Merről fúj a szél, a szellet?
Merről fúj a szél, a szellet?
Nemzeti Napfény, Magyar Eső, Magyar Nemzeti Vihar jöhet? Majd eljövend! Táltos fogantatású csillagösvényen érkező szenteltvizes álság-békesség kísérje szabadságharcunk legújabb győzedelmeit! Le a kozmopolita vörös dannymeteorokkal! S bár nyelvével még senki sem nemzett, ebben is világelső a hun-magyar nemzet! Nyelvével magyar a magyar! Vissza, ami a miénk! Vissza! Vissza! Mindent vissza! Nemzettestvér, megmutatjuk! A magyar nemzeti bácsik háromszínmicsodáját… Ahogy a keleti szomszédban Funar tobzódott talpig – magyar gőggel: bocskorig – trikolórban: kutyaház, utcai pad: minden csupa dákoromán színekben feslett. Mert három színt ismertek a világon a keleti-franciák. És mi most?!
A nemzet szóalak a bibliafordítások szövegében mást jelentéssel bír, mint például Pató Pál nemzetes úr bagót rágó ajkai közül kifröccsenve! Utóbbit a jogkülönbség választotta el a büdös paraszttól, a szegény adózó néptől, a hazátlanoktól. A szerb-szlovák eredetű Petrovics Nemzeti dala – és a törvényhozók forradalma – minden hazánk fiát jogokban egyenlővé tette. Francia import ez is, akár a szomszédban.
A hazafiság az egy államban élő szabad polgárok közösségét egyesítette a francia felvilágosodás gondolkodói számára. Értékek védelmét, a felvilágosodás eszméinek őrzését, ápolását foglalta magában. A francia nyelv és kultúra hatással volt egész Európára, a francia filozófusok érdeklődése pedig a külföld felé is irányult. Európa népei közösek az emberiség bizonyos alapelveiben – állapította meg Voltaire. Montesquieu őt megelőzően oda nyilatkozott, hogy Ha valami használna a nemzetemnek s ártana egy másiknak, nem javasolnám uralkodómnak, mert elsősorban ember vagyok s azután francia; szükségszerűen vagyok ember s véletlenül francia.
Minálunk a haza és a nemzet fogalmát 2002 óta a kormányon lévők és az ellenzékiek megkülönböztetésére használják. A mindennapi győzedelmes szabadságharcunkat többnyire Európa ellen vívjuk, attól rettegve, hogy egyszer csak győzünk. Kétszer már ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok, tudván, hogy győzelem esetén is veszítenénk. Európában már nem a harcra buzdító Marseillaise szól, hanem az Örömóda. A korzikai zseni által elbűvölt „nagy nemzet” fiai tömeggyilkosnak tartják Napóleont, valamint bevételt hozó idegenforgalmi attrakciónak.
Európa beteg, mondják nacionalizmussal házaló neppereink. Válságjelenségekre mutogatva árulják – gyógyszer helyett – a mérgező portékájukat. Diktatúrákban, kellően centrális erőterekben nincsenek válságjelek: a nagy Szovjetunióban 1929 és 1933 között milliók haltak éhen az ukrán búzamezőkön – de bomló kapitalista-imperialista-globalista túltermelési válság – az nem volt. Pravda. Nálunk a magyar tervgazdaság eredményeit – került, amibe került – némelyek világraszólónak mondják, de világért sem adnák szavazatukat kádárista pártra. Visszarettennek a győzelemtől.
Liberális babonák is hatnak. Ámultam, amikor Friderikusz nem hitte el riportalanyának, a vezető politikussá vált, eredetileg illegális bevándorló, és emiatt kiutasított színes bőrű holland nőnek, hogy a parttalan liberalizmussal baj van, veszélyezteti Európát. Az, akit képernyő elé ültetett, megélte, megtapasztalta. Mi jó ideig csak színes tudósításként, tévében néztünk ilyesmit. Például a 2005-ös, lángoló Franciaországot:
„…bizony, ma a „valóság kérlelhetetlen csizmája” skandálja az igazságait. Évtizedeken át hallott hazugságok Franciaországról, e multikulturális, többrasszú, többvallású több-satöbbi paradicsomról. Túl sok hazugság, most pedig a szuverén valóság, amely megvilágosodik mindenki számára, s mint a helikopter reflektora világítja be ennek az oly kartéziánus* hírű országnak az őrületét. Imámok, akik „Allah akbar!” kiáltásokkal foglalják el a túlhaladott hatóságok helyét (ébresztő, Voltaire!). E hatóságokét, amelyek tárgyalni kényszerültek a „nagy testvérekkel”, valójában bandavezérekkel, akikről messziről bűzlik, hogy kábítószerrel és lopott autókkal kereskednek, s akik a prostitúción gazdagodtak meg. A politikusok, akik az eget kémlelik és záporesőkért könyörögnek, mert csak azok képesek csillapítani a „fiatalok” gyújtogató hangulatát. Eljön az is, hogy a parlamenti képviselők körmenetekkel, kiengesztelő áldozatokkal kedveskednek az esőisteneknek? S a tehetetlen gesztikulálásokat a rap okádékai kísérik, megígérve a franciáknak: „Addig b…m Franciaországot, amíg nem szeret” (idézi a L’Express).” 97-98. p.
