Atlasz voltam

Atlasz.

Az én forradalmam Kisújszálláson 2.

Ellenforradalom

2017. november 03. - Atlasz.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! Nem is csak az, hogy nem vót mit enni! Hanem az a megalázás... az a lenézés amit kaptam! Hogy ollyat én soha még nem éreztem egész életembe, még cseléd koromba se!

Az ellenforradalom különben itt úgy zajlott le, hogy – hát puffogtattak, puffogtattak: szóbelileg. De úgy komolyabb dógok, hála istennek, nem vótak nálunk. … Olyan különlegessebb dógok mondom itt nem történtek. Nem vót itt még egy puskalövés se. Csak a szobrot döntötték le, itt a főtéren – hát azt ledöntötték. Meg pofázás vót – a pofázás, az ugye ment.

Így mesélte ezt egy kisúji fontos elvtárs Csalogh Zsoltnak: – Egy téglát én is letettem. (Ifjabbaknak: a szocializmus felépítéséhez.) Az 1989-es kiadásból idézek.

kisuj_2010_10_09_18-44-56_150x247.jpgSzobor persze egy darab se’ állt a városban, csupán a szovjet katonák obeliszkje. Aznap döntötték le, amikor a piactéren a Forradalmi Tanács is megalakult. A református templom kőkerítésére kapaszkodva figyeltem, amint sokak mellé szomszédunkat, Lapis bácsit, az üvegest is beválasztották. El sem tudom képzelni másként, hogy ott lehettem, másként, mint nagyanyám piaclátogató szenvedélye folyományaként. A népgyűlést követően, amikor a kommunisták ellen készülődő tömeget Sípos tiszteletes leszerelte, már hazafelé tartottunk. Pár nap múlva apánk is megérkezett Budapestről.

Apu sokat mesélt a forradalomról, amikor hazajött Kisújra. Végleg, úgy gondolta.

Ki is váltotta az ipart. Felkerült a Marjalaki utca 45. szám alatti ház utcai homlokzatára cégtáblán a neve, nagyobb betűkkel: CIPÉSZ, kisebb méretben jobbra alul, hogy mester. A ház kisebb, belső szobája lett a műhely spanglival, háromlábú székkel. Ott is aludt az „új lakó”, mi ketten a húgommal a „nagyházban” maradtunk, a konyha másik oldaláról nyíló utcai szobában nagyanyámékkal. Napközben persze ott üldögéltünk a vaspálcákkal tagolt, dróthálóval védett nagyablakú kis szobában, a váltótanítás engedte rend szerint. Testvérem másodikos volt, én már negyedikbe jártam.

A 2017-es NAGYKUN KALENDÁRIUM 113. OLDALA UTÁN ELTŰNT  A SZÖVEGBŐL AZ ALÁBBI:

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út (ma: Karinthy Frigyes út) sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom is itt, a körtér közelében érte apámat.

Szövetkezet persze Kisújon is volt. Mint Csalogh Zsolt dokumentum-bejegyzéséből megtudtam: ugyanaz a „régi jó elvtárs” alapította, aki egy téglát maga is letett a szocialista rendszer megalapozásához. Nem cipészműhelyben rakta a téglát, persze. Ez az illető nem jutott olyan magasra, mint az államfői testületben leghosszabb ideig, évtizedekig elüldögélt Nánási László, vagy a szintén suszterként emlegetett kis Oláh Laci.

Kevesen tudják ma már, hiszen kiveszőben vannak, de a cipészekre legalább annyira jellemző a politizáló hajlam, mint az a fodrászokról, taxisokról közismert, hogy a leghíresebb péksegédet, Buci Gyurit ne is említsem. A kisúji cipészek közül a történet elején idézett elftárs életrajzában, akár Kádár Jánoséban is, szintén szerepelhetett, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”. Egyikük sem dolgozott azonban túl sokat a saját szakmájában, 1945 után mindketten a belügyi vonalra kerültek.

