Atlasz voltam

Atlasz.

Az én forradalmam Kisújszálláson

2016. október 22. - Atlasz.

Négy blogbejegyzés a nolblog.hu hült helyéről

Forradalom

  kisujszallas005.jpg       – Nagyanyó! Forradalom van Pesten! – lelkendeztem anyai nagyanyámnak.

         – Tudom fiam, Nagyapót fel akarják akasztani.

         Ez volt az a pillanat, amelyben a történelem nyakon vágta az embert. A majdnem tízéves kisembert, akiben derengeni kezdett, hogy a történelem nem fekete-fehér filmek jeleneteiből áll, hogy vannak testmeleg hősök és áldozatok, és áldozatok a vétlen emberek is. Kézközelben. Nem kellett mást tennem, mint a kéthetenkénti – mai szóval láthatásra – átgyalogolni a húgommal kézen fogva a város egyik végéből Béres nagyapáméktól a másikba, anyám családjához, a Papi-zugba, hogy megforduljon körülöttem a világ.

         Számomra ’56 szerdán kezdődött. Előző este, ahogy mindig sötétedés után nem sokkal, le kellett feküdni, a villanyt nem pazaroltuk a rádióra. Az alföldi parasztvárosban pár utcányira tőlünk még petró világított. Nálunk, apai nagyszüleimnél rádió is volt, vezetékes. Olyasféle, mint az iskolás hátitáska, egyetlen gombbal az oldalán. Jó magasan felakasztva sugározta, amit Pesten és Szolnokon, a megyeszékhelyen leosztottak. Talán hat forintba került a műsor havonta. Esténként odahaza keveset szólt, nagyapám korán kelt a malachoz, tehénhez, ki kellett engedni a tyúkokat is. Így aztán csak szerdán délelőtt hallhatták a híreket a zene szünetében, szaladtam is ki az udvarra, ahol dolgoztak:  – Nagyapám! Nagyanyám! Megint bemondanak valamit! –

         Napközben – hordozható rádiók nem lévén – a piactéren meg a tanácsháza környékén hangosbemondó tájékoztatta az embereket, amiben azonban – utólag visszagondolva – a kisújiaknak nem sok örömüket telhetett. Azt is el tudom képzelni, hogy 1956. október 24-én nem érkezett beolvasnivaló. Aznap már a pestiek olvastak be a rendszernek.

         Az eseménnyel nagyon meg voltam elégedve. Elsős korom tavaszától forgattam a könyveket, harmadikban már a Nagy Tippan melletti városi könyvtárba is beiratkoztam, odahaza pedig a Toldin és a János vitézen kívül akadt két képregény-sorozatból is (darabja egy forint húsz fillér) pár füzet. Az egyik sorozat mesésebb, a másik történelmibb tartalmú volt. Ezekből elég korán megjegyeztem Pancho Villa és Huerta tábornok nevét, de még a kínai hírességekét is. Csu Te marsall a Magyarországon kapott díszkardnak, akarom mondani szablyának örvendve már szinte ismerősnek tűnt. A koreai háborút a rádióban kísértem figyelemmel, valami társasjáték-félét is rajzoltam belőle. Egyszóval elég korán megismerkedtem a politikai tájékoztató műfajával, igaz, hogy mire felnőttem, rá is untam, a seregben nagyokat szundítottam alatta. De negyedik osztályosként ezen a téren csak két dolog bosszantott. Nagyapámék nem engedték, hogy a Lúdas Matyi karikatúráit másoljam, gúnyrajzokat csináljak a láncos kutyáról, meg az imperialista Dullesről, hiába érveltem, hogy ezekről szabad. Azzal meg kivált elégedetlen voltam, hogy itt, velünk nem történik semmi! Ebben a várakozásban ért a pesti forradalom híre. Nagyon tetszett!

         Az iskolában tanítói ügyelet nem lévén, magunk között latolgattuk, hogy a vörös zászlókat el kéne égetni, de végül is nem lett belőle semmi. Valami röpcédula-félét biztosan irkáltam, s a padokban hagytam, mozgalmilag ugyanis – mit már említettem – elég jól fel voltam készülve. Bizonyos, hogy novemberben-decemberben a deszkakerítésekre is firkálgattam az iskolából hozott krétával: Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! Este történt, amikor nagyapámékkal tanyába mentünk, s én hol előre siettem, hol lemaradtam, ők meg a kis favázas, üveglapos, gyertyával épp hogy a lábuk elé világító tót lámpás fényénél nem igen látták, mit művelek. Hogy miért nem tüntettek ki engem az elmúlt években, mint ellenállót, máig nem értem!

