Hontalanság - hazafiság
Az első mellbevágó olvasmányom a csehszlovákiai magyarok második világháborút követő sorsáról Janics Kálmán nyugaton 1979-ben megjelent műve, A hontalanság évei. Mi, a hetvenes évek elején elballagott szegedi főiskolások Nagy István előadásaiból sokat tudtunk arról, hogy mi történt odaát a Benes-dekrétumok után. A kötetet a tanszékvezetőnk adta a kezembe. Megrendítő olvasmány!
Aztán következett Duray Miklós könyve 1982-ben Püskinél. Az MTA Történettudományi Intézetében kerestek hozzá bírálót, s az ott leadott Kutyaszorító fénymásolt példányai szálltak szerteszét. A tanszékre alighanem Benda Kálmán hozta. Lehetetlen, hogy a „szervek” ne tudtak volna róla. Az 1981-es lengyelországi szükségállapot híréhez boldogan hajlongó Hajdú János vállalta végül a támadást a könyvet előszavazó Csoóri ellen, aki nem halt bele. Már nem olyan időket éltünk. De vissza nem üthetett .
1984 tavaszán Nagy István Töri-mozija keretében három egymást követő estén nézhettem meg Sára Sándor filmsorozatát a Don-kanyarról. Csoóri Magyar apokalipszis (1980.) című esszéje adott hírt a forgatásról, ő mondta ki először szavakkal azt, amit a film valóságossá tett. A pedagógiai előadót majd szétvetették az érdeklődők, de nem csak a létszám miatt kellett számozott belépőkártyát alkalmazni. Spicli persze bejutott, de provokáció nem történt. Aztán a zsúfolt tanszékvezetői szobában ott ültem Csoóri mellett, aki költőként nem szólalt meg, csak mint az Illyés hagyatékát felvállaló szép szavú magyar. Felnéztem rá, és hallgattam a katedra szabadságát is igazoló biztatását arról, hogy messzebbre is el lehet menni, mint amilyen lehetőségei a magyar kormánynak hivatalosan vannak.
És most újra Janics. Natasa, aki úgy döntött, hogy ismét szerb lesz, vagy bolgár. Az ő döntése. Mint ahogy az, hogy magyar vagyok, csak az enyém. Senkinek sincs joga kétségbe vonni a csíkszeredai jéghokisok magyarságát és román állampolgárságát sem. Nem felejtem a lebombázott újvidéki hidakért 1999-ben Pozsonyban könnyet ejtett lelkész bánatát, aki Szerbiában született, Szlovákiában alapított családot, és igaz magyar ember. Nem állampolgárság és nem lakóhely dolga, hogy melyik nemzettel azonosul az ember, s hogy kizárólagosan-e, az sem.
Az állampolgárság jogi és érdekviszony. Nem érzelmi, nem nyelvi, nem származási vagy kulturális intézmény. Tartalmát a jog és érdek befolyásolja. Haza csak ott van, hol jog is van, vallotta Petőfi, mások beleértették ebbe a boldogulásba való jogot is. Ki meri a szemére hányni a másfél millió kitántorgottnak? Azoknak, akik most is, akár ’56 után – a lábukkal szavaznak?! És miért lenne kivétel egy olimpikon?
Ha Janics Natasa úgy gondolja, úgy érzi, hogy ezután máshol jobb lesz élnie, akkor úgy kell tőle elköszönni, ahogyan azt Szegeden tették. Vigye magával a szép emlékek mellé köszönetünket, és persze mindent, amiért megdolgozott, ami az övé. Nem lopta, nem privatizálta, nem kommunizálta, nem kokszolta, nem nyúlta le.
Soha nem gondoltam, hogy el tudnék menni innét. Oda se, ahová visszahúz a szívem, Csíkba vagy Zentára, s csak nyelvet tanulni merült fel bennem Párizs. Magyarként egy vagyok azokkal, akiket egykor hontalanná tettek, akiket kutyaszorítóba kergettek, szilenciumra ítéltek – és undorodom azoktól, akik hazafiság címén most Janics Natasával vagy másokkal ezt teszik!