Varga suszter velük ellentétben szerette a görbe tűt, meg a betűt is, sokat olvasott, bár magukat a könyveket nem különösebben bálványozta. Az udvar végében álló budiba könyvvel a kezében vette be magát, már amikor az időjárás engedte. Kitépett lapokba csomagolta a tojásokat, melyeket Pestre utaztában a hüvelyes vetemény, tehát a füstölt kolbász mellé helyezett. Irkán, egyszerű levélpapíron-borítékon kívül nemigen költöttünk papírra. Pénzt adni ilyesmire? Akkéne még! Időnként bepakolt két-három pár vadonatúj, maga készítette remekművet: olyan cipőket, amelyekhez foghatót harminc-egynéhány év múltán bécsi kirakatokban láttam. Hogy mennyiért adta el őket, s honnan szerezte a bőr hozzá, az nem rám tartozott. 1956-1957 telén úgy látszott, talpra állhat, újra kezdheti az életét, egzisztenciáját.

Fordult a kocka apám régi szaktársa számára is. Nem lehettek nagyon jóban, mert nem emlegették a cipészek között, névről se ismertem, Csalogh Zsolt könyvéből szereztem róla tudomást először.

Ötven hatba én személyzetis vótam a Városi Tanácsnál, ott ért az ellenforradalom is. Onnan bocsátott el a Forradalmi Tanács ötvenhat november másodikán. Máma is megvan még az az ember, aki akkor bejött az irodámba és közölte, hogy vegyem a kabátomat, elmehetek, el vagyok bocsátva – máma is megvan, és én nem indítottam ellene eljárást ötvenhétbe! Pedig hát mint volt ávós, én ezekkel az ügyekkel is foglalkoztam – de nem, annak az embernek én semmit nem csináltam, nem is szóltam hozzá. …Elbocsátottak a munkahellyemrül, de amúgy engem senki nem bántott.

4_labu_suszterszek.jpg

Egykettőre jöttek a kuncsaftok a cipészműhelybe. Apu sokat viccelt velük, miközben járt a keze a kerekfejű kalapáccsal, a faszögek csak úgy röpködtek a szája széléről az árral kijelölt helyükre: a talpba. A lábszíj, amivel a megmunkálás idején a kaptafára húzott félig kész cipőt a combjára szorította, sűrű szemöldök-emelintéssel került szóba, jóval gyakrabban valóságos pedagógiai célzatú alkalmazásánál. Többnyire be nem váltott ígéret maradt a – Kapsz a lábszíjjal! mert azt, hogy engem valaki megverjen abban a kis házban, felnevelő nagyapám nem tűrte volna el. Pedig Béres Kálmánnál szelídebb embert nem ismertek az ártézi kút környékén, de még a Dühöngőben, a Sóhajban sem!

Apám történetei nem nekünk, gyerekeknek, hanem a kucsaftoknak szóltak a forradalomról, komcsikról, ruszkiról, ávósokról. Különösen tetszett az a história, amelyben a felkelők kátrányfőző üstház csövét fordították az érkező tankok ellen, s azok rendre meg is hátráltak a „nehézfegyver” láttán. Évekkel később már mesének tűnt ez a jelenet, legyintettem is rá, hiszen sokáig szóba sem került 1956, és annyira valószínűtlennek hatott az egész. Akár a kockaköves útra borított kenőszappan, ez is elfolyt a feledésbe, amelyben csak csúszkálni voltak képesek a tankok, haladni, irányt változtatni nem. A mesebeli legkisebb fiú, a Dávid és Góliát motívuma mindig, de különösen tízéves mivoltában lelkesíti az embert. Mivel a tankokkal ellentétben a kenőszappannal majd tíz év múlva, kereskedő-gyakornokként esett az első találkozásom, apu igencsak szemléletesen adhatta elő a történteket, mert meseként ugyan, de bennem megmaradtak. Aztán egy évfordulós rádióműsorban hallottam újra a Móricz Zsigmond körtéri harcokról, s rájöttem: apám az igazat mondta. Azt mesélte el a kisházbeli hallgatóságnak, amit látott.

verpeleti_ut_eleje_a_moricz_zsigmond_korternel_hatterben_a_bartok_bela_ut_torkolata_fortepan.jpg

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út (ma: Karinthy Frigyes út) sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom is itt, a körtér közelében érte apámat.

Apámat azonban valamikor ’57 elején elvitték. Ez a szó többet, mást jelentett akkoriban, mint az egyik helyről a másikra történő mozgatást. Hogy tulajdonképpen mit is, azt akkor éreztem át, amikor hazakerült.

