Atlasz voltam

Atlasz.

Pedig iskolába is járt...

2015. november 08. - Atlasz.

Az én Péterem harmincöt éves. Vékony, magas fiatalember. Többnyire komoly, szomorú. Egykor sokat sétáltunk vele a városban az egyik Tisza-hídon át, a másikon vissza. Fogtam vékony kezét, s visszafogtam őt magát is. De sohasem beszélgettünk. Nem beszél, nem ír, nem olvas.

Az én Péterem harmincöt éves. Vékony, magas fiatalember. Többnyire komoly, szomorú. Egykor sokat sétáltunk vele a városban az egyik Tisza-hídon át, a másikon vissza. Fogtam vékony kezét, s visszafogtam őt magát is. De sohasem beszélgettünk. Nem beszél, nem ír, nem olvas.

Pedig iskolába is járt.

Abba az iskolába, amelyről a napokban (november 10-én) a Szegedi Közéleti Kávéház rendezvényén Faragó Aurél Jánosné tart előadást az intézmény képviselőinek a közreműködésével.

A tanítási órákat az egészségügyi gyermekotthonon belül az autista osztály számára délelőtt tartották. Mivel korábban éppen a Péteremről való gondoskodás érdekében vállaltam délutáni és esti munkát, beülhettem a nyolc-tíz gyerekhez és a két gyermekfelegyelőhöz. Pétert ölbe vehettem, babusgathattam, ha hagyta, és ha odabent már nem győztem befogadni a többi kis emberke irracionális viselkedését és a gondozóik reménytelen igyekezetét azok kezelésére – ki is vihettem sétálni a tágas udvarra. Nem vártam el a gyermekfelügyelőktől többet, mint magamtól: kibírni, elviselni, megóvni az önmagába zárt embert.

A képzés igazolásaEgyetlen egyszer tehettünk volna a nem beszélő autistákért többet. Elsősorban azok révén, akik nap, mint nap tartósan velük voltak. Egy kipróbált, sikeres módszerrel talán meg lehetett volna tudni a soha nem kommunikáló autista gyermektől, hogy hol fáj? Ízlik-e? Tetszik-e neked? Még ha nem is találtunk volna „odabent” olyan zsenit, mint Ray Babbit, vagy a nem beszélőként íróvá vált Donna Williams, akkor is elképzelhetetlen öröm lett volna kommunikálni azzal, aki „odabent” lakik. Kapcsolat nélkül még a kínjairól sem lehet fogalmunk.

A támogatott kommunikációnak a megfelelő életkoron kívül a tartós együttlét a feltétele. Az Autisták Érdekvédelmi Egyesülete alapfokú tanfolyamának elvégzése után ezért fordultam a gyermekfelügyelőkhöz, hogy vajon hajlandók volnának-e megtanulni azt a módszert, amellyel kapcsolatba léphetnénk az autista gyerekekkel. Karkas Mihályné, Kovács Mónika, Szögi Tiborné szívesen vállalta ezt a budapesti képzést, ha munkahelyi felettesük hozzájárul. Támogatását kérve felkerestem a szegedi Siketek Általános Iskolája és Nevelőotthona igazgatóját.

Nusserné Mendler Erzsébet „igazgatósan” közölte, hogy „van egy pszichológusom”, aki mint képzett szakember megoldja majd az autisták problémáit. Ettől eltekintve derűsen, szívélyesen fogadta kezdeményezésemet, én pedig minden szükséges információt a rendelkezésére bocsájtottam, hogy a Christiane Nagy nevéhez fűződő támogatott kommunikációs képzésen a kollégái részt vehessenek. Abban bíztam, hogy az ügyintézést ígérete szerint a továbbiakban átveszi, elvégzi, elvégre ő az feladata az intézményvezetés.

Az Egyesület folyóirataPszichológussal, pedagógussal az autista csoportban egyszer sem találkoztam. Amikor Péterem problémáival először fordultunk orvoshoz, Szegeden egyetlen egy sem akadt, aki az autizmust felismerte volna. Aztán változtak az idők, bemutatták az Esőember című filmet, ezt követően szakemberek is keletkeztek. De olyan egy sem akadt, aki látta vagy elolvasta volna az általam átadott anyagot, mert aszerint az autisták megszólaltatásának nem a szakképzettség a feltétele. Az iskola első számú vezetője – mint az Autisták Érdekvédelmi Egyesületében megtudtam – nem kereste őket, nem informálódott a számunkra sorsdöntő lehetőségről az Egyesülettől:

– Igen, beszéltem telefonon az Alapítvánnyal! – mondta a már ismert kedves, derűs magabiztossággal, amikor a Budapesten újra megrendezett támogatott kommunikációs képzésről érdeklődtem.

Hozzá kellett forduljak, mert a gyerekem gondozóitól nem tudtam meg semmit. Zárkózott, ellenséges tekintettel fogadtak az igazgató alattvalói. Mert a ő saját felségterületén valóban intézkedett. Megtiltotta, hogy szóba álljanak velem, hogy bármilyen tájékoztatást kapjak. Csak a bajt hoztam rájuk, tükröződött az elutasító némaságban, az ellenséges tekintetekben. Az igazgató „pszichológusa” még mindig sehol. Minek is? Maradt a fájdalom, amelyhez hozzászoktam, és az undor, amelyet sohasem tudok elfojtani, ha arcomban érzem a hazugság mocskát. Mindig jobban szégyellem, mint aki elköveti.

Jogfosztott elvált apaként hivatalos kerülőúton még próbálkoztam, amikor szembe jött velem a véletlen lehetőség Marosvári Attila, a megye akkori második embere személyében. Ismertem, becsültem, kvázi barátok voltunk. Ő a feladatot leosztotta Dóczi Tamás főelőadónak, aki alkalomadtán az úttörő vízitelepen láthatta is Pétert. Csak láthatta persze, mert a gyerek bemutatkozni, köszönni nem tud és csak ritkán ordít. Tamás illetékesség híján széttárta karját. Az iskolák önállósága a kilencvenes években…

Soha többé nem tettem be a lában a Siketek Általános Iskolája és Nevelőotthona kihelyezett osztályába. Péteremmel délelőttönként egy ideig nem találkoztam. Keserű érdeklődéssel olvastam, ha a Délmagyarország (pl. (2005.09.26.) az iskola gyarapodásáról, új számítógépes szaktantermének kialakításáról adott hírt. Az autisták után is járó dupla normatíva jutott eszembe, és egy kedves, derűs iskolavezető asszony.

Ma más aktorok vannak ugyanabban a szerepben. Két évtized múltán még az is lehetséges, hogy alkalmaznak hozzáértő szakembert. Az állandó: Péter, a kiszolgáltatottság és az önkény. Ezen nem változtat az sem, hogy a támogatott kommunikáció lehetett akár hiú remény is. Lehetett tévút. Újabb csalódás. De a miénk.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr828266282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Atlasz. 2016.01.13. 10:36:20

Ez a bejegyzés az eredeti helyén nem került nyilvánosságra.