Éjszakai ügyelet
Éjszakai ügyelet
Este kilenctől – a lámpaoltástól – éjfélig tartott. A négyszintes fiú épületszárnyban és a lányokéban is – egy-egy nevelő tartózkodott, miután a délután szolgálatosok eltávoztak. Ők ketten ügyeltek a szárnyanként 5-6 lakókörletre, amelyekben egyenként húsz-huszonnégy gyerek tért nyugovóra. A máskor valahol mindig hangos folyosók kilenc után legtöbbször el is csendesültek.
Ezt a csendet az esti sürgés-forgás előzte meg. A mosdóban lezajlott a cipőpucolás – itt és ekkor jöttem rá, hogy a cipő mosható –, a további cipőfényező műveletek a folyosón vagy egy kis raktárszerű helyiségben történtek. A ruházatot épp úgy rendben kellett lerakni, a szekrénypolcokon elhelyezni, mint a tanulóban a könyvet, füzetet, személyes holmit. A kicsi fiúk folyosóján reggel és este hatalmas csattanások hallatszottak: A felnőttekre szabott beépített ruhásszekrény felső részét a hat-nyolc évesek még stokiról sem érték el, ha meg kettőt egymásra tettek belőlük, azok gyakran széjjelcsúsztak, s az alkalmi légtornászt a hangosan tiltakozó szekrényajtó tartotta meg.
A minden esti fogmosáshoz kiadagoltam a fogkrémet, s bizony, akinek a fogkeféjén lámpaoltás után is megtaláltam, annak ki kellett kelnie az ágyból, és a már keményebb állagú fogpasztával volt kénytelen fogát-ínyét végigdörgölni. Fürdéskor emeletes talpú barna papucsomban siklottam a zuhanyozó vize fölött, a literes flakonból kiadagoltam a heti hajmosáshoz a WU2 sampont: ez a fogkrémmel ellentétben az önkiszolgáló rendszerben nagyon hamar elfogyott volna. A vidám tapicskálás örömét az egyik srác a zuhany alatt önfeledt önkielégítéssel fokozta, amit nem irigyeltem, de leállítottam. Mégis csak magánügy! Ezen túl nem foglalkoztam a fiúk örömszerzési akcióival, a cigit persze ilyenként sem támogattam.
Örömtől megfosztani nem volt szándékomban senkit, de megtettem, amikor egy ízben Kovács Jolitól a doboz Symphoniát koboztam el. Magam is olyat szívtam, de nem pályáztam a gyerekekére. Nevetséges fegyvertény volt kiszúrni a kislánnyal. Kiszúrni? Nem volt nehéz: kikandikált a zöld színű melegítője zsebéből, szinte kellette magát a bűn tárgya és eszköze. Talán eredménye is. Lecsaptam tehát. Fiaimnak szintén nem adtam tüzet, és rejteniük kellett a bűz-rudat előlem, de kutatást, vallatást nem végeztem, nem is ambicionáltam ilyesmit. Ha tálcán kínálták, nem hunytam szemet.
A szexuális öröm még úgy sem fért a nevelőotthon rendjébe, mint a bagó. A legidősebb srácom udvarolgatott Joli nővérének, Stellának. Találkozásaikat nem kötötték az orromra, nem is hiányzott, rendben volt így, örültem nekik. Nem jó az embernek egyedül lenni. Párkapcsolatban meg különösen – de ez utóbbi még előttük állhatott.
Létezik szexualitás a fiúk között is. A maszturbálást egymásnak tanítják, de nem vezet jóra, ha közösségi aktussá válik. Ügyeleti sétámon a nyitott ajtó mögül a szokásos szuszogó háttérzajt leküzdve mocorgás, erős sóhajok szűrődtek ki a folyosóra. Előfordult, hogy a fiatalabb srácok körletében, ahol jöttömmel nem számoltak, egy ágyban találtam egy lányos kicsikét egy túlkoros, máris szépfiú, dzsigoló-jelölt fazonnal, szétküldtem őket. Semmi kétség, hogy még akkor éjjel újrakezdik, legfeljebb becsukják az ajtót. Az ember örömre vágyik, és úgy jut hozzá, ahogy az alkalom és a gátlásai lehetővé teszik.
