Atlasz voltam

Atlasz.

A közös fészekalj

Romsics Ignác Születésnapi Lapjába

2016. március 29. - Atlasz.

fejlec_romsics.jpg 

szentes011110d-1.jpgA szentesi találkozón – ezelőtt tizenöt évvel – úgy meglepődtem, mintha én lettem volna az ünnepelt. A házigazdák, Labádi Lajos és Takács Edit levéltárosok – Nagy István tanár úr iniciatívájára – jubileumi kiállítást rendeztek ötvenéves diáktársunk tiszteletére. Pedig egykori tanszékvezetőnket, aki diákjai közt is szigorúan ragaszkodott a primus inter pares elvéhez – sem köszöntöttük ötvenévesen. Amikor ő a jubileumát ülte, formálisan még nem létezett a baráti kör. A tanár úr 1989-ben lett 60, s abban az évben június 10-én, két nappal közlekedési balesete után nélküle találkoztunk Szegeden, és szándéka szerint zarándokoltunk el a Történelemtanárok ópusztaszeri találkozójára (Pedagógusok Lapja 1989.10.06.), s jött létre ennek nyomán a szentesi baráti kör. A levéltárbeli kamara-kiállítás ebben a közösségben lepett meg bennünket.

ipos_60_domotor-1.jpgA Születésnapi Lap jóval későbbi. Ahhoz még Sipos Jóskának is be kellett töltenie a hatvanat, amely bármilyen hihetetlen, de megtörtént! (Fotó: Dömötör) Ezt követően a néhai Szegedi Tanárképző Főiskola nagyjából egy időben volt történelem szakosai 60 és 65 éves évfordulóira sorjáztak a lapok egymás után. Közös emlékeink az alsóvárosi épületből, a Béke-tanszékről, az áradó Tisza partjáról, a makói és szentesi kirándulásokról valók. Hozzájuk tartozott a KISZ-szervezet égisze alatti diák-közélet, a TDK, vagyis a tudományos diákköri és töri tanszéki beszélgetések – olykor hajnalig. Ide gyökerezett közös élményeink összefonódnak.

Ennyi év után – és dokumentumok szűkében – nem könnyű emlékeinket szétszálazni, hogy aztán a születésnapi köszöntésben összerakhatók legyenek. Egy alkalommal az időrendet akartuk tisztázni Ignáccal és Jóskával a főiskolai KISZ VB néhány akciójáról: a háromszínű zászló 1973 1972. március 15-i kitűzéséről, a korrupt kollégiumi igazgatóval kapcsolatos vizsgálatról, a klub és a diáklap tervéről – de mindaddig az estéig még az sem rögzült bennem, hogy Ignáccal egymást váltottuk a kultúrfelelősi funkcióban.  Nyomdokaimba lépett, mondhatnám, hiszen az említett beszélgetéskor is én jártam az élen! Talán ezért tagadták meg tőlünk a söröket éjfél után a Kárász utcai Corso Caféban! Barátaim derűsen élték meg, én hitetlenül. Még ilyet!

mauger_51pviad1p_l_sx383_bo1_204_203_200.jpgAz emlékezés sorról sorra, szögediesen: sörröl sörre halad. Ignác, mint új kultúrfelelős valami külföldi megbízatást kapott azon a nyáron, amelyiken elvonultam a közéletből szakdolgozatot írni. Sok sört azonban nem az írás, hanem az operaszínpad  igényelt. Esténként ott trógeroltam. 
Így esett, hogy amikor Budapestről az akkor egyetlen korszerű francia nyelvtanító hanganyagot, a Mauger-t 
Ignácnak leszállítottam, az orsós magnószalagok előzetesen sörbe konvertálódott árát kénytelen voltam felszámítani. Az adathordozót ugyanis porzó veséjű tróger (franciásan: trozsé), azaz díszletmunkás kollégám hitelezte. – A votre santée, mes amis! –

Minden tétova, sörös sasszémnál (le chassé) biztosabb vagyok abban, amire a mai ünnepelt bizonyára nem emlékszik. Még a helyszínt is magam előtt látom. A főépület bejáratától jobbra, a Földrajz Tanszék előtti folyosón beszélgettünk – valamelyikünk útban lehetett a Díszterem felé. Ignác arról kérdezett meg, hogy vajon mit szólnék az ő Bács-Kiskun Megyei Levéltárba történő elszegődéséhez? Kimenjen-e levelező hallgatónak a felkínált állás kedvéért?

Az efféle kérdés annyira fontos és bizalmas, hogy csak közeli barátokkal lehet megvitatni, azokkal, akiknek számít a véleménye, figyelemre méltók lehetnek a szempontjai. A gesztus önmagában is mindig lekötelez, zavarba hoz. Hát még a kiegészítő információ! Ignác azt is megjegyezte, hogy ha ő nem vállalja, tanszékvezetőnk nekem továbbítja majd az állásajánlatot. Nekem, aki tudományos kutatói alkalmasságomat illetően túlzott szöszmötölésemmel, az adatgyűjtésben és rendszerezésben elvesző aprólékosságommal már akkor alapos kételyeket ébresztettem Nagy Pistában. No de a levéltáros elsősorban kiszolgálja a kutatást – fogom fel utólag, arra pedig épp úgy megfelelhettem volna, mint harcos KISZ-titkárunk, Jóska szekundásának. Ignác azonban döntött, s nem szekundánsa, hanem prímása lett a történettudománynak.

