hiszen kiderült: a szabály megengedi, hogy történelemből a nagyobb horderejű A tételrészhez ugyanabból a korszakból való, de más képességeket igénylő B tételeket fűzzek. De erről már nem beszélgettünk a folyosón az új felnőttoktatási tagozatvezetővel. Gyakran beült a tanáriba a hosszú széksor közepébe, ahol körülcsivetelhették – meg szemtől szembe is – azok, akiknek ez a beosztásához tartozott. Bagózásra önálló irodája szolgált, ahonnan füstmentesbe települt a titkárnője. Ő is élvezte az új helyzetet: fogadóórát írt ki az ajtajára, amely épp akkor járt le, amikor az esti-levelező tagozat felnőttjei munkából jövet bekopoghattak volna hozzá. Ugyanígy hessentett el engem, ha adminisztrációmat megkönnyítendő egy osztálynévsor számítógépes átmásolását kértem. Hol volt már az az idő, amikor ő kérlelt: „Laci, nézd meg, légy szíves!” „Tudnál segíteni?” „Nem nyílik meg, mit csináljak?” Valóban, miért is volna kölcsönös és egyenlő a viszony egy diák, egy köztanár valamint az alfőnök alfele között – az ezredforduló magyar iskolájában?!
Megtörtént a tantárgyfelosztás, egy új végzős levelező osztály történelemtanára lettem. Kellemkedés helyett idő híján már az első órán elmondtam, mi vár ránk az utolsó tanévben, mit kérek, és mit fogok nyújtani. Ezek részletes újraélését mellőzve jegyzem meg, hogy bár voltak rossz lépéseim, az iskolai szabályokat a tanulók rovására meg nem szegtem. Hiszen az intézményt, amelynek alkatrészei voltunk, arra találták ki, hogy a társadalomban élést lehetővé tevő, szabálykövető embereket gyártson. Olyanokat, akik azt is felismerik, hogy ami nem tilos, az lehetséges, ami pedig mások kára nélkül növeli a szabadságot, vele az emberi kiteljesedést – az kívánatos az egyénnek és a köznek!
Érettségire ugyanazt a tételsort szántam, amelyet előző évben három érettségi elnök, közöttük két történelem szakos szabályszerűnek elfogadott, a negyedik elnök szájába adott más véleményről pedig jegyzőkönyvileg derült ki, hogy az az igazgatótól származott, a tételsorom ennek az elnöknek sem okozott semmiféle problémát. Győzelmeimet soha nem szerettem lobogtatni, fölényemet kiélvezni, a másik, főleg a gyengébb felett. A tanulónál felkészültebbnek lenni magától értetődik, a nem-szakos kollégához képest ugyanígy. A két matekos felettesem intelligenciáját becsültem annyira, hogy nem emlékeztettem őket a „Ki a legokosabb az iskolában?” játszmában vallott kudarcukra. Aztán bebizonyosodott, hogy alább kellett volna becsülnöm őket.
Az új tanévben, május közepén megleptek egy nekik szóló válaszlevéllel, amelyben az Országos Közoktatási Intézet szakértője azt írta: „… javaslom, hogy a szaktanár a fent idézett dokumentum [Útmutató a gimnáziumi és szakközépiskolai érettségi vizsgához Történelem 4.] szellemében dolgozza át tételsorát.” A javaslat nem csak azért volt kivihetetlen, mert az érettségi szünetben érkezett, hanem azért is, mert a konkrét tételsornak egy dokumentum szellemében történő átdolgozására médium nem állt rendelkezésre. A közvetítő, azaz a Fekete Özvegy nem volt ennyire elszánt, az én szakképzetségem pedig szellemidézésre nem vonatkozott. Tételeimet igazgatói felszólításra (ez már nem javaslat volt!) sem módosítottam, hanem írásban védtem meg tanári kompetenciámat.
„… mint diplomás középiskolai tanár jogosult vagyok a kérdező tanári feladatok ellátására. Rendelkezem az arra illetékes közoktatási helyettes államtitkár közoktatási vizsgáztatói engedélyével, az igazolvány sorszáma V 3071, ez érettségi vizsgabizottság elnöki feladatainak ellátására is feljogosít.
Az Országos szakértői névjegyzékre szintén felvettek „szaktárgyi oktatás, történelem (szakközépiskola)” terület megjelölésével. Hivatkozás: a helyettes államtitkár 74.257/95-1035 számú értesítése, valamint a Művelődési Közlöny 1995. májusi száma.
