Atlasz voltam

Atlasz.

A sitten

2018. július 04. - Atlasz.

A Csillagbörtön iskolakörletében az asztalok mögül penészes arcok néztek vissza rám. Ez volt a legmegdöbbentőbb számomra az intézetben. A szürke mákos rabruha természetesebb benyomást keltett, mintha a közismert, hosszában csíkos lett volna, de embertelennek hatottak a halvány, sápadt, kifejezéstelen emberi arcok. „Odakint” még a kórházakban sem látni ilyen beteges egyöntetűséget. Ezek az emberek nem kaptak napot, nem kapta meg őket a nap a sokadik, a börtönbeli nagyon sokadik napon. Ahhoz kevésnek bizonyult az előírásos, majd’ minden napi egy órás udvari séta.

 csillag_1994_2007_04_21_20-45-33_2940x2052_19-45-33_2940x2052.JPG

Különös sorsok, különös személyiségek - odabent. Ahogyan idekint is.

Pedig a híres dalra, a Késő üzenetre utalva: a szegedi börtön ablakába gyakran besütött a nap. A Csillag épületszárnyának hol az egyik, hol a másik oldalát világította meg.

A sitiprinc eszerint hordozta egyik oldalról a másikra, s akasztotta fel az ablakzugba beépített ablakrácsra az ő kicsiny ültetvényét, a favályúban gondosan nevelt macskapöcse paprikát. Kincset ért az ízesítés akkor, amikor addig etették a vitamindús növényi táplálékot az elítéltekkel, amíg a pótkocsis teherautó-rakomány kapor el nem fogyott. Bármiféle egyéni igény kielégíthetősége óriási jelentőséggel bírt odabent.

De nem mindenki panaszkodott a börtönkosztra: a szocializmus utolsó évtizedében megtörtént, hogy egy utcán élő ember a rendőrjárőr szeme láttára tört be egy kirakatot: rögtön bevitték, s ősztől tavaszig kitelelte a büntetést. Nem csak a meleget, a váltás tiszta ruhát és a rendszeres étkezést nyújtotta neki az állami gondoskodás, hanem előfordult, hogy életmentő orvosi kezelést is.

A tanárként bent töltött tanévek alatt a nagy, sápadt, szürke tömeg egyöntetűsége feloldódott. Az iskolakörlet ablakkertész pedellusa után másokat is megismertem valamelyest, ha úgy akarták. Volt, aki szabadulását követően pajzán képeslapot küldött egy tengerparti üdülőhelyről, akadt, aki a szabadsága alatt látogatott meg. Pedig a lakáscímem nem nyilvános. A ballagás előtti nekem adható szerenádot persze nemcsak emiatt lett volna körülményes megszervezni.

Egyszer mégiscsak csengettek. Amikor megláttam a vékony kis fiatalembert, alig ismertem rá. Udvariasan köszönt, tanár úrnak szólított, s ekkor, a meglepődés oldódásakor ismertem fel. Vele volt egy szintén sápadt, igen karcsú, csinos, feketébe öltözött nő. Beengedtem őket. Szinte csak a lakásban vált teljessé bennem a felismerés, hogy a vendég: csillaglakó!

A beszélgetést ő irányította, a szorgalmas, tudálékos diák a Kaptárból. Dolgozatai tele voltak idegen szavakkal, melyeket saját, több nagyalakú füzetből alkotott kéziszótárába gyűjtött és onnan memorizálta őket. Igyekezett velük meglepni engem is, aki az idegen szavakat lehetőség szerint kerülöm. Legtöbbjüket egyszerűbb helyettesíteni, mint megmagyarázni.

A dolgozatjavítási óra részeként sor került nem csak a szóbeli értékelésre, hanem a javításaimra történő rákérdezésekre is. Ezt annak ellenére sem tartottam feleslegesnek, hogy egy-egy kifogás jelzéséhez szöveges iránymutatást is fűztem, például, hogy a bekezdés 5 V-os, amellyel a „volt” szó ismétléséből adódott „feszültségre” hívtam fel a figyelmet. A hibáztatott részek megvitatása után került sor az osztályzatok véglegesítésére, a naplóba történő beírásra. Egyszer azonban nem az osztályzatról, hanem az idegen szavakat kedvelő (preferáló) szerző tájékozottságáról szólt a vita. Már akkor, amikor aláhúztam a látogatóm máskülönben kiváló irodalom dolgozatában a ditriambus kifejezést, számítottam arra, ami a javítási órán bekövetkezett.