Amikor lámpaoltás után a fiú-szárnyba felhallatszott a kazári munkahelyükről hazaérkezett majdnem felnőtt korú lányok szokottnál izgatottabb viháncolása, tudtam: oka van ennek. Ilyenkor egyikük-másikuk a zsibongóban vagy a lépcsőházukban ide-oda bújva próbálkozott a fiúját megvárni. Amikor sikerült, apró sikkantások reppentek fel az éjszakában. Ha túljártam túl az eszükön, és a lépcsőházban felülről előszólítottam a félrerakott bútorok mögül a lányokat, biztosan nehezteltek rám az elmaradt ölelés miatt. Eszembe sem jutott más, mint az otthon rendje.
Máig nem lettem lányos apa, de ha az volnék, remélem, bizalommal fordulhatnának hozzám lányaim. Ma már igen, akkoriban talán nem egészen. A bizalommal persze sohasem éltem volna vissza, de puritán neveltetésem meghatározott bizonyos reakciókat. Manapság sem óvszert, hanem – a hiábavaló tiltás mellé – imakönyvet nyomkodnak némely iskolában a felserdültek kezébe. Nem a "nem kívánt" ellen, hanem a mindennél erősebb kívánság leküzdésére. Tehetnék én is egy tiszteletkört az érzelmi érettséget, a felelős kapcsolatok fontosságát, a másik ember megbecsülését említve, de nevetségesnek vélem: viszonylag szűk társas mezőben, szeparációs traumákat megélve mit sem ér a szemforgatás. Oda taszít a muszáj is, mondja a költő… A koedukált, széles korhatárú nevelőotthon valóban nem a párkapcsolatokat, hanem a testvérek egy helyre kerülését volt hívatott megkönnyíteni. Ezzel együtt a mi kétnemű világunkba való beilleszkedéshez, az életet szeretetéhez fontos lehetett a másik nem kamaszkori felfedezésének itteni kalandja.
A sikeres óvintézkedések, a problémamentes ügyelet vége felé a közös naplóval elégedetten ballagtam fel éjszakás kolléganőmhöz, vagy jött át ő hozzám. Egy ízben, azonban az éjszakás kolléganő feldúltan rohant le a két szárnyat összekötő zsibongóba, és ki tudja még meddig szaladt volna, ha kis kompániánkat ott nem találja.
Sörmeccseket játszottunk hétfő esténként a tornateremben. Hatan, nyolcan, tízen kantársak – akik ráértünk, eleinte 2 X 15 percben, majd egyre hosszabb két félidőben. Állandó tényező csak a láda sör, amelyet vagy a községből, vagy Fülekről, Losoncról kerített a soros sörös. A nők közül egyedül Ria merészelt bejönni közénk, ha dolga akadt, hiszen a feléje zúgó lövéseket simán levette és bombázott vissza. A foci ürügyén ismerkedtünk egymással, adomáztunk, Pistike viccekkel ugrattuk ki István lelkét a bokorból, hogy azután a fejeket kiszellőztetve, izzadtan ballagjunk hazafelé. Egy ilyen tévémentes este végén szaladt belénk a kiborult Bratinkáné Magdika, a máskor nyugodt, csendes asszony, aki alkalmanként háztartásvezetésre, főzésre tanítgatta az önkiszolgáló ebédlő etetőpultjához szokott lánykákat.
A nagylányok egyike – talán épp egy elmaradt randi miatti dühében – nekiment az ügyeletes kolléganőnek, megtámadta, megütötte! Felháborodásunk hangjait a foci után még gőzölgő csapatszellem erősítette föl. Igazából senkit sem érdekelt, hogy mi történt, s már nem tudom azt sem, hogy a vétkes, egy nyúlánk, kreol bőrű lány hogyan érkezett, került elénk lent a zsibongóban. De nekiestünk. Mi, az éppen kisportolt kanok! Már nem a kolléganő védelmében, hanem valami vadászösztöntől hajtva. Úgy csaptunk le rá, a hálóinges, 
mezítlábas, rémülten nagyra nyílt szemű lányra, mint kopók az őzre, aki persze jajdult, nyöszörgött, talán sírt is. Alig hallatszott a hangja a csaholástól. Ott tolongtunk körülötte hegyén-hátán mindannyian, s ütések, rúgások hullottak. A könyökök visszamozgását láttam hátulról. Nem én voltam a falkavezér, és nem is fértem a közelébe. Nem voltam elég macsó hozzá. Csak egy azok közül, akik bekerítették.
Nincs mit színezni rajta. Az éjszakai ügyeletben semmi különös nem történt.