         Az anyai családban voltak kommunisták. Nagyapó a párttag-vejének a vasúti főtisztnek a fiát szovjet-magyar mintára „kis szövetségesemnek” becézte, míg velem, a nem rég még maszek suszter gyerekével igen kelletlenül állt szóba. A vasúti ács könyvespolcán a Csendes Don nyomasztóan terjedelmes köteteire emlékszem, meg tán A Rákosi-perre, vajszínű borítón vörös betűkkel. A Fehér könyv kötetei szörnyű képeikkel a következő évben kerültek melléjük. Valami vörös csillagos oklevél is lógott a falon, az első világháborús gyalogos katonai emléklap mellett.

56_09_18_papi_l_idosebb_1.JPGAz öreg egy irtózatos kardvágást hozott haza a koponyáján a háborúból, meg a mellzsebében hordott golyó-átütött református énekeskönyvet. Nyári estéken Nagyapó jóvoltából az Allegro barbaro épp úgy megszólalt a görögibolyás illatú gangon, mint a Poljuska polje, vagy egy már nem felidézhető szövegű, de dallamában még bennem élő induló, amely a vörös zászlók alá hívott. A mandolint szerettem leginkább hallgatni, de tetszett a bürökpikula meg a furulya hangja is Papiéknál. Mindegyiket maga csinálta Nagyapó. De alig énekelt, pedig szép hangja volt.

Őt alkalmazták városi hangosbemondónak.

         Óvatos nép a miénk. Csak szombatra, október 27-ére fejlődtek a dolgok odáig, hogy az emberek hozzáfogtak a hősi halott szovjet katonák fölötti emlékművet ledöntögetni. Nagyapó szokásos sétája közben szemügyre vette a sírgyalázáson munkálkodókat, s boltozatos, kozák-kard szabdalta koponyáján megigazítva a kopott simléderes sapkát, így szól:

         – Ínnye, de bátrak vagytok! Osztán mír nem az élőkkel kezdtek? Itt mennek, essetek azoknak! - lendítette előre botját, pár méternyire a Városháza parkja előtt futó 4-es útra mutatva, ahol egymás után csörömpöltek a szovjet páncélosok keletről nyugatnak, Záhonytól Budapest felé, tele katonákkal.

         – Megájjon, vín Papi, magát is felakasztjuk! – dühöngtek vissza a sírrombolók, akiknek persze minden okuk meglehetett a diktatúrára felkiáltójelként emlékeztető obeliszk ledöntésére, meg a gyűlölt beszolgáltatási hirdetmények hangosbemondójának a megfélemlítésére is.

         Nem tudok róla, hogy anyai nagyapámnak oka lett volna megijedni, el sem bújt, nem is esett bántódása. Mint ahogy egyetlen kommunistának sem a városban. Annál inkább az emlékmű döntögetést sztalinyeccel végbevivőknek, sőt: az ez idő tájt Pesten volt apámnak, meg más, vétlen embereknek. Még gyerekeknek is.

 

Ellenforradalom

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! Nem is csak az, hogy nem vót mit enni! Hanem az a megalázás... az a lenézés amit kaptam! Hogy ollyat én soha még nem éreztem egész életembe, még cseléd koromba se!

Az ellenforradalom különben itt úgy zajlott le, hogy – hát puffogtattak, puffogtattak: szóbelileg. De úgy komolyabb dógok, hála istennek, nem vótak nálunk. … Olyan különlegessebb dógok mondom itt nem történtek. Nem vót itt még egy puskalövés se. Csak a szobrot döntötték le, itt a főtéren – hát azt ledöntötték. Meg pofázás vót – a pofázás, az ugye ment.

(Így mesélte ezt egy kisúji fontos elvtárs Csalogh Zsoltnak: – Egy téglát én is letettem. Ifjabbaknak: a szocializmus felépítéséhez. Az 1989-es kiadásból idézek.)

