Atlasz voltam

Atlasz.

Atlasz.

Doc. 5. Doktorrá fogadom

2013. május 23. - Atlasz.

Egyet vihet - kettőt kap!

Egyet vihet - kettőt kap!

A fehér kesztyű követelménye dühössé tett. Micsoda nagyzolás, üres külsőség – véltem. Férfi viseletként csak régi esküvői fényképen láttam glaszékesztyűt. Volt már dolgom esküvel, esküvővel, de az egyetemről nem feltételeztem, hogy doktorrá avatási ünnepsége olyan, mint a csapatzászló előtti díszmenet!

Amíg a szakrális kézcsók természete meg nem világosodott előttem, a pöfeteg gyűrűk a múzeumokban illetlen fantáziákra késztettek – vajon hová is húzták őket?! Nos, a kesztyűk képezték az óvszereket. A redves, nyálas, pállott szájú hívő bízott a királyi kéz vagy a püspöki gyűrű áldásában, de a kézcsókkal megtiszteltek csak mértékkel. Kesztyűvel védekeztek, s arra húzták a tágas csókolnivalót. Az érintkezés visszavonhatatlan kézrátételes csodája a középkori hagyományokat őrző universitásban is megmaradt: a doktorandusok a pedumra helyezett kézzel tesznek fogadalmat. A rektori jogar peckesen áll, mint a királyi ölben: ott a tövét és a fejét, s a bezárt szöget érdemes figyelni. A szakrális gesztust. „Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, aki őneki mindenében gazda vala: Tedd a kezed tomporom alá! Hogy megeskesselek...” Tedd a kezed a jogaram alá… A doktori eskü a jogarra helyezett kézzel, a doktorrá fogadás kézfogással történik. A befogadott azonosult a befogadóval, eggyé válnak, a szertartás és a hagyomány szerint szent ez a frigy.

Fogadalom

Ha lemondtam volna a rektori kézfogásról, hiszen a ceremónia meg a cím nem számít, akkor közhelyesen, budai elit értelmiségi módjára pozícionálhatnám feljebb magam. Magam magam. Mit nekem hagyomány, eskü, doktorrá fogadom! Abba a klubba, ahova hívnak, én aztán nem… Különben is: Superior stabat servus! S akkor valóban feljebb álltam. A Rigó utca sarkán épülő társasház állványzatának magasáról köszöntem szervuszt a lentieknek. Lemondani az aktust épp úgy nem akartam, mint leesni onnan fentről. De keresztül-kasul jártam a várost: hol kapni fehér kesztyűt olcsón. Leértékelés nem volt a magam immár több mint egy éves 40 %-os apaságán kívül, így aztán a kellően durvult culáger-kezemre vettem egy pár egyszer használatost. A szombati félnapra lemondtam s nem fel a melót, hogy finom kesztyűbe bújhassak aztán.

A két betűvel jelölt szót már beszédtanuló korszakomban a nevem elé tettem, s hozzáfűztem a foglalkozást is: ügybéd. Miért pont azt? Anyagi motivációim nemigen lehettek: nőgyógyász vagy fodrász azóta se szerettem volna lenni. Egyáltalán, azt sem tudom, akartam-e valamivé, valakivé válni valaha. Jó kezdet után osztályismétlésre buktam, kirúgtak egy suliból – majdnem az összesből – s csak a kósza vágy vitt főiskolára, egyetemre. De ha már így esett…

– Miért nem ír doktorit? – Az egyetemi docens könyvészeti anyagomat látva ajánlotta fel a lehetőséget. – Lehet? – És lőn. Az egyetemi diplomaosztás után elkészítettem a témavázlatot, melyet az ELTE illetékesei elfogadtak. Dolgozni kezdtem az orosz és magyar anarchistáimról gyűjtött cédulahegyekkel. A nehézséget a Szeged-Budapest távolság és hiányos nyelvtudásom okozta, valamint az, hogy köztanárként, de nem a katedrán dolgoztam. Ha jól emlékszem, gépírónőre sem tellett. Amikor kisebb fiam harmadszor lépett hozzám, hogy segítsen – kizárólag a váltó billentyűt nyomta le –, akkor a tudomány visszavonult: a könyvespolc tetején várta, hogy Petike után ismét rá kerüljön a sor.

Bibliográfia, meghívó

A disszertációt három év múlva nyújtottam be. Bírálót a konzulensemnek volt dolga keresni. Sokáig tartott. Akadt, akit elkerültünk: – Miki ellopja! – vélte a tanárom. Orosz és kelet-európai történetben jártas szakemberek mellett szóba kerültek más, a kutatásaimban érintett területek ismerői. Hónapok teltek el, míg a második, harmadik felkért személy megbirkózott a terjedelmes anyaggal. Idézek tőle jót-rosszat: „Kevésbé sikeres helyenként a dolgozat nyelvezete. A szerző olyan nyelvi pontatlanságokat enged meg magának, amelyek percek alatt törölhetők ugyan, de így kedvrontóként és értékromboló tényezőként hatnak. Ezek az úgynevezett „pongyolaságok” a fogalmazásban viszont nem mérhetők a disszertáció érdemeivel. A dolgozat feladatát kitűnően elvégezte. Ajánlom a szerzőnek, hogy ezt a munkát folytassa tovább. … A dolgozatot a legmelegebben ajánlom kiadásra. … A leírtak alapján ajánlom a summa cum laude minősítést is.” A hazai anarchizmus egyik kutatója magánlevélben a következőket írta: „Az a véleményem, hogy hihetetlen alaposságod és körültekintésed mellett akkor lenne az írásod jobb, ha bátran elszakadnál a feldolgozandó matériától (ez alatt persze nem a felületességet értem) és nagy tárgyi tudásod alapján bátran mernél általánosítani, összegezni. Nálad ez már nem ismeret, hanem önbizalom kérdése.”

