... és az SI faktor megbízhatóan működik

A család után a nevelőkkel való viszony alakítja az embert. Az esti-levelező oktatásban felnőttek, és majdnem felnőttek tanulnak, az is igaz, hogy némelyikünknek nyugdíjas koráig sem nő be a feje lágya, de mégsem közömbös, hogy mennyire ismerik egymást a tanulási folyamat részvevői. Három-négy év alatt folyamatosan kialakul a kölcsönös bizalom, a biztonságérzet, de egyetlen tanévben a levelező rendszer két-három szóbeli beszámolója erre teljességgel elégtelen. Képzeljük el, hogy a diákok a beszámoló-hét minden napján egy vagy két tantárgyból felelnek, a tanárok pedig szaktól függően akár 150 dolgozatot javítanak ki, s ugyanennyi vizsgázót hallgatnak meg, egyenként jó, ha 10 percben! Ha hozzáteszem, hogy a legkülönbözőbb spórolási intézkedések miatt a szóbeli beszámolók egy része is írásbelivé alakult, akkor nincs mit csodálkozni, ha a tanuló és a tanár nem ismerik egymást.

Volt, akit abból az osztályból, amelynek vizsgáztatásától eltiltottak, alig láttam az órákon, de régi rutin szerint igyekeztem, hogy ez ne befolyásoljon. Nem kötelező, és sokaknak nem lehetséges rendszeresen órára járni. Néhány érdeklődő, kiváló embert megjegyeztem, s egy valóban menthetetlenül gyenge tanuló is feltűnt. Körülbelül annyi esélye volt sikeres történelem szóbeli érettségire, mint nekem lett volna matematikából. Az persze nem létezik, hogy nálam nővérke megbukjon, hiszen – ha oda jutok –, nem mindegy, hogy hogyan adják majd az elfekvőben a kacsát. Ennek ellenére abban a tanévben egy szép, hamvas arcú, nyúlánk leány pótvizsgára kényszerült.

Amikor kiderült, hogy nem érettségiztethetem a többieket sem, akkor már lementek az írásbelik, alig találkoztam a diákokkal. Az osztályfőnök dolga volt tájékoztatni őket. Engem pedig letámadt egy határozott, harcias kolléganő.

– Akkor most döntsd el, mit akarsz! – szólított fel az udvaron, a főépülettől a kollégium felé vezető átlóban, amikor ebédelni igyekeztem. Nem is kapcsoltam rögtön. Vajon miben is dönthetek én? Függhetne ő valamiképpen az én döntésemtől? Amikor leváltották a magyar munkaközösség vezetéséről, még a vétlen utóda elleni támadásból történt, igazolt távollétemet sem volt képes megbocsájtani. Hogyan is vétkezhetnék ellene ismét?! Úgy gondolta, hogy akkor, ha nem vállalom magamra az ő döntését. A felsőbbséggel szemben örökösen intrikáló ezúttal elfogadta az igazgatói megbízást érettségizőim vizsgáztatására. Haragja annak a jelzése volt, hogy én vagyok az oka a cseppet sem szolidáris döntésnek, kizárólag az én makacsságom – és nem a nyugdíjazás utáni alkalmazása, a plusz jövedelem miatt változott meg a vezetői önkénnyel szembeni erkölcsisége. Mert az enyém, amelyhez semmi köze nem volt, nem változott.

Megmaradt a tanulókhoz való hagyományos viszonya is. A szóbeli érettségi előtt bemutatkozott az osztálynak, közölte, hogy – Nem kell betojni, senki sem bukik meg, ötös azonban nem lesz! – A hatás, mindkét felet ismerve a vizsga előtti percekben azért lehetett megrendítő, mert mosoly helyett inkább a támadó attitűd kísérte a közléseit. Kire így, kire úgy hat egy olyan év eleji bejelentés, hogy az anyagot ötösre a tanár tudja, négyesre a tankönyvíró, tehát aki eleget tud, az átmegy, aki ennél többet, az közepes. Aki érti az iróniát, az is meghökken, majd később jót nevet rajta, de ha ez komoly program, azzal baj van. Akad, aki a belépőjétől kezdve terrorizálja a tanulókat, percekkel az érettségi vizsga előtt azonban ez igen rossz vicc. Ha rutinból jön, akkor az oka a lélek mélységes mélyében bujdokol.