Szobor persze egy darab se’ állt a városban, csupán a szovjet katonák karcsú, vörös csillagos, sarló-kalapácsos gúlája. Aznap döntötték le, amikor a piactéren a Forradalmi Tanács is megalakult. A református templom kőkerítésére kapaszkodva figyeltem ez utóbbit, s láttam, amint sokak mellé szomszédunkat, Lapis bácsit, az üvegest is beválasztották. El sem tudom képzelni másként az igazi népforradalmat, amelynek tanúja Béres Nagyanyám piaclátogató szenvedélye folyományaként lehettem.

A népgyűlést követően, amikor a kommunisták ellen készülődő tömeget Sípos tiszteletes leszerelte, már hazafelé tartottunk. Pár nap múlva apánk is megérkezett Budapestről.

Apu sokat mesélt a forradalomról, amikor hazajött. Úgy gondolta: végleg.

4_labu_suszterszek.jpgKi is váltotta az ipart. Felkerült a Marjalaki utca 45. szám alatti ház utcai homlokzatára cégtáblán a neve, aztán nagyobb betűkkel: CIPÉSZ, kisebb méretben jobbra alul, hogy mester. A ház kisebb, belső szobája lett a műhely spanglival, suszterszékkel. Ott aludt mellette az „új lakó”, mi ketten a húgommal a „nagyházban” a konyha másik oldaláról nyíló utcai szobában maradtunk nagyanyámékkal. Napközben persze apánk mellett üldögéltünk a vaspálcákkal tagolt, dróthálóval védett nagyablakú kis szobában, a váltótanítás engedte délelőttös-délutános rend szerint. Kishúgom másodikos volt, én már negyedikbe jártam.

Egykettőre jöttek a kuncsaftok a cipészműhelybe. Apu sokat viccelt velük, miközben járt a keze a kerekfejű kalapáccsal, a faszögek csak úgy röpködtek a szája széléről az árral kijelölt helyükre: a talpba. A lábszíj, amivel a megmunkálás idején a kaptafára húzott félig kész cipőt a combjára szorította, sűrű szemöldök-emelintéssel került szóba, jóval gyakrabban valóságos pedagógiai célzatú alkalmazásánál. Be nem váltott ígéret maradt a – Kapsz a lábszíjjal! mert azt, hogy engem valaki megverjen abban a kis házban, tizenhuszár nagyapám nem tűrte volna el. Pedig Béres Kálmánnál szelídebb embert nem ismertek az ártézi kút környékén, de még a Dühöngőben, a Sóhajban sem!

Apám történetei nem nekünk, gyerekeknek, hanem a kucsaftoknak szóltak a forradalomról, komcsikról, ruszkiról, ávósokról. Különösen tetszett az a história, amelyben a felkelők egy kátrányfőző üstház csövét fordították az érkező tankok ellen, s azok rendre meg is hátráltak a „nehézfegyver” láttán. Évekkel később már mesének tűnt ez a jelenet, legyintettem is rá, hiszen sokáig szóba sem került 1956, és annyira valószínűtlennek hatott az egész. Akár a kockaköves útra borított kenőszappan is elfolyt a feledésbe, amelyben csak csúszkálni voltak képesek a tankok, haladni, irányt változtatni nem. A mesebeli legkisebb fiú, a Dávid és Góliát motívuma mindig, de különösen tízéves mivoltában lelkesíti az embert. Mivel a tankokkal ellentétben a kenőszappannal majd tíz év múlva, kereskedő-gyakornokként esett az első találkozásom, apu igencsak szemléletesen adhatta elő a történteket, mert meseként ugyan, de bennem megmaradtak a jellemzői. Évtizedek múlva egy rádióműsorban hallottam újra a Móricz Zsigmond körtéri harcokról, s rájöttem: apám az igazat mondta. Azt mesélte el a kisházbeli hallgatóságnak, amit látott.

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom itt, a Móricz Zsigmond körtér közelében érte apámat.