Kötötte az ebet a karóhoz, hogy van ilyen szó, én pedig, nyújtva a jelenetet, nem hittem el neki. Szó szót követett derűsen, majd igazát és az én tájékozatlanságomat bizonyítandó lelkesen hozott le a zárkájából egy nyomtatásban megjelent szótárat a szerző, hogy íme itt van benne a ditirambus! Az elragadtatott érzelmekkel teli, dicsőítő költemény görög neve. Csakhogy a dolgozatában két betű felcserélődött! Szándékát a javítás során természetesen megértettem, de kifogásommal nemcsak odafigyelésemet jeleztem, hanem az idegen szavak használatának kockázatát is. Diákom nem vette zokon a leckét…

 graham_greene_brightoni_szikla.jpg

 A Brightoni szikla (Graham Greene) stílusos ballagási meglepetés volt ettől az osztálytól.

Szabadsága idején meglepetésemre azért keresett fel menyasszonyával együtt, hogy szabadulása után különórákat vehessen tőlem. Mintha Miskolcon nem találhatott volna nálam különb magyartanárt! Tőlük azonban szíve választottja jelenlétében, de még elítéltként aligha kísérelhette volna meg elkérni a doktori oklevelet! Beszélgetésünk úgy alakult, hogy maga a börtön, a szabadulás nem is hangzottak el benne. Az pláne nem, ami miatt mindez bekövetkezett. Körül írtuk, vagy inkább megkerültük, idegen szavak nélkül.

A „benti” osztályom tanulóitól sose kérdeztem, hogy mit követtek el. Így aztán börtön-tanéveim kezdetén – a feleségem kérdésére –, hogy félek-e „odabent”, magabiztosan válaszoltam:

– Ugyan mitől? Vannak ott ártatlan emberek is. Némelyikük csak a feleségét gyilkolta meg…

Egyikük eme némelyek közül nem az ártatlanságát, hanem a könnyelműségét emlegette. Úgy vélte, jobban járt volna, ha sikeresen befejezi a gyilkossági kísérletet. Akkor az asszony – hogy az a magasságos tegye ide meg amoda – nem vallott volna ellene. Hogy ezt poénnak szánta-e, nem tudhatom. Őrszolgálati bölcsességként a seregben hallottam effélét: ha már lőni kell, akkor ne legyen tanú.

Néha előtörtek a másféle vallomások, érzelmek is. Irodalomórán, ha jól sikerült. Arany János Ágnes asszonya férjgyilkossága miatt nem a börtön, hanem a lelkiismerete által bűnhődik meg. A Csillagban sokakban őszinte megrendülést váltott ki a ballada üzenete. Kiszakadt belőlük: – Nap nem telik el úgy, hogy ne bánnám! – mások nyugodt cinizmussal reagáltak erre: – Ne tessék elhinni, tanár úr, itt mindenki hazudik, bűnözők! –

Természetesen a bűnelkövetők nem mindegyike bűnöző! De aki a nehéz életűek közül elmesélte, hogy javítóintézetben kezdte, börtönben folytatta azt, amibe beleszületett, s börtönévei alatt a felesége gyermekükkel együtt külföldre távozott, száraz cinizmussal tette fel nekem a kérdést: szabadulásakor 1200 forinttal a zsebében lakás, megélhetés nélkül vajon mihez kezd majd?!

Egy másik elítélt odakint rendőrként szolgált. Kocsmai hergelés után leendő apósára és anyósára lőtt rá. Elhitették vele, hogy a menyasszonya és annak csábítója közeledik a sötét, folyóparti töltésen. Ez a rab egyike volt azoknak, akiket a híres Richter-gyilkosság után előre, a katedra és a tanulóasztalok, a tanár és a tanulók közé, az első sor első helyére ültettek. Megbízható, korrekt, nyugodt emberként engem védett, hiszen bárki bekattanhatott a tanteremben ugyanúgy, ahogy Richter Richárd a bútorgyárban.

1984-ben azon az októberi délutánon is odabent, a Csillag-épületben dolgoztam, amikor hirtelen minden rabot a zárkákba, engem pedig az intézetből kiparancsoltak. A szomszédos gyárban ekkor történhetett a szörnyű hármas gyilkosság. A Délmagyarország talán két nappal később írta meg, a tanítás legalább három héttel ezután vált lehetségessé. Tanulóim szerint Richter kereste a halált, s miután öngyilkossági kísérlete – megbilincselve fejest ugrott az emeletről – nem sikerült, támadt a bútorgyári művezetőkre. Kivégzése napján elcsendesült a Kaptár…

 csillag_1994_plusz_2007_04_22_0-02-43_3504x2364_23-02-43_3504x2364.JPG

 Diákok és tanárok a sitten is együtt ünnepelték a sikeres vizsgát!

