pápistaság
pápistaság
Az egykori nem-katolikus magyar szóhasználatban képmutató, szemforgató fejtegetésre, avagy viselkedésre utalt. Viselkedésre is, ha annak üzenet-értéket, önmagán túlmutató jelentést szánt az "elkövető". Mint amikor Róma dúsgazdag püspökei nem csak az Úrvacsorát, de önmaguk lefokozásnak tűnő felemelését végzik a húsvéti lábmosással. De akár pápistaságnak tartjuk, akár nem, százmilliókat emlékeztetnek ezzel a gesztussal valami nagyon fontosra, amely nélkül elviselhetetlen volna az emberi világ.
Református környezetben nevelkedvén magam is jól érzékeltem a pápistaságot abban a történelem-tankönyvben, amelyben a korszerű - azaz a 9 11 óta beszart - szerző immár muzulmánt vagy iszlám hívőt említett mohamedán helyett, ám a reformátusok kálvinistának, az evangélikusok lutheránusként lettek aposztrofálva, pápistákról pedig szó sem esett. Lelke rajta - és a karrierje! De amiért forszírozom a szóhasználatot, az a szavak jelképisége. A szó maga is jelkép: egy-egy személy, dolog vagy gondolat sokrétű teljességéből emel ki valami könnyen érthetőt, befogadhatót. Például az Isten helyett a pápának, Mohamednek, Luthernek hívő magatartást a másik felekezet megnevezésében. Ahogy szavak nélkül az alázatot, a szeretetet, a Teremtő előtti egyenlőséget a Jézusra emlékeztető húsvéti lábmosás gesztusában.
Ma reggel egy FB bejegyzést vettem át egykori tanítványomtól. Egy videó-interjút, amelyet megosztok itt. Azoknak, akiknek nincs lelki ideje végignézni, egy református véleményt idéző mondatot emelek ki az interjúból. "A pápában sokkal jobban megjelenik az evangéliumi ember, mint az egyházfő."
Pápistaság? Hazabeszéd? Döntse el mindenki lelkiismerete szerint. Az ennél fontosabbat is.