Iszonyatosan megverték. Taknya-nyála folyt, könnyezett csendben, az ujjait se behajlítani, se kinyújtani nem volt képes. A felső teste tele volt soha nem látott sérülésekkel. Csak fel-felsóhajtott: – Anyám! – mondta nagyanyámnak, és nem beszélt neki se semmit. Sipos tiszteletes mellett fekve látták a betonpadlón, vizes kenderzsákokat dobáltak rájuk, azon lépkedtek passzióból a pufajkások. Állítólag nem odavalósiak voltak: a kisúji elvtársak a szomszéd városokba jártak az ellenforradalmárokat aprítani, nehogy valaki idehaza a sötét utcán megkenje őket, amazok meg hozzánk.

IDÁIG TART A KIMARADT SZÖVEG. A KALENDÁRIUM 114. OLDALÁN FOLYTATÓDIK:

Pedig a forradalom napjaiban nekik nem kellett félniük! Maga az egykori suszter mondta:

Hát mint volt ávósnak ugye üzengettek, hogy majd ez lesz, majd az lesz – de én nagyon fel vótam kíszülve. … Úgyhogy aztán én fel vótam szerelve KÉZIGRÁNÁTTAL, GÉPPISZTOLLYAL, GOLYÓSZÓRÓVAL, MINDENNEL el vótam én látva! A rendőrségtül meg megkaptam a régi kutyámat, egy hatalmas nyomozókutyát. Géppisztollyal álltam az ajtóba, a kutya mellettem – úgyhogy ha bejöttek vóna, már a Cézár is elkapott vóna egybül két-három magyart. Szóval ki vótam stafirozva hiánytalanul, vót itten annyi mindenféli! De mondom, nem kellett használni belűle semmit se. Vigyázni vigyáztam, az igaz, de olyan nagyon nem féltem azér – hát kimentem én az utcára is, végigmentem a városon! Igaz hogy mondogatták utánam, hogy "em meg a vín gazember ávós!", ilyen siheder kölkök, mögöttem - de én hátra se néztem, mintha nem is hallottam vóna.

Szegény apámnak még az udvarra sem volt szabad kimenni 1957 tavaszán! Megszűnt a kisházban a suszterájos terefere, Apu soha többé nem beszélt sem a pesti, sem a kisúji eseményekről. Csak a véletlenül kezembe került igazolásból derült ki számomra, hogy a cipész-szövetkezetben munkástanács-elnökké választották. Akik ismerték. igazolták, hogy gondosan őrizte a szövetkezeti vagyont, politikai tevékenységet nem folytatott. Nem hinném, hogy segített rajta ez a papír. Az talán igen, hogy a választás második helyezettje, a szövetkezeti elnök javára lemondott az elnökségről. A forradalom napjaiban nem is sejthette, mit tesz majd a „munkáshatalom” pár hónap múlva a munkásokkal…

Az egykori szaktárs akkoriban másképpen szenvedett.

Énnekem inkább utánna lett keserves – mer nem kaptam munkát sehun se. Egyszerűen nem vettek fel! A Tanácsnál szóba se álltak velem. De úgy hogy szabályossan kenyér nélkül vótam, ötödmagammal! Mer nem vettek fel sehova, még a cipész-szövetkezetbe se, amit én alapítottam még negyvenháromba – onnat is elkűdtek! Hát suszter vagyok, nem tagadtam én meg a szakmámat – de hiába:

– Ávós vótál? –  aszondta az akkori elnök. – Akkor menjé haza. Ne zavarjá minket!

Mentem akkor a téeszbe. Az elnökkel eggyütt dógoztunk valamikor, tizenöt évig jártunk ugyanabba a kulákudvarba – most meg:

– Kedves komám – aszondja –, én felvennélek, mer jó vónál a raktárba, vagy könyvelni, te mégis jobban tudod az írást; de nem tehetem, mer a tagság azt mondja, hogy ávós vótál.

Nem vettek fel sehova se!

Az anyai családnál, épp úgy, mint eddig, kéthetenként találkoztunk a Pestről érkező Anyuval. Egy-két születésnap is adódott a télen, szokatlanul gazdag: naranccsal, igazi kakaóval, gesztenyepürével. Csak a karácsonyfa nem volt olyan, mint két-három évvel korábban a közös amott, a Marjalaki utcán.