Az én tanítványaim középiskolai érettségire készültek, s az iskolába járáshoz nemcsak a 8 osztály, hanem szakmunkás bizonyítvány is kellett, továbbá jó magaviselet a sitten. A lehetőség inkább néhány órai civil életet jelentett a börtönön belül, mintsem szabadulás utáni jobb anyagi perspektívát. Volt, aki kerek perec megmondta, hogy a szakmájában többet keres, mint az érettségizett irodisták. Főiskolát végzett, művelt, olvasott tanítványom is akadt, de végzettsége csak érettségi után derült ki. Addig is: minden jegye ötös lett nálam… Neki sem a bizonyítványra volt szüksége. 

A Kék fény tévéműsorból benzinkutas gyilkosként elhíresült fiatalembernek maga az iskolába járás, az érettségi, a második–harmadik szakma megszerzése adta vissza az életkedvét, s ezzel talán – a sitten – az életét is. Története addig a bizonyos pillanatig banálisként indult. Egy lánynak szeretett volna imponálni jómódú riválisához képest, a benzinkút amatőr kirablása gyilkossá tette. A lány néhány hónapig válaszolt a leveleire, de aztán műsorváltozás történt. Az elítélt egyedül nézett szembe az egész addigi életének hosszával felérő rabság tényével, s persze azzal is, amit elkövetett. Az egyik nevelőtiszt vette rá, hogy készüljön az érettségire, tanuljon új  szakmát, hozza ki a börtönévekből mindazt, amire képes, ami lehetséges. Az élő halottból lassan élő, reménykedő emberré kezdett válni…

A 40 évet be nem töltött iskolázatlan rabokat az „átkosban” kötelezték az általános iskola elvégzésére. Ezt aztán a szabadság beköszöntével, 1990 után eltörölték. E tekintetben visszatértünk a polgárosodás küszöbére, a reformkorba. Bölöni Farkas Sándor 1830-1832 között tett utazásának tapasztalatai alapján az amerikai Massachusetts állam börtöne legfontosabb, követendő funkciójának az oktatást, a nevelést tartotta idehaza, az akkori két hazában, Magyarországon és Erdélyben is!

Talán nem egészen úgy, ahogy csinos kolléganőnk az írni-olvasni is alig tudó általános iskolai közegben az esztétikai szép fogalmát magyarázta. Nem vitt be szemléltető eszközt, s a tankönyv nem elégítette ki, így a figyelmet magára fókuszálta:

– Szép például az én lábam! –

A kanos társaságban mindig meglévő feszültség kirobbant:

– A tüve! –   harsant fel rögtön, s ezt aztán óriási hangzavarban ütötték felül a különféle, csöppet sem esztétikai élményekre utaló tippek és javaslatok. Hiszen ezek az emberek nőt alig láttak, este nyolc után az egyetlen tévéadást központilag kapcsolták ki, hogy alkalmanként a szocialista erkölcs szempontjából káros tartalom ne érje őket. Így aztán a rémült tanárnő az iszonyú hangzavarnak, a rá meredő férfivágyak kitörésének csak a vészcsengő alkalmazásával volt képes gátat vetni. A fegyőrök az osztályt szétdobták, a tanítást szüneteltették, s némi fegyelmi büntetést követően kezdtek el az órán történtekről kérdezősködni…

Igen, a rabok is emberek. A büntetéssel járó korlátozásokat tudomásul vették. Volt, aki ezen keretek között a fizikai erejével, volt, aki szellemi kapacitásával lett odabenn fontos személy. Az egyik osztálybizalmiról – amely egy másik szerep – meg-meg jegyezték, hogy ő a kislány. Elfogadta, nem zavarta, hozzá tartozott. Én is megvontam a vállam.

Ám sokan szóvá tették, hogy csak szabadságmegvonás szerepel az ítéletben, a szexualitás megvonása nem! A sittes szólásmondás szerint bemegy a laboráns, kijön a buzeráns… Mert nem mindenki született ilyennek vagy olyannak, s nem mindenki választ szabadon. Szexualitása azonban mindenkinek van.

Az irodalom, a művészet az életről, a halálról, a szexusról szól. Akkor is, ha az utóbbiról az iskolai tananyagból nemigen lehet tudni.