Szövetkezet persze Kisújon is alakult. Mint Csalogh Zsolt dokumentum-feljegyzéséből megtudtam: ugyanaz a „régi jó elvtárs” alapította, aki egy téglát maga is letett a szocialista rendszer megalapozásához. Nem cipészműhelyben rakta a téglát, persze. Ez az illető nem jutott olyan magasra, mint az államfői testületben leghosszabb ideig, évtizedekig elüldögélt Nánási László, vagy a szintén suszterként emlegetett kis Oláh Laci. Kevesen tudják ma már, hiszen kiveszőben vannak, de a cipészekre legalább annyira jellemző a politizáló hajlam, mint az a fodrászokról, taxisokról közismert, a leghíresebb péksegéd, Buci Gyuri szakmai kivételnek számít. A kisúji cipészek közül a történet elején idézett elftárs életrajzában, akár Kádár Jánoséban is, szintén szerepelhetett, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”. Egyikük sem dolgozott túl sokat a saját szakmájában, 1945 után mindketten a belügyi vonalra kerültek.

Varga suszter velük ellentétben szerette a görbe tűt, meg a betűt. Magukat a könyveket nem különösebben bálványozta. Az udvar végében álló budiba könyvvel a kezében vette be magát, már amikor az időjárás engedte. Máskor meg kitépett lapokba csomagolta a tojásokat, melyeket Pestre utaztában a hüvelyes vetemény, tehát a füstölt kolbász mellé helyezett. Irkán, egyszerű levélpapír-borítékon kívül nemigen költöttünk papírra. Pénzt adni ilyesmire? Akkéne még! Apám időnként bepakolt két-három pár vadonatúj, maga készítette remekművet a kuferbe: olyan cipőket, amelyekhez foghatót harminc-egynéhány év múltán bécsi kirakatokban láttam először. Hogy honnan szerezte a bőr hozzájuk és mennyiért adta el őket, az nem rám tartozott. 1956-1957 telén úgy látszott, talpra állhat, újra kezdheti az életét, egzisztenciáját. Kialakultak apró kis szokásaink, szertartásaink, takarékpénztárunk, s ha anyánk nélkül is, de kezdtünk családként működni.

Fordult a kocka apám régi szaktársa számára is. Nem lehettek nagyon jóban, mert nem emlegették a cipészek között, névről se ismertem, Csalogh Zsolt könyvéből szereztem róla tudomást először.

Ötven hatba én személyzetis vótam a Városi Tanácsnál, ott ért az ellenforradalom is. Onnan bocsátott el a Forradalmi Tanács ötvenhat november másodikán. Máma is megvan még az az ember, aki akkor bejött az irodámba és közölte, hogy vegyem a kabátomat, elmehetek, el vagyok bocsátva – máma is megvan, és én nem indítottam ellene eljárást ötvenhétbe! Pedig hát mint volt ávós, én ezekkel az ügyekkel is foglalkoztam – de nem, annak az embernek én semmit nem csináltam, nem is szóltam hozzá. …Elbocsátottak a munkahellyemrül, de amúgy engem senki nem bántott.

Apámat azonban a nyolc éves húgom szeme láttára valamikor ’57 elején elvitték. Ez a szó többet, mást jelentett akkoriban, mint az egyik helyről a másikra történő mozgatást. Annyit biztosan, hogy hetekig, hónapokig, évekig tarthat. Hogy mi, azt akkor éreztem át, amikor apám hazakerült.

Iszonyatosan megverték. Taknya-nyála folyt, könnyezett csendben, felpüffedt keze ujjait se behajlítani, se kinyújtani nem volt képes. A felső teste tele volt soha nem látott sérülésekkel. Csak fel-felsóhajtott: – Anyám! – mondta nagyanyámnak, és nem beszélt neki se semmit. Sipos tiszteletes mellett fekve látták a betonpadlón, vizes kenderzsákokat dobáltak rájuk, azon lépkedtek passzióból a pufajkások. Állítólag nem odavalósiak voltak: a kisúji elvtársak, köztük Imre bácsi a szomszéd városokba jártak az ellenforradalmárokat aprítani, amazok meg hozzánk, nehogy valaki odahaza a sötét utcán megkenje őket.