A Papi-zugban a ház felnőttekkel is benépesült egyszer: Szolnokról szobrász keresztapám érkezett, Záhonyból a vasúti főtiszt, a Bittner-faluból meg Imre bácsi. Mindnyájan kommunisták voltak, de korántsem egyformán. A szobrász még a sztalinizmussal leszámolt szovjet XX. kongresszus előtt odavágta a párttagkönyvét a megyei tanácsi népművelési osztályán, hamarosan el is veszítette a munkáját. A záhonyi mozdonyvezetőt a munkásőrségbe vitte a meggyőződése, Imre bácsit meg a Bittner-faluból ugyanez a pufajkásokhoz. Az „események” után már ő sem csak odahaza, a kerítés fölött kipislantva küzdött a proletárhatalomért.

Emlékszem, mert ilyesmi csupán akkor egyszer történt meg, hogy egy egész sereggel, korai sötétben visszamentünk Papiéktól apámért a Marjalaki utcába, hogy magunkkal vigyük elvált felesége családi körébe. Most csak találgatom a dolgot: visszafogadó családi gesztusnak, megbocsájtásnak szánták, vagy öntelt megfélemlítő díszszemle volt az egész? Akkor nem értettem, ma már nem tudhatom. Hanem apu nem jött ki a házból, csak nagyanyám: nemet mondani.

Apám a válás után az '57-es egzisztenciális kudarcot, a megalázást, a kilátástalanságot sose heverte ki. Megverték, megfélemlítették, összetörték. Egész életében az apósát, a vín Papit okolta megveretéséért, másodszor is zátonyra futtatott életéért. Sose beszélt róla, sose beszélte ki.

Keresztapámtól, a szobrász Papi Lajostól hallottam először a munkanélküli ávósról, Nagy Ferenc volt rendőrkapitányról, a feljelentőről. Ő Csalogh Zsoltnak panaszkodott. Neki szabad volt az is.

Képtalálat a következőre: „Csalog Zsolt Egy téglát”Akkor jött Korcsmáros elvtárs, aki most Karcagon párttitkár, itt vót párttitkár akkoriba – aszondja a Korcsmáros elvtárs nekem:

– Feri – aszondja –, add be a kérvént iparra. Mer más nincs!

Beadtam a kérvént – visszadobták! Elutasították!

Úgy kaptam meg aszt nagy nehezen, hogy a Korcsmáros elvtárs járt közbe érte, a Párt nevibe, úgy kaptam meg az ipart egy hónap után.

Akkor aztán kisiparos lettem, ötvenhét januártul. Hát ugye: maszek – elég sajnos hogy így történt, de én nem tehetek róla. Lett egy kis javittó műhelyem, kiraktam a cégtáblát – de nem jött be senki se, munkám nem vót semmi, hacsak egy-két régi elvtárs nem nyitotta rám az ajtót egy rossz cipővel.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők!

(
Megjelent a Kisújszállási nagykun kalendárium a 2017. évre című kötetben. A 113. és a 114. oldal szövege között kimaradt rész miatt összefüggéstelenül. A kivágás okáról sem előzetesen, sem utólag nem kaptam értesítést. A 115. oldalon fejeződik be a nyomtatott szöveg.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6813068606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CsipkeRózsa 2017.11.04. 13:45:15

Szomorú történet, élethű a leírás, szinte látható.

Xilit 2017.12.23. 23:10:29

Szervusz, Atlasz, boldog karácsonyt kívánok!

Atlasz. 2017.12.24. 20:29:20

@Xilit: Jóleső gondban vagyok! Ezen a néven még a blogger címlistámon sem látlak. De ez másodlagos. Meghitt karácsonyt és boldog új évet kívánok!

Xilit 2017.12.25. 21:30:47

@Atlasz.:

Kedves Atlasz, itt vagyunk többen is a blog.hun a Nolblogról.

exnolbloggerek.uw.hu/

Meghittségben nincs hiány, a pocakom tele rakva, az új év viszont legalább annyira tölt el szorongással, mint reménnyel. Mert mi lesz akkor, ha marad ez a kormány? És akkor mi várható a fidesztől, ha nem?

De most még élvezem a meleg otthonom békességét.

Hiányoztok! :)

Atlasz. 2017.12.26. 11:03:06

A régi nolblog nekem is hiányzik, az utolsó másfél év nem annyira. Vannak a listán olyanok, akiket gyakran olvastam, kommenteltem. A békességen belüli vitákat jobban szerettem, mint a periodikusan ismétlődő háborúkat.