Az egyik osztályomban egy 16 oldalas dolgozatban olyan elképesztő erővel tört fel a bebörtönzött, s eközben az erőszakszervezet tisztje révén megcsalatott Madách Imrével való azonosulás, amilyen mértékűt sehol máshol nem olvashattam! Aki írta, minden tekintetben férfinak tudta magát. Büszkén mesélte, hogy kétemeletes ház tetejére mászott fel kívülről tévéantennát javítani, hogy a gyerekek tévét nézhessenek. Ám nem akárki, hanem egy fegyveres, hivatalból bátor katonatiszt gyereke ismerte el:

– Na látod apu, a bácsi megcsinálta! –

Az említett 16 oldalas dolgozatot persze nem lehetett a minden iskolában megszokott módon, a tanteremben kétszer 45 perc alatt megírni. Eleinte ebben az osztályban is a katedráról – a börtönben még nem vették ki alólunk a dobogót – figyeltem az illegális tevékenységek előfordulását. A rendszerváltás után, hogy ne unatkozzam annyira, az asztalomra tettek a fiúk egy rakás színes szexlapot, s mi tagadás, ezek sokkal inkább lekötöttek, mint az előttem körmölők! Mivel nem az üldögélésért fizettek, s a tényleges tanítással töltött idő is jobban hasznosult, ezután inkább „házi” dolgozatokat írattam. Akinek tellett rá, 10-20 oldalt is írhatott.

A börtönről nincsenek rossz emlékeim. Arról a kevésről, amit tapasztaltam, vastag könyvet lehetett volna írni, annál is inkább, hiszen az egyik parancsnokhelyettes ebben támogatott volna. Anyaggyűjtés helyett azonban inkább tanítottam. A büntetés-végrehajtás tisztjei és tiszthelyettesei és az Alföldi Bútorgyár dolgozói segítettek ebben. Számukra is indult osztály, amelyben tanítottam.  Ez az osztály a rabokéval ellentétben el is ballagott, s ez alkalommal a valaha volt legszebb virágcsokor került a tanári asztalra.

 csillag_1995_osztalykep_2011_05_05_20-50-28_3564x2436_19-50-28_3564x2436.JPG

A mindennapi kötelezettségek teljesítése mellett...

 

 

 

Dedikáció

– Apja fia! – mondták nem megosztott, de kétfelé tartó jóindulatú szeretettel, ha a gyerek ügyesen lépett fel a suszterszékre valami előle rejtett dologért. Apja fia volt akkor is, ha a tanítónő kivételezettjét a fogalmazásban idétLenkének jellemezte. Szűcs Lenke sűrű tenyeresekkel torolta meg a szóalkotást – de odahaza ebből cinkos fejcsóváláson kívül más nem keletkezett. A húgom apámmal hasonló járásunkra figyelt fel inkább.

– Apja fia – mondtam játszi büszkeséggel a pesterzsébeti Pacsirtatelepen korai sétáinkon, melyeken a fiam minden rigó szoknyára erősen felfigyelt. A női ruhák ott hullámzottak szemmagasságában, az én szememben pedig a lányok-asszonyok mosolya ült meg. Egyik irányban, a villamos végállomás felé boltba mentünk a Királyhágó utcából, a másik irányban egy tágas tér volt a cél játszani. Szerettem ezeket a rövid utakat, amelyeken kissé le kellett hajolnom hozzá, a kezéhez. Elvégre azért férfi, hogy ne vegyem fel! Az 52-es villamoson is csak megtámasztást kínáltam az álláig érő ülés előtt. Egy idegen kisded nagyot nézett, amikor neki is csak térdét megvetni tartottam a markom. Értetlen pillantást vetett hátra – ő a tedd ide-tedd oda rendszernél tartott. Az én fiam azóta sem!

1976_06_08_2011_08_18_15-35-59_759x523_15-35-59_759x523.jpg

Nagyfiam már a második születésnapján vezetett! Máig szenvedélye. Sok évvel korábban ábrándoztam a pedálos autóról, nagyanyám, aki ennek tanúja volt, a fiamat lepte meg vele. És engem ugyancsak! Ma is döbbenettel nézem az összegek nyugtáit, amelyekhez téesz nyugdíjas özvegyeként jutott.

1977_2010_08_08_20-44-53_543x726_2.jpg

A Mátraaljáról vonattal látogattuk a nagymamát. Visszaútban a Kisújszállás–Kisterenye vonal egyik állomásán a fiam maga fújhatta a kalauz indítósípját. Kettesben utaztunk órákig, és egy cseppet sem unatkoztam. Kicsit később, a százhalombattai játszótereken már inkább. Az ifjabbnak akadt jó társasága, számomra sem apatárs, sem anyatárs nem adódott. Fontosabb dolgom mégsem volt annál, minthogy az időt vele töltsem hétvégeken.

