Egyet vihet - kettőt kap!
Egyet vihet - kettőt kap!
A fehér kesztyű követelménye dühössé tett. Micsoda nagyzolás, üres külsőség – véltem. Férfi viseletként csak régi esküvői fényképen láttam glaszékesztyűt. Volt már dolgom esküvel, esküvővel, de az egyetemről nem feltételeztem, hogy doktorrá avatási ünnepsége olyan, mint a csapatzászló előtti díszmenet!
Amíg a szakrális kézcsók természete meg nem világosodott előttem, a pöfeteg gyűrűk a múzeumokban illetlen fantáziákra késztettek – vajon hová is húzták őket?! Nos, a kesztyűk képezték az óvszereket. A redves, nyálas, pállott szájú hívő bízott a királyi kéz vagy a püspöki gyűrű áldásában, de a kézcsókkal megtiszteltek csak mértékkel. Kesztyűvel védekeztek, s arra húzták a tágas csókolnivalót. Az érintkezés visszavonhatatlan kézrátételes csodája a középkori hagyományokat őrző universitásban is megmaradt: a doktorandusok a pedumra helyezett kézzel tesznek fogadalmat. A rektori jogar peckesen áll, mint a királyi ölben: ott a tövét és a fejét, s a bezárt szöget érdemes figyelni. A szakrális gesztust. „Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, aki őneki mindenében gazda vala: Tedd a kezed tomporom alá! Hogy megeskesselek...” Tedd a kezed a jogaram alá… A doktori eskü a jogarra helyezett kézzel, a doktorrá fogadás kézfogással történik. A befogadott azonosult a befogadóval, eggyé válnak, a szertartás és a hagyomány szerint szent ez a frigy.
Ha lemondtam volna a rektori kézfogásról, hiszen a ceremónia meg a cím nem számít, akkor közhelyesen, budai elit értelmiségi módjára pozícionálhatnám feljebb magam. Magam magam. Mit nekem hagyomány, eskü, doktorrá fogadom! Abba a klubba, ahova hívnak, én aztán nem… Különben is: Superior stabat servus! S akkor valóban feljebb álltam. A Rigó utca sarkán épülő társasház állványzatának magasáról köszöntem szervuszt a lentieknek. Lemondani az aktust épp úgy nem akartam, mint leesni onnan fentről. De keresztül-kasul jártam a várost: hol kapni fehér kesztyűt olcsón. Leértékelés nem volt a magam immár több mint egy éves 40 %-os apaságán kívül, így aztán a kellően durvult culáger-kezemre vettem egy pár egyszer használatost. A szombati félnapra lemondtam s nem fel a melót, hogy finom kesztyűbe bújhassak aztán.
A két betűvel jelölt szót már beszédtanuló korszakomban a nevem elé tettem, s hozzáfűztem a foglalkozást is: ügybéd. Miért pont azt? Anyagi motivációim nemigen lehettek: nőgyógyász vagy fodrász azóta se szerettem volna lenni. Egyáltalán, azt sem tudom, akartam-e valamivé, valakivé válni valaha. Jó kezdet után osztályismétlésre buktam, kirúgtak egy suliból – majdnem az összesből – s csak a kósza vágy vitt főiskolára, egyetemre. De ha már így esett…
– Miért nem ír doktorit? – Az egyetemi docens könyvészeti anyagomat látva ajánlotta fel a lehetőséget. – Lehet? – És lőn. Az egyetemi diplomaosztás után elkészítettem a témavázlatot, melyet az ELTE illetékesei elfogadtak. Dolgozni kezdtem az orosz és magyar anarchistáimról gyűjtött cédulahegyekkel. A nehézséget a Szeged-Budapest távolság és hiányos nyelvtudásom okozta, valamint az, hogy köztanárként, de nem a katedrán dolgoztam. Ha jól emlékszem, gépírónőre sem tellett. Amikor kisebb fiam harmadszor lépett hozzám, hogy segítsen – kizárólag a váltó billentyűt nyomta le –, akkor a tudomány visszavonult: a könyvespolc tetején várta, hogy Petike után ismét rá kerüljön a sor.
