Széllel szemben
Az én vezérem bensőmből vezérel. Ó hogyne! Igaza van a költőnek! Sóhajtsuk együtt: Belőlem beszél! A bensőmből szinte. Tehát ki is vezérel téged, őt, engem? A külső vezérkedőkkel szemben a lelkiismeret. Az erkölcs belsővé vált, de korántsem velünk született ereje. Büszke vagyok önállóságomra, amely egy lakatlan szigeten eszembe sem jutna.
Mégis: mit gondolnak a többiek az emberről? Elfogadják, vagy semmibe veszik? Ha szépen szól valaki szemben, akkor az nem lehet, hogy ugyanő mögötted csúnyán tegyen. Otthon, a szülőhelyeden nem ragasztottak a hátadra „hüje paraszt” cetlit. Ez fontos igazán. A bizalom, a biztonság. Megkaptad, ha úgy viselkedtél, ahogy illett.
Nagyanyám és nagyapám ellentmondást nem tűrő rendje kezdettől meghatározta a viselkedésemet. Még azelőtt, hogy világra jöttem. Apu – maga is ebbe nőve – csak bólinthatott, az én majdnem gyereklány anyámnak pedig jövevényként eszébe sem jutott új családjában modern szokást, más illemet bevezetni. Kísérletét, hogy szülők és gyerekek tegezzük egymást, nagyanyám gondosan visszaverte.
Az otthoni értékrend királytükrének legfelső fokán a tekintélytisztelet állott. Az elszármazottak találkozóján számba vettük, mint köszönhetünk szülővárosuknak. Én ezt. A tekintély kényszeríti elfogadni az illemet, amely elfogadtat a többiekkel, majd közvetíti az ennél is fontosabb, több évszázados, évezredes parancsolatotokat. A legfelsőbb instanciákra, a legtisztelendőbb magasságokba az öt-hat évesnek nem dolga feltekinteni, elég, ha körülnéz, utánoz, engedelmeskedik. A tiszteletesnek kézcsókot nem adtunk, nem járt az senkinek, térdre pedig csak lélekben, Isten előtt. Eme hatalmasságok nevében a nagyszülők tornyosultak gyereklétem fölé, meg a rokonok, azután az iskola.
Beírattak László Jánosné elébe. Az L alakú, tanítólakásos, egy tantermes épületre, a különös szemléltető rajzokra – a víz körforgása, az emberi test – emlékszem, a tanító néni arcára alig. Az első osztály csaknem teljesen tudatom alá süllyedt a szégyenemtől, pedig nem hiába igyekeztem kiváló – születtem, elvegyültem és kiváltam, – azaz színötös lenni. Gyakran jelentkeztem, ritkán szólítottak. Egyszer aztán kellett volna, de nagyon! Mégsem tudtam kikéredzkedni. Így esett, hogy bár üres utcán, mégis „mindenki szeme láttára” kantáros rövidnadrágban hüppögtem hazafelé, szaros gatyával ujjhegyemen. Bekakáltam… Egy iskolás!
Az előző percekben nem a haláltól, hanem ettől rettegtem, akár tüzérségi támadás előtt a frontkatonák. A szégyen rosszabb, mint a halál, hiszen megélhető! Ha valaki rám néz, láthatta volna rajtam a kínt, de az a valaki, a felsőbb hatalom, a tekintély, a tanító néni – nem vett észre. Engedély nélkül pedig nem tudtam kimenni. Jobb lett volna beleszarni az egészbe – mint oly sokszor, azóta is.
Görény hetedikben kicsit szaglott mindig. Nem csinált be, pedig gondjai lehettek a záróizmaival. Gyégyünek gyakrabban szólítottuk a katonatiszt fiát. Ő csak pislogott nagyokat a szemüveg mögül, eltűrte mindkét gúnynevét, akár az otthoni rendet. Minimum stokiztatták. Hogy rendes ember legyen belőle, fegyelmezett, katonás. A vékony, csendes fiút az osztályban nem bántotta senki. Se diák, se tanár.
Évtizedek múlva – szinte a minap – egy kolléganőm kilencéves lányát menekítette el az újabban tanár néninek titulálandó pedagógus harmadik osztályából.
– Még hogy vécére kimenni! Az ő órájáról! A gyakorlóiskolában! Csak nem fog megpisiltetni egy iskolaérett gyereket?! – A kislány a tanerő elemi felháborodásának a hatására szinte minden órán úgy érezte, hogy nagyon, nagyon, nagyon... Akkor is, ha rend a lelke mindennek! De vajon a rendnek van-e lelke?!
Az illem és a szokás az erkölcsileg helyes viselkedés biztonságát nyújtja mindnyájunknak az emberek között. Aki megpróbálkozik széllel szemben, azt a többiek inkább elkerülik. Aki vendégségben rágyújt, az – Czeizel doktor szerint – olyan, mintha a sarokba vizelne. S ettől még nem lesz belőle Depardieu.
Nem látják többé szívesen a társaságban. Akkor sem, ha kisajátítja az egész tálat, ha uralja a társalgást, ha elfoglalja a házigazda helyét az asztalfőn. Ha fittyet hány illemre, szokásra, tekintélyre. Ha agyonkommenteli mások blogbejegyzését.
Petőfi azt írta Aranynak „.... hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán.” De nem tette be a lábát minden házba, nem vágta hanyatt magát úton-útfélen, Jean d’Or barátján kívül talán csak a vad grófnál lazított a szabályok kötelékén. Parasztok közül nőtt vidéki protestánsként másként nem tehetett.
Tovább is van, mondjam még? Fontosabb volna az előbbieknél, hiszen nem a serblinél akartam kilyukadni. De ha valaki most hellyel, blogfelülettel kínálna, csak azt mondanám, amit nagyanyám tanított, s amiről többet akartam írni:
– Köszönöm, nem kérek! –
Boldog új évet!