A legkiválóbbak diákok is izgulnak a három-négy éve várt végcél előtt. Hányingert, hasmenést kapnak vizsgahelyzetben azok, akiknek ilyen a természetük. Változó, ki mennyire tartja fontosnak az érdemjegyet: a proletár kettest, vagy az ötöst. Az édesanya, aki otthon a gyermeke bizonyítványa mellé teszi majd az övét, melynek ára nemcsak a szorgalmas tanulás, hanem az is, hogy felelős munkahelyi beosztása dacára felnőttként beletörődött a múlt poroszos, infantilizáló iskolájának kalodájába, ő bizony több éves áldozatos munkáját látja veszni az efféle, vizsga előtti hadüzenettől!

A tanári diplomával nem jár lelki egyensúlyt, sem pedig saját defektjeink, vereségeink feldolgozásához eszköz. Tele vannak a tanárik – elég csak rám nézni – félreismert zsenikkel, Rómeót nélkülöző Júliákkal, vannak zsebdiktátorok és tanrobotok szintén. Ha félretesszük a tréfát: ugyanolyan diplománk van, mint a szaktudósnak, a kutatónak, s ennek ellenére hol a portás, hol a főnöki titkárnő szeszélyeit kell megélnünk. Az írni, fogalmazni alig tudó, csak közhelyek elmondására képes igazgató akkor is jobban ért a tételeidhez, ha a legmagasabb minősítésed van szaktudományodból. Ha iskolán kívül miniszter, akadémikus méltat a figyelmére, ha publikálsz pedagógiai lapokban, ha érted a dolgod, csak ki ne derüljön! Mert igen hatékony a kisebbségi érzéshez járuló SI faktor, a sárga irigység, amely, ha teheti, diákot aláz, ha teheti tanárt, s mily édes, ha különbet!

Épp ezért nem élhettem a jogszabály adta lehetőséggel. Az érettségi vizsga nyílt, de ha beülök a diákjaimat meghallgatni, nekem bizonyíthatták volna be a jelöltek buktatása árán, hogy a tárgyamból nem tanítottam meg semmit!

Felmentem a tanterem elé, az első emeleti folyosóra, hogy néhány biztató mondattal támogassam az osztályt, hogy elmondjam: a bizottság talán éppen a rendkívüli eljárás okán még a szokottnál is korrektebb lesz majd. Ez az érdekük!

Az érettségi vizsga protokollja szerint annyit tehettem még, hogy az osztály irataihoz csatoltam az elnöknek szóló tanári beszámolót. Ami máskor felesleges papírgyarapításként túllihegésnek hatott volna, most ugyancsak fontos közléseket tartalmazott. Csakis róluk, s nem az engem ért gyalázatos eljárásról írtam. Íme:

Tisztelt Elnök Asszony!

Mint az 1998/99-es tanévben a III/L5-ös osztály történelemtanára kötelességemnek érzem, hogy az érettségi vizsga lefolytatásához szaktanári tájékoztatást adjak.

Az osztályt csupán ez utolsó tanévben tanítottam, azonban mint másodév végi vizsgabizottsági elnök, korábban is volt a tanulókkal találkozásom.

A tanév folyamán ezt a körülményt figyelembe véve, az alább jelzett lehetőségek keretei között igyekeztem a tanév anyagát feldolgozni és az érettségi vizsgára való felkészítést elvégezni. A rendelkezésre álló időben természetesen nem lehetett az első két tanév anyagát szisztematikusan átvenni, de bizonyos fontos összefüggéseket, korszakjellemző sajátosságokat az órákon jelen voltakkal átismételtünk.

