Atlasz voltam

Atlasz.

A mi kultúránktól idegen

2017. június 17. - Atlasz.

Apa csak egy van! Ez a négy szó, melyet először tanuljon anyjától a gyermek! Ugye milyen vicces, és cseppet sem megható?

Vajon ellepik-e majd apák napján az efféle önkielégítő, vigasztaló, örömpótló mantrák a Facebookot? Úriember erre nem fogad. Apák napja, ha volna is, nincsen.

Egy apa, legyen bármily feminin természetű, mellőzöttségében és elhagyatottságában sem engedheti meg magának, mint a facebookozó édesanyák, hogy nyilvánosságra hozza defektjeit. Csak egy férfi lehet hiúbb a nőknél, és a mi kultúránkban, a soha nem elegendő hála és szeretetviszonzás anyai privilégiumának árnyékában az ilyen megnyikkanást durva önzésnek vélhető. Ugyan mi dolga lehet azzal a gyerekkel, aki őt köszönthetné – az apának?

Apám születésnapját jószerivel a gyászjelentéséből tudtam meg. Névnapján a saját köszöntésemet vártam tőle. A tizenéves fiam hasonlóképp. Nem volt, és nincs harag, szemrehányás sincs, talán ha megértés. Mert az beérhet végül.

apukb1920.jpgNem tudta, hogy kell apának lenni. Kétéves lehetett, mikor megjött a tábori lap a frontról. Húsz év múlva a halottá nyilvánítás. Apámat nagyanyám némi árvaellátásból, s egy varrógépet hajtva nevelte fel. Hadiözvegyként a földreform pár hold megvásárlását juttatta neki, de az adóstársi törlesztés terhével. Mégsem hozott a házhoz mostohát, kenyérkereső támaszt: apapótlék nélkül nőtt fel a fiú.

Apává a második házasságában lett, a harmadik sem sikerült neki. Ő lett volna az én apai mintám. Néhány emlékkép, ahogy megszánkóztatott, ahogy a nyakkendőjére, borotvált arcára felfelé nézek, aztán a spangli előtt ülve, szájában faszögekkel, és a suszteráj nevető kuncsaftjai… A húgom jobban szerette, én néha szégyelltem, s majd helyette magamat. Alig élhettünk egy családban: előbb az önálló ipartól, majd anyámtól kényszerült megválni. Apák napja nem volt.

Sose hagytam ki egyetlen találkozást sem, amíg a sorsa úgy nem hozta, hogy lemondott rólam. De hiába járt a harmadik asszony kedvébe, a szegénységre jött a rák: talán éppen olyan sérülés érte, mint Tolsztoj Ivan Iljicséét, és elhagyták őt is. Az orvosok azt hazudták, amit hallani akartam, így amikor viszontláttam, csak egy szótlan ölelésre tellett. A fájdalmakról egy apa nem beszél, a fiú nem kérdez.

Édesanyja temette, nélkülem.

„A mi kultúránktól” az apák napja idegen.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6212598553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CsipkeRózsa 2017.06.17. 13:04:56

Most is tetszett a leírt saját élet-részlet. Ez is szomorú volt.