Önnek módjában áll megtekinteni az eddigi érettségi vizsgáztatói tevékenységem dokumentumait, melyek igazolják, hogy vizsgáztatói feladataimat, beleértve a tételek elkészítését, kifogástalanul látom el. Külön kiemelem a legutóbbi, 1998-as érettségi vizsga dokumentumai közül a 3/L5-ös valamint a 3 L/4-es osztály jegyzőkönyveit, melyekben Tóth Béla és Máhig József történelem szakos vizsgaelnökök állapították meg, hogy tételsorom megfelel a SZÉV [Szakközépiskolai érettségi vizsgaszabályzat] előírásainak és alkalmas a jelöltek érettségi vizsgáztatására. Mivel idén csak az egyik említett érettségi elnök javaslata nyomán változtattam a tételsoron, az Ön kilátásba helyezett döntése nemcsak az én tanári szaktudásomat, de az említett kollégák szakmai kompetenciáját, és szabályszerű vizsgaelnöki tevékenységét vonná kétségbe.
A 3/L4 osztály 1998 június 25-én zárult érettségi vizsgája óta, azaz 11 hónapja a tételek szabályszerűségére vonatkozó esetleges aggodalmakról nem volt, a jegyzőkönyvek ismeretében nem is lehetett tudomásom. A tételsor megváltoztatására másféle indítékot nem feltételeztem.”
A levelet abban a reményben zártam, hogy „a fentiek szakmai és pedagógiai szempontú mérlegelése után, egy héttel a szóbeli érettségi vizsgák előtt nem kerül sor a kilátásba helyezett intézkedésre”, azaz a tanított osztály érettségi vizsgáztatását zavartalanul végezhetem. Hiú remény volt.
Az érveket és ürügyek a következők:
Az akkori legmagasabb szintű jogszabály a 100/1997. (VI.13.) Korm. r. az érettségi vizsga vizsgaszabályzatának kiadásáról (MK 1997. 51. szám, II.) alapján a Szakközépiskolai érettségi vizsgaszabályzat (SZÉF) 16.§ (1) előírta: „Minden tétel két feladatot tartalmaz. Az egyik feladat egy történelmi korszaknak vagy kiemelt eseménysorának részletesebb és összefüggő kifejtését kívánja meg. A másik feladat összefüggések vagy törvényszerűségek értelmezése, kifejtése, magyarázata, diagramok térképek, és egyéb, a történelmi megismerést szolgáló eszközök használata.”
Nézetem szerint aki ennek az előírásnak alapján nem képes tételt szerkeszteni, az nem való katedrára. De biztos, ami biztos, a pedagógiai háttérintézmények Útmutatót is készítenek az önálló munkára képtelenné csonkított köztanároknak, s ebben útmutatásokat, nem pedig utasításokat fogalmaznak meg. Utóbbiakhoz sem joguk, sem felelősségük, sem jogszabályi alapjuk nincsen. Az utalás, hogy „a szaktanár egy-egy vizsgatárgyból a központi útmutató felhasználásával” készíti el a tételsorát, csak annyit jelent, hogy az útmutatót tanulmányozza, az ott feltáruló lehetőségek közül választ vagy nem választ, de ezek mindegyikét, vagyis az Útmutató egészét nem kell betartania. Ahogyan a benne szereplő mintatételeket sem köteles alkalmazni! Ez a különbség a rendelet, a szabályzat, valamint az útmutató között.
A Kádár-rendszer alapvető közoktatási dokumentuma a Tanterv és Utasítás volt. Szinte kívülről be kellett vágnunk. Ha valaki abban az időben szocializálódott, amikor a Párt útmutatásai, kimondott és kimondatlan normái szabályozták a társadalom életét, benne az érettségit, akkor az ember (alattvaló) minden felülről jövőnek vélt „elvárást” – ezt ugye parancsolni sem kell! – betartandóként kezelt. Ha hivatalt adott neki a felsőbbség, akkor nem volt fontosabb dolga, mint Videant consules, ne res publica detrimenti capiat – Ügyeljenek a konzulok, nehogy az állam, kárt szenvedjen! Nehogy a történelem A és B tételrésze kapcsolatba hozható legyen egymással!
Az én iskolámban a római törvényességet és erkölcsiséget keresni hiábavalónak bizonyult. Pedig a SZÉV és az Útmutató előbb vázolt viszonyának értelmezését kérésemre az Országos Közoktatási és Értékelési Vizsgaközpont irodavezetője erősítette meg. Az általam sosem látott levéllel csőbe húzott szakértő kolléga is leírta később: „olyanhoz használtak fel engem, amiről nekem fogalmam sem volt”. Íly módon tiltottak el engem saját diákjaim érettségi vizsgáztatásától akkor, amikor népes tantestületünkből egyedül voltam csak felkérhető bárhol az országban érettségi elnöki feladatok ellátására.
