zviad Gamszahurdia híveinek lázadása Mingréliában, akkor nem Mikszáth és Jókai Jutott eszembe, hanem a mingréliai herceget játszott inas allűrjei. Meg Halmos Pistáéi. De az, akire 1974-ben a tévéjátékban ráismertem, kiváló magyartanár volt, dolgozott, küzdött, botlott és felkelt. Halmos István elhivatottságára a jövő szombati 35 éves találkozón is emlékeznek majd a tanítványai. A magam nem létező zászlaja helyett egy kis kaukázusi országét hajtom meg emléke előtt.