Atlasz voltam

Atlasz.

Zsuzsi nem ért oda

2013. július 06. - Atlasz.

Bizalom

Bizalom

Sok van a rovásomon, többnyire nem olyan dolgok, amelyeket a túlzott bizalom okozott volna. Tanári pályámon azonban volt egy ilyen. Személyiségemnek azt a részét, amellyel bizalommal tekintek az új helyekre, helyzetekre, partnerekre – a fiam mentalitásában is fellelem. Ez a mi luxusunk. Mértéke Nagyfiamban meglep. Mint a tükör.

A neveltjeim, tanulóim bizonyára tudnának példát mondani az ellenkezőjére, de én úgy emlékszem, nem vadásztam a puskákra, nem trükköztem ezek kiderítésére keresztkérdésekkel. Ha mégis előfordult, a többiekkel szembeni tisztesség, az egyenlő mérce késztetett erre. Szerettem azt hinni, hogy nem csalnak, én meg nem kivételezek, hogy igazságos vagyok az osztályzásban, a személyre szóló figyelemben. Ma úgy gondolom, hogy ezzel törekedtem a bizalomra, s reméltem, megbíznak ők is – viszont. Számít ez most már bárkinek? Úgy értem: rajtam kívül…

Arra azért az érintett, egy magabiztos felnőtt nő emlékezhet, hogy javítóvizsgára megérett lévén neki is felajánlottam, hogy nem rontom el a nyarát. Ha abbahagyja a dohányzást, átengedem történelemből. Valaki rákérdezett: – Honnan tudja, hogy abbahagyja? – Hát ha vállalja, akkor…! – volt a válaszom. Szabálytalan ajánlatomat nem volt köteles elfogadni. Átment a javítóvizsgán, majd sikeresen érettségizett. Magának köszönheti, miként azt is, ha azóta nikotinmentessé vált. De jó érzés lett volna tudni, hogy ő sem járt hiába az óráimra.

Nem volt köteles elfogadni a gyereke sorsára vonatkozó javaslatomat Jutka, soroksári kolléganőm sem, azt azonban elképzelni sem tudtam, hogy semmibe veszi. Bíztam benne.

Az eset jobb megértéséhez egy kis bevezető szükséges. A pedagógusnak vannak tanulói, diákjai, tanítványai. Az osztályfőnök, a csoportnevelő gyerekeimnek mondja az övéit, akikkel több a munkaköri kötelessége, s kialakul irántuk személyes erkölcsi felelőssége, elkötelezettsége is. Nem ritka, hogy kapcsolatuk túlterjed az iskolaidőn és az iskoláztatás idején. Líviuszt például a Vas utcában csak az olyan tanulók érdekelték, akiken segíthetett. Más osztályfőnökök az iskolában egyébként alig létező személyes kompetenciájukat élték ki az osztályukkal: az ott tanítók csak rajtuk keresztül léphették át a szaktanítás kereteit. Szakkörbe, kirándulásra gyerekeik akkor se járhattak más tanárokkal, ha maguk nem rendeztek ilyet. A tanulók pontosan érezték a kimondatlan tanári elvárásokat, ahogy a családban a szüleikét is. Az osztályomban szociometriai vizsgálat igazolta ezek működését.

Osztályfőnökként magam is úgy véltem, hogy az én „népem” az én felelősségem.

Tapasztaltam, hogy alsós tanítónőjük hosszú ideig magáénak tekintette gyerekeit, legszívesebben felső tagozatban is tovább vitte volna őket. De csak négy fiút tartott meg férje evezős edzésein – s bizony nem örültem neki. Emberi gyengeség volt, következmények nélkül. De hetedikben az egész osztálynak kötelezővé tettem a tánciskolát, amely némettanáruk „boltja” volt, évről évre a barátnője tartotta. Remélem, hogy inkább nyitottam a gyerekeim lehetőségeit, csekély eszközeimmel inkább segítettem, mint korlátoztam őket. Úgy gondolom: a nevelés ezt jelenti. Segíteni.

Egy korábbi blogbejegyzésem visszhangtalanságából kellett rádöbbennem arra, hogy mennyire naivan értelmeztem az osztályfőnöki-tanári szerepet! Hiszen csak a vak nem látta, de ő is hallhatta, hogy a beszédzavarokkal küzdő, ám nagyszerűen tanuló, példásan viselkedő kislány segítségre szorul! De amikor az erre szakosodott kiváló pszichiáterrel elintéztem, hogy fogadja őt, akkor – tiszteletben tartva az osztályfőnöki kompetenciát – nem Zsuzsi édesanyját értesítettem erről, hanem Jutkát, az osztályfőnökét. Hiszen az iskolában Zsuzsi az ő gyereke volt!