A kollégáim némelyikének örömet szerzett a hosszan tartó folyamat. – Visszadobták! – vélekedtek, hiszen előfordult már ilyen az iskolában, de kutatóhelyen is. A doktori értekezést nem szokás automatikusan elfogadni. Ezen a páston nyert csörte nélkül bajnok nincsen. Hogy készen megvegyék az opponensekkel együtt, azt elképzelni sem tudtam akkor. Vajon csak én nem? Ugyan ki akart volna doktori értekezést vásárolni? Többet kerestem alkalmi segédmunkásként, mint az iskolában, s a kőműves nem cserélt volna jövedelmet az egyetemi tanárral sem. Doktorrá avatásom után mégsem tehettem be a lábam az építkezésre, ahol a szakik azelőtt vidáman kiáltották: – Tanár úr, maltert! - Doktor úrral a pallér ugyanezt nem tudta elképzelni. A jó keresetnek befellegzett.

Az irigység, a rosszindulat velejárója életünknek, az enyémnek is. De sose akartam követni – még a kőműves állványról sem – a magas polcra felmászott majmot, azonban elégtételt éreztem, ha alulról láthatóvá vált a „bizonyítványa”. Hogy alányalnak? Hogy úgy vélik: a polctól lesz a senkiből szakrális személy? Hogy – FSP-t idézve – igen jól áll rajta a zakó? Nem érdekel. A farkasok fehér kesztyűiből mindig kilátszanak a mancsok.

A meghívó megkésett 1988 nyarán. Hiszen a ballagásokhoz, a főiskolai és egyetemi diplomaosztásokhoz hasonlóan ki másnak az öröme sokszorozhatta volna meg az enyémet, mint anyámé. Ő az előző évben meghalt. Nem maradt kinek büszkélkedni. De nagyobbik fiamnak a válóperes vesztegzár után a ritka ceremóniával nyújthattam volna valamit. A kisebbik tíz éven aluliként eleve nem jöhetett. Az anya kivételesen engedélyezte a láthatást. Sőt: a doktorrá avatás meghívójának korlátozásától is eltekintetve ragaszkodott mindkét gyerek együttes jelenlétéhez. A társadalmi-családi eseményen részt venni képtelen autistára és az anyai szív végtelen lehetőségeire a meghívó nem gondolt. Bevallom: én sem. Egyet vihet, kettőt kap – ehhez nem kellett doktorátus.

Amikor már találkozhattunk...

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr68266212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

13118 2013.05.23. 21:47:04

hm. az irigység és a rosszindulat mindenütt jelen van ... ma is.

23353 2013.05.23. 21:58:25

Na ezt szepen irtad le. Remellem a forrasokra vallasosan referaltal, mert meg betehetik a "plagizalast kereso masinaba" oszt visszaveszik!

60145 2013.05.24. 04:34:02

1. Hmmmm: Jó volna bekalkulálni, de mindenre nem telik az embernek.

60145 2013.05.24. 04:36:39

2. little: Filoszos lett az eleje, témához illő. A befelezés pedig annyira nem szép, mint amennyire igaz.

60145 2013.05.24. 10:47:57

5. marja: Igen, pont került a végére!

301782 2013.05.24. 19:32:40

Kicsit keserűnek és nagyon őszintének, igaznak érzem ... Valika

60145 2013.05.24. 19:44:47

7. Valika: Így van. Más nem lehetett.

36888 2013.05.25. 08:49:31

....igen, '88-ban a kőműves, de a segédmunkás is jól keresett......

60145 2013.05.25. 10:36:25

9. Virág elvtárs s.k.: Az uralkodó osztály is svarcban boldogult.

11692 2013.05.25. 19:21:41

...az olvasó nehéz szívvel olvassa - mélységes mély a múltnak kútja - számvetésnek, beszámolónak megrendítő...

60145 2013.05.25. 19:56:35

11. Évalajos: Ideje van a számvetésnek. Valóban annak szántam, de közéleti apropóból, amely szintén átlépni való, múló epizód csupán.

Terminus 2013.05.25. 21:58:49

Ha csendben is, olvaslak.. :)

60145 2013.05.26. 18:48:02

13. Terminus: Ennek akkor is örülnék, ha tudnám, ki vagy!

Terminus 2013.05.27. 17:37:20

Terminus, Atlasz, senki más (nem is voltam soha más) - egy régi, ám csupán egy éve meg-megszólaló olvasó. S mindössze jelezni kívántam, hogy ha nem is látszom – szólok hozzá - olvasni szoktam az írásaidat. Pluszokat-mínuszokat én nem osztogatok, a pontot, mint jelzést Anton után Marja viszi tovább, így én ósdi módon szóban jeleztem, hogy olvaslak..:)

60145 2013.05.28. 08:57:47

15. Terminus: Csodálkozom, hogy még senki nem nyúlta le ezt a kifejező nicket! A helyedben én regisztrálnék! Igaz, hogy azután elég nehéz ellenállni, és az ember előbb-utóbb felfed valamit az inkognitójából. Köszönöm az érdeklődésedet!
süti beállítások módosítása