„A politikusok, akik nem tudják, mihez kezdjenek. Az állítólag humanista hangok, amelyek kifakadnak: hogyhogy! Euró-milliárdokkat öltünk ezekbe a lakótelepekbe, és egyre több helyen lángolnak! A franciák, akik felfedezik (ideje volt!), hogy a névleg francia lakosságnak komoly része gyűlöli és – az életművészet kötelez – „sajtnak” nevezi őket, mert fehérek, valamennyire keresztények, feltételezéseik szerint gazdagok. Gyűlölik őket, mert úgy érzik, meggyengültek, önazonosságukban elbizonytalanodtak, hajlamosak a folytonos önostorozásra. Gyűlölik köztársaságukat, kifütyülik nemzeti himnuszukat. Elutasítják a laikus államot, amelyet a francia nemzet ádáz küzdelmek árán vívott ki. Kigúnyolják a franciákat, hisz nemde komikus azokat fogadni be a hazájukba, táplálni és lakáshoz juttatni, orvosilag ellátni, akik gyűlölik és megvetik őket?
Franciaországot gyűlölik, mert a franciák hagyták kiüresedi, egyszerű letelepedési hellyé – a globalizált Eurázsia egy kis darabjává – alakulni. Akik iskolákat gyújtanak fel, mit tanulhattak tanáraiktól a franciaság szépségéről, erejéről és gazdagságáról?” 98-99. p.
„Ha nem vagytok franciák, legyetek méltók arra, hogy azok lehessetek. Így kellene szólni – Corneille-t parafrazeálva – ehhez a fiatalsághoz, hogy kiszakítsuk az ideológiák, a segélyen élés, a maffiák, az integrista toborzók és ama kegyes képek fogságából, amelyek az életben sikeres ’kis beurökről’* és ’készséges blackekről’ festettek.
Világos nyelv kell, részrehajlás nélkül, cenzúra nélkül, a hivatásos „antirasszisták” által működtetett gondolat- (és hátsógondolat-) rendőrség nélkül.
Igen, világos szavak, amelyek elmondják, hogy Franciaországban csak egy közösség lehet: a nemzet közössége. Amely valamennyiünket eredetre és fajra való tekintet nélkül egyesít.”103. p.
„Szólni kellene a híres pozitív diszkriminációról, erről a veszélyes elképzelésről, amely infantilizálja, lealacsonyítja a „diszkrimináltat.
Beszélni az egyén felelősségéről, amelyről oly könnyű megfeledkezni a „francia szociális modellben” – hisz ez a gondoskodó állam által kiutalt „barakán”* alapul.
Elmagyarázni, hogy e modell halott, mert hatástalan voltában a spekulatív kapitalizmus legrosszabb oldalait az etatista szocializmus legrosszabb fogyatékosságaival egyesíti: természetellenes házasság a fenti közgazdasági gazemberség és a lenti korporatista, bürokrata mozdulatlanság között.” 104-105. p,
(Makine: Lehet-e még szeretni Franciaországot? Bp. 2007., 109 p.)
Igen, szólni kell arról, hogy vannak válságjelek. De nem szabadságjogok, a nemzet eszméje és az európai szellem elválasztása szándékával kell ezeket felhánytorgatni, hanem éppen ezeknek az eszméknek az együttes érvényesítésével kell a válságot leküzdeni.
Önmutogató liberális doktrinerségben tobzódni, ötletről ötletre licitálni, falkában lehurrogni azt, akinek nincs egy(en) véleménye – ez bizony oda vezet, ahol most vagyunk, tisztelt liberális barátaim.
Ott, ahonnan az egy szem liberális önjelölt tömegtámogatás és teljesítmény nélkül képes volt listára kerülni! A nem kompromittálódott Szabó Timea elé, aki megvívta a választási harcot, részt vett tüntetéseken, gyűléseken, vitákon! Fodor Gábor a szabadság és egyenlőség jegyében, emancipáltan, minden érdem de nem alkuvás nélkül a régi vesztesek jóvoltából – képes volt mandátumhoz jutni. Mindez még jóra válhat, hiszen liberális szellentésből is keletkezhet (lásd pillangó hatás!) Magyar Nemzeti Vihar.
A liberalizmus válságát nálunk sem lehet a liberális eszméket tagadó gyakorlattal meghaladni. Ahogyan – Makine szerint – a francia beteg, úgy a magyar is az emberi és nemzeti értékeket számba vevő racionális gyógymóddal kezelhető.
* Descartes követő, racionális gondolkodású
* arabokról
* Baraka: szufi-arab kifejezés, jelentése áldás, szerencse.