Az osztály tanulói kaptak tőlem olyan, más osztályokban bevált vázlatokat, illetve téma-emlékeztetőket, amelyekkel a felkészülésüket kívántam segíteni. E saját készítésű segédletekre megítélésem szerint azért volt szükség, mivel több éve, lényegében a rendszerváltás óta nincs ennek az iskolatípusnak írott tankönyv.

Igyekeztem a lehetséges B tételekre gondolva forrásszemelvények, kép, grafikon, térkép használatával járó feladatokat adni, arra is volt példa, hogy a diákok hoztak az óra anyagához dokumentumot, olvasmány- vagy filmélményt.

A tanulók többsége szorgalmasan, lelkiismeretesen készült a beszámolókra, az órákon megfelelő figyelmet, munkafegyelmet tanúsítottak, az iskolai élettel kapcsolatos reagálásaik felelős felnőtt emberekhez illőek voltak. Ezt a benyomást keltették a múlt év végi vizsgán.

A tanulók mintegy ötöd részének felkészültsége az ez évi anyagból igen hiányosnak mondható. Ennek ellenére jobbára nem ezek a tanulók alkották az 5. órák[1] törzsgárdáját. A ballagás utáni érettségi szünetben sem használtak ki minden lehetőséget a közös felkészülésre.

A harmadik évben heti óráink 50 %-a (2) utolsó óra volt, s ezeken, mint részben vidéken lakó, részben délutáni-esti műszakban dolgozó felnőtt levelező tanulók - igen kevesen tudtak megjelenni. A legkisebb létszám ezeken az órákon 2 tanuló, a szokásos 4-6 tanuló volt. A részvétel ellen hatott, hogy az egyik utolsó történelem órát fizika előzte meg, amelyen az osztály egésze nem volt érdekelt.

Óráim másik 50 %-a szintén fizika óra[2] után következett, így ez az "üresjárat" - mint elmondták - arra indíthatott némelyeket, hogy az előző lyukas órához a történelem órát is hozzáillesszék, s elmenjenek, illetőleg később érkezzenek.

A tanév három beszámolójából kettőt írásban, egyet szóban teljesítettek, így a szóbeli érettségi vizsgát megelőzően egyszer (továbbá az óra alatti esetleges aktív részvétel és az év végi jegyek lezárása során) volt alkalmam a tanulókat és tudásszintjüket megismerni. Miután többek számára egzisztenciális kérdés a bizonyítvány megszerzése, a nehezen eldönthető év végi osztályzatokkal nem kívántam az órarendből is, a beszámolók rendjéből is következő hiányosságokat megtorolni. Remélem, hogy a tanárváltás sem okozott túl nagy törést a felkészülésben. Kívánom, hogy a kérdező tanár személyének május végi megváltozása (amelyről tőlem a mai napig nem értesültek) ne fokozza az itt ismertetett hátrányokat.

Elnöki munkájához szép sikert kívánok:

Szeged, 1999. június 10.

A vizsga délidejében – ismét az ebédlőbe jövet-menet – találkoztam a vizsgaelnökkel. Nem látta az íratok közt a tanári beszámolót.

Vajon elszégyellte magát azóta valaki?

[1] Az 5. óráról 19.30-kor csengettek ki, s ez nem csak a vidékieknek volt megterhelő, de a helybeliek is megszenvedték, hogy a 19.25-ös kicsengetés módosult. A közel lakó tagozatvezető elvi kérdésként kezelte az ügyet: a busz, villamos épp elment, a főnök pedig nem reggel 6-kor, 7-kor kezdte a munkát, mint a diákjaink.

[2] A fizika válaszható tantárgy volt. Legtöbben kémia vagy számítástechnika mellett döntöttek.