Pedig a előzőleg, a forradalom napjaiban nekik nem kellett félniük! Maga az egykori suszter mondta:

Hát mint volt ávósnak ugye üzengettek, hogy majd ez lesz, majd az lesz – de én nagyon fel vótam kíszülve. … Úgyhogy aztán én fel vótam szerelve KÉZIGRÁNÁTTAL, GÉPPISZTOLLYAL, GOLYÓSZÓRÓVAL, MINDENNEL el vótam én látva! A rendőrségtül meg megkaptam a régi kutyámat, egy hatalmas nyomozókutyát. Géppisztollyal álltam az ajtóba, a kutya mellettem – úgyhogy ha bejöttek vóna, már a Cézár is elkapott vóna egybül két-három magyart. Szóval ki vótam stafirozva hiánytalanul, vót itten annyi mindenféli! De mondom, nem kellett használni belűle semmit se. Vigyázni vigyáztam, az igaz, de olyan nagyon nem féltem azér – hát kimentem én az utcára is, végigmentem a városon! Igaz hogy mondogatták utánam, hogy "em meg a vín gazember ávós!", ilyen siheder kölkök, mögöttem - de én hátra se néztem, mintha nem is hallottam vóna.

Szegény apámnak még az udvarra sem volt szabad kimennie 1957 tavaszán! Megszűnt a kisházban a suszterájos terefere, Apu soha többé nem beszélt sem a pesti, sem a kisúji eseményekről. Csak a véletlenül kezembe került igazolásból derült ki számomra, hogy a cipész-szövetkezetben munkástanács-elnökké választották. Akik ismerték, igazolták, hogy gondosan őrizte a szövetkezeti vagyont, politikai tevékenységet nem folytatott. Nem hinném, hogy segített rajta ez a papír. Az talán igen, hogy a választás második helyezettje, a vezetésben gyakorlott, a céget ismerő szövetkezeti elnök javára lemondott a vezetésről. Pedig a forradalom napjaiban nem is sejthette, mit tesz majd a „munkáshatalom” pár hónap múlva a felemelt fejű munkásokkal…

Az egykori szaktárs akkoriban másképpen szenvedett.

covers_9276.jpgÉnnekem inkább utánna lett keserves – mer nem kaptam munkát sehun se. Egyszerűen nem vettek fel! A Tanácsnál szóba se álltak velem. De úgy hogy szabályossan kenyér nélkül vótam, ötödmagammal! Mer nem vettek fel sehova, még a cipész-szövetkezetbe se, amit én alapítottam még negyvenháromba – onnat is elkűdtek! Hát suszter vagyok, nem tagadtam én meg a szakmámat – de hiába:

– Ávós vótál? –  aszondta az akkori elnök. – Akkor menjé haza. Ne zavarjá minket!

Mentem akkor a téeszbe. Az elnökkel eggyütt dógoztunk valamikor, tizenöt évig jártunk ugyanabba a kulákudvarba – most meg:

– Kedves komám – aszondja –, én felvennélek, mer jó vónál a raktárba, vagy könyvelni, te mégis jobban tudod az írást; de nem tehetem, mer a tagság azt mondja, hogy ávós vótál.

Nem vettek fel sehova se!

Az anyai családnál, épp úgy, mint eddig, kéthetenként találkoztunk a Pestről érkező Anyuval. Egy-két születésnap is adódott a télen, szokatlanul gazdag: naranccsal, igazi kakaóval, gesztenyepürével. Csak a karácsony nem volt olyan szép, mint két-három évvel korábban a négyesben közös.

A Papi zugban a ház egy napon felnőttekkel is benépesült: Szolnokról szobrász keresztapám érkezett, Záhonyból a vasúti főtiszt, a Bittner-faluból meg Imre bácsi. Mindnyájan kommunisták voltak, de korántsem egyformán. A szobrász még a XX. kongresszus előtt, a sztalinizmus uralma alatt odavágta a párttagtagkönyvét, a megyei tanácsnál el is veszítette a munkáját évtizedekre. A záhonyi mozdonyvezetőt a munkásőrségbe vitte a meggyőződése, Imre bácsit meg a Bittner-faluból ugyanez a meggyűződés pufajkásokhoz. Az „események” után már nem csak a kerítés fölött kipislantva bátorkodott küzdeni a „proletárhatalomért”.

Ezzel az egész sereggel, korai esti sötétben visszamentünk Papiéktól Béresékhez a Marjalaki utcába apámért, hogy magunkkal vigyük elvált felesége családi körébe. Most csak találgatom, hogy a dolgot visszafogadó családi gesztusnak, megbocsájtásnak szánták, vagy öntelt megfélemlítő díszszemle volt ez az egész? Akkor nem értettem, ma már nem tudhatom. Hanem apu nem jött ki a házból az udvarra, neki azt sem volt szabad, csak nagyanyám tudott a kapulécek fölött nemet mondani. Fájdalmas anyaként keresztről levett fiát védelmezte.