Xilit 2017.12.27. 22:40:26

@Atlasz.:

Olykor olvastál, és kommenteltél engem is. Voltak nézeteltéréseink, de vannak közös értékeink, pl. a békesség megbecsülése, illetve a megteremtésére való törekvés.
Amit kiábrándítónak éltem meg, sőt, megütközést keltett bennem a Nolblog utolsó hónapjaiban, az néhány társunknak a romboló attitűdökkel történő kollaborálása volt.
A tombolásokra a Népszabi vezetősége adott lehetőséget a MOSZAT eltörlésével, de ma már tudjuk, hogy a Nolblog kivégzése a lap megszüntetésének az egyik lépcsőfokát jelentette. Hihetetlen, hogy mindez megtörténhetett.
Azon kívül, hogy megírtuk , mit gondolunk a fejleményekről s általában a társadalmunk állapotáról, vajon tehettünk-e volna valami hatékonyabbat? Hiszen mindannyian felelősei vagyunk a saját életünknek, s ezáltal a szűkebb-tágabb közösségünkének is. De csak sodródtunk mi is.

Atlasz. 2017.12.28. 06:13:31

@Xilit: Tudom, ki vagy. Nem csak Te váltogattad a nicknevedet, tette azt más is, hol kivagyiságból, hol női hiúságból. Volt, hogy símán a többiek fölényes átverése végett. Akikkel nem szimpatizáltam, azok gőgösek és erőszakosak voltak, egyikük pedig beállt a végső harcba, rombolásba is. Egyetértek: nem volt mit tenni. Hiszen minden hasonló felületet felszámoltak, nemcsak a nolblogot. A Blogsziget pedig a korábbi belharcok miatt nem vált be menedéknek: az egypártrendszer életképtelen.

Xilit 2017.12.28. 09:38:48

@Atlasz.:

Nyírfacukorként indultam, de Osszi hatására, aki következetesen csak Nyírfaként szólított meg, s ez nem is volt ellenemre, redukáltam a nevem. A Frissülőből való kitiltásom után rövid időre felvettem ugyan a Nózi nicket, de, ahogy feloldották a kizárást, visszavettem a Nyírfát. Itt is így szerepelnék, de foglalt lévén választottam a xilitet, mintegy utalásként a Nyírfacukorra.
Ez a nickkarrierem. :)

A kitiltásom közvetlen okát Emilke patronálása szolgáltatta. Kaptam ugyan jóindulatú figyelmeztetéseket, hogy a saját létemet veszélyeztetem azzal, hogy beengedem a blogomba a posztjait - merthogy sorozatos kitiltásokkal kellett számolnia - , de úgy gondoltam, megérdemli a szolidaritást. Talán tőle fájt a leginkább, hogy lepaktálva a Nolblog szétverőjével, hátba szúrt. Mintha csak küldték volna azt a fiatalembert, hogy mészárlást rendezzen a blogtérben, mely okán felszámolhatják e felületet.

Atlasz. 2017.12.28. 17:44:27

Kigugliztam a neved. A történetét nem ismertem. Egyszer én is felküldtem egy katonás bejegyzést, a gazdájának nagyon fájt, hogy mellőzték az ajánlóból. Azután amikor Osszián mértéktelen nárcizmusában belekötött Kaváról szóló megemlékezésembe, ugyanaz akit felsegítettem, a Facebookon sunyin nekem jött. Így megy ez. De elmúlt.
Emilke sajnos nem mindig tudja, mit csinál. Azért volt rengeteg neve...
A trollt pedig azért küldték, szerintem is.

Xilit 2018.01.01. 23:41:53

Boldog új évet kívánok Neked!

Atlasz. 2018.01.02. 05:20:30

@Xilit: Boldogabb új évet, Nyírfacukor!

Xilit 2018.01.02. 16:02:43

@Atlasz.:

Nyírfacukor.....jól esett hallani azt a nevet, amellyel anno beléptem a Népszabi blogterébe. :)
Igen, így kifejezőbb: legyen boldogabb!

Xilit 2018.01.02. 16:07:01

Tudod, mi jutott eszembe a köszöntésed kapcsán? Hogy talán egy új kezdet kapuján kopogtatunk.
Köszönöm, Atlasz, mindent köszönök.