Amikor a tudománnyal csak ismerkedtünk, esténként a Hámán Kató úti szemináriumi teremben verődtünk össze – kollégisták és kintiek – tanulni. Mindig akadt szakmai beszélgetni való. A két egykori katona, Perjés Géza és Nemeskürthy István könyvei és ötletei köztünk is vitákat, eszmecseréket generáltak. De amikor dolgozni kellett, dr. Kováts Zoltán útmutatása szerint inkább az 1956-os mártír I. Tóth Zoltán bibliográfiáihoz és Kosáryhoz (Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába) nyúltunk. A helytörténeti dolgozatok háttéranyagait tőlük gyűjtögettük. Személyüket csöndes tisztelet övezte. Ki gondolta volna akkor, hogy egyikünk Kosáry Domokos örökébe lép!

che2.jpgIgnác ebben a körben nem egyedül Nagypintérnek és nem csak a szakállával tűnt fel, pedig 1970-ben túl sokan nem hordtunk szakállt. Egy tanárunk épp csak addig, míg el nem készült a személyi igazolványa hátuljába a fekete-fehér (és nem szép színes vörösbe játszó) kiegészítő fénykép. Zozó becsületére váljon: a guevarizmus látszatától nemcsak önmagát, hanem Ignácot is igyekezett megmenteni. Mert az „átkosban” a pofaszőr arra a kommunistára utalt, aki a forradalmat nem hazudta, hanem cselekedte. Az eredmény ismert. Az már kevéssé, hogy az 1968_paris_letoltes.jpgilyesféléket „Pártunk és kormányunk” akkoriban épp úgy rühellte, mint most, a fülkeforradalom után. Az 1968-as hazai reformpolitika lassú erodálódását a keményvonalas helyi pártaktíva kéjesen kihasználta, és túl nagy fantáziára nem valló címkékkel látott el bennünket. A guevarista volt az egyik, az anarchista a másik. Az 1968-as, a francia kommunistákat és De Gaulle-t is elzavaró Párizs árnyékától megijedtek: lengyelországi leveleink felbontva érkeztek, vizsgálat indult ellenünk, s nem voltunk elragadtatva ettől.

A tanári oklevéllel a kézben ki erre, ki arra távozott, de ha máshol nem, alma materünkben időnként találkozhattunk. Mert a meghívók jöttek, s aki tudott és akart, részt vett. Szerettük a tanszék évfordulós rendezvényeit, a Találkozás neves történészekkel előadás-sorozatát, ünnepi szemináriumokra is visszajártunk. A rendszeromlásig vendégként, majd 1989-ben száz résztvevő öregdiákkal a tanszékről leváló hagyományt mi magunk folytattuk.

A Bács-Kiskun Megyei Levéltárba került Ignácot – pesti lakosként – Kecskeméten nem látogattam, Budapesten pedig épp akkor kezdett dolgozni, amikor én az albérleti nyomorúságból Nógrádba költöztem. Egyszer a Várban, az impozáns Országos Széchényi Könyvtárban járva felkerestem. A Magyarságkutató Intézet igazgatóhelyetteseként dolgozott abban a környezetben, ahol pár évtizeddel korábban a kormányzó vagy a király funkcionált.  Anarchista vonzalmaim dacára óriási hatást gyakorolt rám ez az épület, hiszen a tekintélytisztelet egy nádfedeles vályogházban plántálódott belém ott élt nagyszüleimtől, a 19. század végi elemistáktól.  Ráadásul a létezett szocializmusban az iskolák, a főiskolai-egyetemi előadók, a tanszékvezetői szobák kényelme meg sem közelítette a jobb téeszelnöki irodák színvonalát. S lám, ehhez képest a magyar kultúra ragyogó helyszínén értesültem arról: Romsics Ignác épp elhagyni készül a királyi palotát, hogy taníthasson!

Tudósi, tanári erényeit nem mellőzve azt az erkölcsiséget látom ünnepelt barátunk magatartásában, amelyet nem könnyű, de lehetséges cselekedeteinkben érvényre juttatni. Nem könnyű az alaposan megismert és feltárt valóság közreadójaként elhessenteni a váteszi szerepet, a megmondó ember allűrjeit, lemondani méltatlan fórumon a közszereplésről. Emlékszem, Ignác 2001-es székfoglalóján az államfő-jelöltséggel kacérkodott MTA elnöknek a zsúfolt teremben végül pótszékkel kellett beérnie. Akadt, aki nem a semmibevevést kifejező késéssel, hanem tanítványai mellőzésével, sőt: aljas rágalommal kompenzálta kisebbségi érzületét. Igen. Vannak kutya dolgok, melyeken mindannyiunknak át kell lépni. Mert, ahogy utóbb, 2013. május 21-én Esterházy Péter megfogalmazta: Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.

A tisztesség ugyanaz Szentesen és Homokmégyen, Bloomingtonban és Budapesten. Nem csak a tények és vélemények, a feltevések és hiedelmek közti különbségtételben de a magunk tartásában is követendő a közös fészekalj Romsics Ignác által megjelenített normája.  Büszke vagyok arra, hogy együtt maradtunk meg Nagy Pista tanítványnak! Hogy 1990 óta ennek a körnek a szellemi-erkölcsi kerekasztala mellett ülhetünk.

Igaz öröm számomra, hogy – immár másodjára – születésnapja alkalmából Romsics Ignácot itt köszönthetem!

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr258475448

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Atlasz. 2016.04.10. 21:24:52

A háromszínű zászlót alighanem 1972-ben tűzettük ki a Szegedi Tanárképző Főiskola épületére. Az ezt kikövetelt diákküldöttség egyik tagjának tájékoztatása.