Apám a válás után az 57-es egzisztenciális kudarcot, a megalázást, a kilátástalanságot sose heverte ki. Megverték, megfélemlítették, összetörték. Egész életében az apósát, a vín Papit okolta megveretéséért, másodszor is zátonyra futtatott életéért. Sose beszélt róla, sose beszélte ki. De tévedett.

Keresztapámtól, a szobrász Papi Lajostól hallottam először a munkanélküli ávósról, a feljelentőről, aki Csalogh Zsoltnak panaszkodott. Neki szabad volt azt is.

Akkor jött Korcsmáros elvtárs, aki most Karcagon párttitkár, itt vót párttitkár akkoriba – aszondja a Korcsmáros elvtárs nekem:

– Feri – aszondja –, add be a kérvént iparra. Mer más nincs!

Beadtam a kérvént – visszadobták! Elutasították!

Úgy kaptam meg aszt nagy nehezen, hogy a Korcsmáros elvtárs járt közbe érte, a Párt nevibe, úgy kaptam meg az ipart egy hónap után.

Akkor aztán kisiparos lettem, ötvenhét januártul. Hát ugye: maszek – elég sajnos hogy így történt, de én nem tehetek róla. Lett egy kis javittó műhelyem, kiraktam a cégtáblát – de nem jött be senki se, munkám nem vót semmi, hacsak egy-két régi elvtárs nem nyitotta rám az ajtót egy rossz cipővel.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! 

Így mesélte el Nagy Ferenc, egykori rendőrkapitány.

Imre bácsi a patakban…

kisuj_munkacsi_u_isk_1127_2007_03_15_14-22-33_2048x1536_2007_03_15_14-22-33_2048x1536_14-22-33_2048x1536.JPG         1956 októberében a Munkácsi utcai iskolában zászlót akartunk égetni. Vöröset, volt belőle több is. Valahogy elmaradt. Az én tétovaságomnak is szerepe lehetett ebben: nem volt gyufám. Az első bűnbeesés fulladozásai után sokáig nem próbálkoztam cigizéssel, így hát a negyedik osztályban nem gyulladtak ki a forradalmi lángok. Tanítónőnk, Szűcs Lenke nem is tudott a szervezkedésről, nem tüntetett ki sem körmössel, sem tenyeressel. Annak okán sem, hogy nem történt meg, s azért sem, mert a szándékom megvolt. Tűnődöm: ki fog engem ezért kárpótolni?

         Nem igaz az, hogy Kisújszálláson a ruszki emlékmű döntögetésen kívül nem történt semmi. Hiszen csak kellett oka legyen annak, hogy utóbb, a városháza alatti pincében a Sípos tiszteletes mellett feküdt apámat is puhították. a szocialista haza hősei.

Mert voltak, akik a másik oldalon kitartottak. Igaz, nem sétáltak az októberi napokban a főutcán, mint Nagyapó, öreges-felelőtlenséggel provokálva a holtak ellen hősködőket, hanem osztályharcoshoz méltó módon kettős fedezékben folytatták az ellenállást. Budapesten Nánási László, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja sumákolt, Kisújon pedig állig megrakodva kézifegyverekkel az elcsapott ávós fürkészte a suszteráját soha fel nem kereső kuncsaftokat, vagyis az osztályellenséget, s gyűlölte az ellenforradalmár konkurenciát. Mert annak, például apámnak, jól ment pár hónapig. – Ugyan mír?!

 548hadnagy.jpg        Rokonunk, Imre bácsi objektíve nem igazán vitézkedett az események idején. Nem látták peckesen, vadászpuskával a vállán végigmenni az utcán, hej, pedig milyen daliásan festhetett pár évvel korábban gimnasztyorkában a dióverővel felszerelt Magyar Néphadsereg tisztjeként! A képeslap-méretű fényképre náluk jártamban rácsodálkoztam: az én apám nem vitte ennyire, két csillagos parolis katonaképe nem volt. Két lúdtalpán világnézeti alapon kerülte el a fegyvereket. Imre bácsit azonban szilárd kommunista eszmeiség működtette. Mindig tudta, hol a helye. Ott volt, ahová a Párt állította.