„Jó volna tudni, hogy abban az osztályban nem garázdálkodtam hiába.” – fejeztem be az erről szóló történetet. A visszhangtalanság azóta rádöbbentett, hogy Zsuzsival Teri néni, aki segíthetett volna neki, nem találkozott. Ha édesanyja utasította el a lehetőséget, osztályfőnöke szólhatott volna róla. De nem szólt se nekem, se nekik. Korábban is rájöhettem volna. Hét-nyolc évvel azután, hogy tolakodónak vélt rákérdezésemet mellőzve, vakon bíztam az osztályfőnöki-anyai, pszichiáteri segítségnyújtás megtörténtében, autista Kisfiammal jártunk a rendelőben. Az ő sorsának felismerése akkor minden más információt elmosott.

Ma is bánt, hogy a tanári-osztályfőnöki szerepeket tiszteletben tartva ugyanolyan bizalommal tekintettem egykori kolléganőmre, mint egykori tanáromra, a pszichiáterre. A bizalom nyílván nem volt kölcsönös. Zsuzsi nem kapott segítséget. Nem ért oda a rendelésre.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr28265792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

178873 2013.07.06. 18:35:09

Azt kell mondjam, bizalomért bizalmat vártál, és bár ez nem rossz, mégis naiv is voltál egyben. Éppen az általad említett Líviusz kapcsán hallottam olyan történetet, hogy diák-szülő-pedagógus kollegina zűrös ügyében előbb elment az igazgatóhoz, ott levédte a diákot a kolleginával szemben, és utána lépett a szülő felé.

60145 2013.07.06. 19:15:40

Valóban bizalmat vártam, hivatalból, a tanuló érdekében. Ki tudja, ez miért hiányzott. Naiv is maradtam mindmáig, ezt jóhiszeműségnek is mondják. Luxus?

178873 2013.07.06. 21:16:34

Igen, a jelek szerint luxus. Miként luxus ilyen mélyen emberi bejegyzést is írni. És ez elkeserítő néha.

60145 2013.07.06. 21:35:29

3. solide : Idővel minden könnyebb. És köszönöm!

23353 2013.07.06. 23:25:48

Nna elolvastam asszem értem. Érdekes a tanárok lelkiéletét rajtad keresztül megismerni....

178479 2013.07.07. 01:38:26

Jó-jó! De hogyan alakult szegény Zsuzsi sorsa? A beszédzavartól még lehetett kiváló szakmája, és lehet boldog családanya. Sokszor a túlerőltetett jobbkezessé szoktatás vált ki súlyos beszédzavart, ugyanis a bal féltekére kényszerített mozhatóközpont fejlődés elkezd belebeszélni a szomszédos beszédközpont munkájába. Persze egyáltalán nem konstruktív módon.

60145 2013.07.07. 06:28:40

5. little : Esendők vagyunk, egyik különbül, mint a másik :)

60145 2013.07.07. 06:33:30

6. ZorróAszter: Ha jól tudom, főiskolát végzett. Úgy vélem, minden esélye megvolt, hogy sorsa jól alakuljon. Sokan zavarba jönnek, ha vallatják, vagy csak kérdezik őket.

301782 2013.07.07. 06:35:40

Itt jártam ++ :) Valika

60145 2013.07.07. 07:36:02

9. Valika : Örülök, hogy tudtomra adtad :)

283390 2013.07.07. 09:11:17

Milyen érdekes, hogy az annak idején engem tanító tanárokról szinte csak jót tudok mondani, a gyerekeimet tanítókról már árnyaltabb a kép... És van olyan is, aki engem is meg őket is tanított.... Persze ebben az is közrejátszhat, hogy fiatalon a tekintélyhez (a jó értelemben vett tekintélyhez) másképp viszonyul az ember, mint meglett korban... Egy biztos, ha a tanárt a jó szándék vezeti, nem tud nagyot hibázni....

178479 2013.07.07. 09:35:29

8. Atlasz (szerkesztő) 2013. 07. 07. 6:33 "Sokan zavarba jönnek, ha vallatják, vagy csak kérdezik őket." Elnézést, de ezt nem értettem. Hacsak nem a Zsuzsira vonatkozik ez is.

60145 2013.07.07. 09:37:22

11. Kokó : Szerencsés természeted van, ha így szelektál az emlékezeted. A gyerekeimet és a "gyerekeimet" illetően - amint olvashattad - nem csak árnyaltabb, hanem árnyékosabb az én önképem is.

60145 2013.07.07. 09:40:25

12. ZorróAszter: Igen, ezt a zavart szerettem volna megszüntetni a pszichoterapeuta segítségével. Csak ezzel tudtam volna Zsuzsinak, a az egykori kislánynak segíteni - tapintatosan.