Atlasz voltam

Atlasz.

Az én forradalmam Kisújszálláson 1.

2017. október 24. - Atlasz.

Forradalom

         – Nagyanyó! Forradalom van Pesten! – lelkendeztem anyai nagyanyámnak.

         – Tudom fiam, Nagyapót fel akarják akasztani.

         Ez volt az a pillanat, amelyben a történelem nyakon vágta az embert. A majdnem tízéves kisembert, akiben derengeni kezdett, hogy a történelem nem fekete-fehér filmek jeleneteiből áll, hogy vannak testmeleg hősök és áldozatok, és áldozatok a vétlen emberek is. Kézközelben. Nem kellett mást tennem, mint a kéthetenkénti – mai szóval láthatásra – átgyalogolni a húgommal kézen fogva a város egyik végéből Béres nagyapáméktól a másikba, anyám családjához, a Papi zugba, hogy megforduljon körülöttem a világ.

         Számomra ’56 szerdán kezdődött. Előző este, ahogy mindig sötétedés után nem sokkal, le kellett feküdni, a villanyt nem pazaroltuk a rádióra. Az alföldi parasztvárosban pár utcányira tőlünk még petró világított. Nálunk, apai nagyszüleimnél rádió is volt, vezetékes. Olyasféle, mint az iskolás hátitáska, egyetlen gombbal az oldalán. Jó magasan felakasztva sugározta, amit Pesten és Szolnokon, a megyeszékhelyen leosztottak. Talán hat forintba került a műsor havonta. Esténként odahaza keveset szólt, nagyapám korán kelt a malachoz, tehénhez, ki kellett engedni a tyúkokat is. Így aztán csak szerdán délelőtt hallhatták a híreket a zene szünetében, szaladtam is ki az udvarra, ahol dolgoztak: – Nagyapám! Nagyanyám! Megint bemondanak valamit! –

         Napközben – hordozható rádiók nem lévén – a piactéren meg a tanácsháza környékén hangosbemondó tájékoztatta az embereket, amiben azonban – utólag visszagondolva – a kisújiaknak nem sok örömüket telhetett. Azt is el tudom képzelni, hogy 1956. október 24-én nem érkezett beolvasnivaló. Aznap már a pestiek olvastak be a rendszernek.

         Az eseménnyel nagyon meg voltam elégedve. Elsős korom tavaszától forgattam a könyveket, harmadikban már a Nagy Tippan melletti városi könyvtárba is beiratkoztam, odahaza pedig a Toldin és a János vitézen kívül akadt két képregény-sorozatból is (darabja egy forint húsz fillér) pár füzet. Az egyik sorozat mesésebb, a másik történelmibb tartalmú volt. Ezekből elég korán megjegyeztem Pancho Villa és Huerta tábornok nevét, de még a kínai hírességekét is. Csu Te marsall a Magyarországon kapott díszkardnak, akarom mondani szablyának örvendve már szinte ismerősnek tűnt. A koreai háborút a rádióban kísértem figyelemmel, valami társasjáték-félét is rajzoltam belőle. Egyszóval elég korán megismerkedtem a politikai tájékoztató műfajával, igaz, hogy mire felnőttem, rá is untam, a seregben nagyokat szundítottam alatta. De negyedik osztályosként ezen a téren csak két dolog bosszantott.

Nagyapámék nem engedték, hogy a Lúdas Matyi karikatúráit másoljam, gúnyrajzokat csináljak a láncos kutyáról, meg az imperialista Dullesről, hiába érveltem, hogy ezekről szabad. Azzal meg kivált elégedetlen voltam, hogy itt, velünk nem történik semmi! Ebben a várakozásban ért a pesti forradalom híre. Nagyon tetszett!