         Ha szólították az elvtársak, a családfő bevonult a Néphadseregbe, ha pártiskolára küldték, utazott, s végezte azt is. Rendszeres beszámolókat írt haza, Kedves Elvtársnőnek szólítva szép, fiatal, feleségét. Az idősebb fiút az Alföld kellős közepéről bányásznak küldte, a másikat, amikor eljött az ideje, a Rákóczi katonaiskolába. Imre rojtokkal díszített bányász egyenruhát hordott, Kálmánéhoz csinos tőr tartozott. A legkisebbnek, Erzsikének ötvenhatban a vörös nyakkendő jutott a kötelességteljesítésből. Ezzel járt iskolába. Imre bácsi törődött az övéivel, keményen, ellentmondást nem tűrt az alávetettektől.

         Unokatestvéreim tehát világnézeti szempontból jóval haladóbb helyzetbe születtek, mint én, a kisiparos egzisztenciáját újra teremteni vágyott cipész fia. Ráadásul Erzsike pár hónappal előttem jött a világra, ezért ő vörös nyakkendőt hordott, míg az én ünneplőmet csak kék díszítette, akkor még a szélére sem került vörös szegély. Ritkán volt alkalmam emiatt irigyelni, ötvenhatban meg kivált nem. Ő a Kossuthba járt, én az Aranyba, s amikor nagyanyónál vagy náluk összetalálkoztunk, egyikünk sem hordott úttörőruhát. Rizsgyomlálás közben, ahová nyáron traktor-pótkocsin utaztatták a gyerekeket, szintén nem kellett nyakkendő. Amikor a közeli kanálisban megfürödtünk, egyéb se nagyon!

         Ötvenhat őszén úttörőgyűlést nem tartott senki. A nyakkendőket sem akarták a gyerekek eltüzelni, annál kevésbé, mert egyik sem hordta Erzsikén kívül. Ő lett ezekben a napokban – a párthűség okán – a kopasznyakú, akit minden más csibe üldöz, akibe, ha teheti, belevág. Nem tudta elkerülni.

Édesapja nap, mint nap lelkére és nyakába kötötte a textilt, s viselését lányos apához illőn a Bittner-falui ház kerítése fölött leste ki. Hogy is tűrhette volna, hogy a már-már bimbózni kezdő leánya rossz útra térjen! A Párttal a néppel egy az utunk, vallotta a forradalom napjaiban kissé bezárkózott családfő, még akkor is, ha erről az útról a kisúji níp letévedt, sőt: maga sem tarthatta időszerűnek délceg díszlépést tenni rajta.

         Imre bácsi később, a felszabadulás 40. évfordulója ünnepélyén büszkén élvezte kitüntetett ülőhelyét közvetlenül a vendégek mögött. Megvillantotta kitüntetéseit is. Három-négy lógott a mellén, szovjet mód. Tudvalévő, hogy a tovarisok még alulöltözötten is domborítanak, ha van mivel: magam láttam 1960 táján Lacháza strandján csupasz mellkasra hímezett Lenint. – Egy téglát én is letettem –, vélte szilárd meggyőződéssel Imre bácsi. A kitüntetéseket pedig szocialista építő munkáért, helytállásért, a szocialista haza megvédéséért adták.

         Szó, ami szó, ha nem is a vészterhes időkben, hanem ótán, Imre bácsi is kitett magáért. Pufajkásként védte a ruszkik által helyreállított néphatalmat. A szomszédos településeken sújtott le az osztályellenségre, az ottaniak meg Kisújon a mieinkre, apámra és a többiekre.

Az érmek megcsillantak a mellén, eltakarták a vérfoltos szennyest, sokáig nem került rá sor, hogy kimossa, kiteregesse. 1989-et követően akárcsak Arany János Ágnes asszonya – nem emlékezett semmire. Megzavarodott ő is. 