A disszertációt három év múlva nyújtottam be. Bírálót a konzulensemnek volt dolga keresni. Sokáig tartott. Akadt, akit elkerültünk: – Miki ellopja! – vélte a tanárom. Orosz és kelet-európai történetben jártas szakemberek mellett szóba kerültek más, a kutatásaimban érintett területek ismerői. Hónapok teltek el, míg a második, harmadik felkért személy megbirkózott a terjedelmes anyaggal. Idézek tőle jót-rosszat: „Kevésbé sikeres helyenként a dolgozat nyelvezete. A szerző olyan nyelvi pontatlanságokat enged meg magának, amelyek percek alatt törölhetők ugyan, de így kedvrontóként és értékromboló tényezőként hatnak. Ezek az úgynevezett „pongyolaságok” a fogalmazásban viszont nem mérhetők a disszertáció érdemeivel. A dolgozat feladatát kitűnően elvégezte. Ajánlom a szerzőnek, hogy ezt a munkát folytassa tovább. … A dolgozatot a legmelegebben ajánlom kiadásra. … A leírtak alapján ajánlom a summa cum laude minősítést is.” A hazai anarchizmus egyik kutatója magánlevélben a következőket írta: „Az a véleményem, hogy hihetetlen alaposságod és körültekintésed mellett akkor lenne az írásod jobb, ha bátran elszakadnál a feldolgozandó matériától (ez alatt persze nem a felületességet értem) és nagy tárgyi tudásod alapján bátran mernél általánosítani, összegezni. Nálad ez már nem ismeret, hanem önbizalom kérdése.”
A kollégáim némelyikének örömet szerzett a hosszan tartó folyamat. – Visszadobták! – vélekedtek, hiszen előfordult már ilyen az iskolában, de kutatóhelyen is. A doktori értekezést nem szokás automatikusan elfogadni. Ezen a páston nyert csörte nélkül bajnok nincsen. Hogy készen megvegyék az opponensekkel együtt, azt elképzelni sem tudtam akkor. Vajon csak én nem? Ugyan ki akart volna doktori értekezést vásárolni? Többet kerestem alkalmi segédmunkásként, mint az iskolában, s a kőműves nem cserélt volna jövedelmet az egyetemi tanárral sem. Doktorrá avatásom után mégsem tehettem be a lábam az építkezésre, ahol a szakik azelőtt vidáman kiáltották: – Tanár úr, maltert! - Doktor úrral a pallér ugyanezt nem tudta elképzelni. A jó keresetnek befellegzett.
Az irigység, a rosszindulat velejárója életünknek, az enyémnek is. De sose akartam követni – még a kőműves állványról sem – a magas polcra felmászott majmot, azonban elégtételt éreztem, ha alulról láthatóvá vált a „bizonyítványa”. Hogy alányalnak? Hogy úgy vélik: a polctól lesz a senkiből szakrális személy? Hogy – FSP-t idézve – igen jól áll rajta a zakó? Nem érdekel. A farkasok fehér kesztyűiből mindig kilátszanak a mancsok.
A meghívó megkésett 1988 nyarán. Hiszen a ballagásokhoz, a főiskolai és egyetemi diplomaosztásokhoz hasonlóan ki másnak az öröme sokszorozhatta volna meg az enyémet, mint anyámé. Ő az előző évben meghalt. Nem maradt kinek büszkélkedni. De nagyobbik fiamnak a válóperes vesztegzár után a ritka ceremóniával nyújthattam volna valamit. A kisebbik tíz éven aluliként eleve nem jöhetett. Az anya kivételesen engedélyezte a láthatást. Sőt: a doktorrá avatás meghívójának korlátozásától is eltekintetve ragaszkodott mindkét gyerek együttes jelenlétéhez. A társadalmi-családi eseményen részt venni képtelen autistára és az anyai szív végtelen lehetőségeire a meghívó nem gondolt. Bevallom: én sem. Egyet vihet, kettőt kap – ehhez nem kellett doktorátus.