         Az iskolában tanítói ügyelet nem lévén, magunk között latolgattuk, hogy a vörös zászlókat el kéne égetni, de végül is nem lett belőle semmi. Valami röpcédula-félét biztosan irkáltam, s a padokban hagytam, mozgalmilag ugyanis – mit már említettem – elég jól fel voltam készülve. Unokatestvérem emlékszik  arra, hogy Gőz Ignácné figyelmeztetett bennünket a hazafelé vezető úton, a szülőket viszik el a gyerek helyett, ha megtesszük, amire hangosan készülünk. Bizonyos, hogy novemberben-decemberben a deszkakerítésekre is firkálgattam az iskolából hozott krétával: Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! Este történt, amikor nagyapámékkal tanyába mentünk, s én hol előre siettem, hol lemaradtam, ők meg a kis favázas, üveglapos, gyertyával épp hogy a lábuk elé világító tót lámpás fényénél nem igen látták, mit művelek. Hogy miért nem tüntettek ki engem az elmúlt években, mint ellenállót, máig nem értem!

         Az anyai családban voltak kommunisták. Nagyapó a párttag-vejének a vasúti főtisztnek a fiát szovjet-magyar mintára „kis szövetségesemnek” becézte, míg velem, a nem rég még maszek suszter gyerekével igen kelletlenül állt szóba. A vasúti ács könyvespolcán a Csendes Don nyomasztóan terjedelmes köteteire emlékszem, meg tán A Rákosi-perre, vajszínű borítón vörös betűkkel. A Fehér könyv kötetei szörnyű képeikkel a következő évben kerültek melléjük. Valami vörös csillagos oklevél is lógott a falon, az első világháborús gyalogos katonai emléklap mellett.

nagyapo_burok_pikulaval.JPG

Az öreg egy irtózatos kardvágást hozott haza a koponyáján a háborúból, meg a mellzsebében hordott, golyó-átütött református énekeskönyvet. Nyári estéken Tíz évvel a háború után Nagyapó jóvoltából Weiner Leó Rókatánca és az Allegro barbaro épp úgy megszólalt a görögibolyás illatú gangon, mint a Poljuska polje, vagy egy már nem felidézhető szövegű, de dallamában még bennem élő induló, amely a vörös zászlók alá hívott. A mandolint szerettem leginkább hallgatni, de tetszett a bürökpikula meg a furulya hangja is Papiéknál. Mindegyiket maga csinálta Nagyapó. De alig énekelt, pedig szép hangja volt.

Őt alkalmazták városi hangosbemondónak.

         Óvatos nép a miénk. Csak szombatra, október 27-ére fejlődtek a dolgok odáig, hogy az emberek hozzáfogtak a hősi halott szovjet katonák fölé emelt emlékművet ledöntögetni. Nagyapó szokásos sétája közben szemügyre vette a sírgyalázáson munkálkodókat, s boltozatos, kozák-kard szabdalta koponyáján megigazítva a kopott simléderes sapkát, így szól:

kisuj_2010_10_09_18-44-56_150x247.jpg         – Ínnye, de bátrak vagytok! Osztán mír nem az élőkkel kezdtek? Itt mennek, essetek azoknak! - lendítette előre botját, pár méternyire a Városháza parkja előtt futó 4-es útra mutatva, ahol egymás után csörömpöltek a szovjet páncélosok keletről nyugatnak, Záhonytól Budapest felé, tele katonákkal.

         – Megájjon, vín Papi, magát is felakasztjuk! – dühöngtek vissza a sírrombolók, akiknek persze minden okuk meglehetett a diktatúrára felkiáltójelként emlékeztető obeliszk ledöntésére, meg a gyűlölt beszolgáltatási hirdetmények hangosbemondójának a megfélemlítésére is.

         Nem tudok róla, hogy anyai nagyapámnak oka lett volna megijedni, el sem bújt, nem is esett bántódása. Mint ahogy egyetlen kommunistának sem a városban. Annál inkább az emlékművet sztalinyeccel ledöntőknek, sőt: az ez idő tájt Pesten volt apámnak, meg más, vétlen embereknek. Még gyerekeknek is.



(Kisújszállási nagykun kalendárium a 2017. évre, 108-113. o.)

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr1013066934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CsipkeRózsa 2017.10.24. 13:16:32

Mindenkinek megvan a saját '56-os emléke. Ez a visszaemlékezés is egyéni és érdekes.

Atlasz. 2017.10.24. 13:32:29

Boldogabb országokban nincsenek ilyen emlékek. Nálunk - sajnos - még képződhetnek... Akinek nincs, annak még lehetnek!