Imre bácsi önérzete

Volt ugye a tatárdúlás, törökdúlás, meg a felszabadulás – már a nyolcvanas években is. De csak az utóbbit ünnepeltük. Ki hinné ma már: nem egyedül az akkori párttitkár meg a tanácselnök vett részt a megemlékezésen, hanem a város színe-java. Nem tagadom: a negyvenedik évfordulón ott voltam magam is. No meg Imre bácsi.

 dr-zador-bela-toth-andras-egy-tiszantuli-varos-felszabadulasa-es-ujrakezdese-11537062-nagy.jpg        A megyeszerte legszebb városháza a dísztermében rendezték a jubileumi történettudományi tanácskozást. Az épület a háborúban csupán a rizalitos homlokzat két kis kupoláját vesztette el, a teremben immár nagybátyám faragta szobor nézett a meghívottakra, akiket – a szocialista rendszer negyedik évtizedében – túlzás lett volna notabilitásoknak nevezni. A kiváló kisúji hadtörténész beszámolt a harci cselekményekről, mások az új élet, a közigazgatás megszervezéséről beszéltek.

Az akkor felülre került funkcionáriusok is ott feszítettek a meghívottak között. Rokonunk, Imre bácsi egyenes tarkóval, felszegett fejjel tekintgetett körül az övéi sorából. Mellén a kitüntetések, melyekre rácsodálkoztam, hiszen nem volt mifelénk ellenálló vagy partizán egy szál, annyi sem. Városunk államfői sarzsijának emlékiratában[1] sem szerepelt Imre bátyánk neve.

         Szegény ember volt, jobbára napszámos. Negyvenöt előtt sokszor megalázhatták, megsérthették, ahogy másokat is. Olyan világ volt az, hogy rendszer múltán is tetszikezte apai nagyapám a nála vagy húsz évvel fiatalabb, egykori nagygazdát. Nem úgy, mint ma teszik leereszkedő gőggel félművelt senkik, hanem egész élettapasztalatából adódott természetességgel. Az alul lévők pedig mindig felfelé igazodtak. Imre bácsi épp ezért járt negyvenöt után Veres Péter módján még kevélyebben, mint a redemptus nagykun ivadékok. Megtehette. Felszabadult.

         Maga az MSZP Városi Pártbizottságának első titkára intézte hozzá szavait:

         „Meleg szeretettel köszöntöm az agrárszocialista mozgalom jelenlevő felszabadulás előtti képviselőit, a Szociáldemokrata Pártban tevékenykedő, majd a felszabadulás után az új élet és a Magyar Kommunista Párt megszervezésében aktívan közreműködő idős elvtársainkat, a Szocialista Hazáért Érdemrend tulajdonosait, a város volt párt- és állami vezetőit.”[2]

         A felszabadulás persze nem volt jelenlevő, csak felidézett, de sok neves vendég: tudósok, történészek, országos és megyei elvtársak vett részt a konferencián. Magam nem kimondottan a rendezvény, hanem a munkahelyemtől kapott rendkívüli szabadság és útiköltség-térítés okán ültem közöttük az első sorok valamelyikében. 1972 óta a Magyar Történelmi Társulat tagjaként kaptam a meghívókat és a befizetési lehetőségeket a számomra érdekes előadásokra. Így aztán – Imre bácsival ellentétben – nem a városi párttitkárt, esetleg Korom Mihályt ismertem csak az előadók közül, hanem Borus József, Liptai Ervin, Szabolcs Ottót munkásságát is.

         Imre bácsira azonban – akire hátrafelé tekintve ráköszöntem –, nem zavarták meg a nagy történész nevek. Még kérdést is feltett, igaz, némi feszelgéssel és kissé késleltetve, de bátran – egyenesen anyámnak. Az izgatta a hat elemi plusz pártiskolás harc nélküli veteránt, hogyan kerülhetett oda, a díszterembe, ráadásul ő elébe! a városból ötvenhat után elvert cipész fia. Az én anyám kedvesen, de Imre bácsi kiemelkedő személyiségére szabva válaszolt:

         – Oda hívták meg, a tudósok közé, hát hol másutt ülhetett volna?!

         Imre bácsi nagyot nízett, de úgy a felszabadulás negyvenötödik évfordulója tájáig ezután is kevélyen, ahogy mifelénk mondják: gangosan járt.

 

[1] Nánási László: Emlékezetből. Budapest, 1983. Kossuth Könyvkiadó,137 p.

[2] Szabolcs Ottó (szerk.): Egy tiszántúli város újrakezdése. Budapest, 1985. Magyar Történelmi Társulat, 11. p.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr2711825935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.