1980_szazhalombatta_2010_07_08_23-27-45_571x766_22-27-45_571x766.jpg

Néha Budára, a Sas-hegy oldalába látogattunk: itt az ő nagymamája, annak a férje: Miki papa és Abu várt bennünket. A nagyszülői rajongás akkor még meglepett, mert mégis csak túlzás, hogy anyum az afgán agárral együtt négykézláb kergetőzik a fiammal! Hazafelé Kelenföldről, ahonnan a házra szinte odaláttunk, mindig visszatelefonáltunk egyet. Felemelő játék volt az – mert így érte el a lánccal rögzített kagylót. Nálunk ilyen eszköz nem lévén, a távbeszéd remek szórakozásnak bizonyult.

1984_04_30_2011_08_20_14-38-22_909x714_14-38-22_909x714.jpg

Aztán a séta, a kirándulás egyre kevesebb. Még egy vízitábor belefért, majd változtak az idők, megnőtt a gyerek. Kamasz korától – nem ritka ez – fontos dolgainkról nem beszélve, ragaszkodásunkat elrejtve éltünk. Tovább tartott, mint De Gaulle sivatagi átkelése. Az én apámnak az sem sikerült: ő hamarabb kelt át a túlsó partra, mintsem hogy megtudhatta volna: megértem és részemnek érzem őt. Ötvenhét múlt akkor, én huszonöt.

Az ember az életét az utódainak dedikálja. Apja fia vagy tagadója – egyre megy. Mégis jól esik, amikor – évtizedek után, de még ideát – nyugtázom azt, amiben sose kételkedtem. Hogy küzdött, vesztett és nyert, mindig egyenesen. Az én fiam, az én apám, a mi atyánk…

Az én forradalmam Kisújszálláson 2.

Ellenforradalom

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! Nem is csak az, hogy nem vót mit enni! Hanem az a megalázás... az a lenézés amit kaptam! Hogy ollyat én soha még nem éreztem egész életembe, még cseléd koromba se!

Az ellenforradalom különben itt úgy zajlott le, hogy – hát puffogtattak, puffogtattak: szóbelileg. De úgy komolyabb dógok, hála istennek, nem vótak nálunk. … Olyan különlegessebb dógok mondom itt nem történtek. Nem vót itt még egy puskalövés se. Csak a szobrot döntötték le, itt a főtéren – hát azt ledöntötték. Meg pofázás vót – a pofázás, az ugye ment.

Így mesélte ezt egy kisúji fontos elvtárs Csalogh Zsoltnak: – Egy téglát én is letettem. (Ifjabbaknak: a szocializmus felépítéséhez.) Az 1989-es kiadásból idézek.

kisuj_2010_10_09_18-44-56_150x247.jpgSzobor persze egy darab se’ állt a városban, csupán a szovjet katonák obeliszkje. Aznap döntötték le, amikor a piactéren a Forradalmi Tanács is megalakult. A református templom kőkerítésére kapaszkodva figyeltem, amint sokak mellé szomszédunkat, Lapis bácsit, az üvegest is beválasztották. El sem tudom képzelni másként, hogy ott lehettem, másként, mint nagyanyám piaclátogató szenvedélye folyományaként. A népgyűlést követően, amikor a kommunisták ellen készülődő tömeget Sípos tiszteletes leszerelte, már hazafelé tartottunk. Pár nap múlva apánk is megérkezett Budapestről.

Apu sokat mesélt a forradalomról, amikor hazajött Kisújra. Végleg, úgy gondolta.

Ki is váltotta az ipart. Felkerült a Marjalaki utca 45. szám alatti ház utcai homlokzatára cégtáblán a neve, nagyobb betűkkel: CIPÉSZ, kisebb méretben jobbra alul, hogy mester. A ház kisebb, belső szobája lett a műhely spanglival, háromlábú székkel. Ott is aludt az „új lakó”, mi ketten a húgommal a „nagyházban” maradtunk, a konyha másik oldaláról nyíló utcai szobában nagyanyámékkal. Napközben persze ott üldögéltünk a vaspálcákkal tagolt, dróthálóval védett nagyablakú kis szobában, a váltótanítás engedte rend szerint. Testvérem másodikos volt, én már negyedikbe jártam.

A 2017-es NAGYKUN KALENDÁRIUM 113. OLDALA UTÁN ELTŰNT  A SZÖVEGBŐL AZ ALÁBBI:

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út (ma: Karinthy Frigyes út) sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom is itt, a körtér közelében érte apámat.

Szövetkezet persze Kisújon is volt. Mint Csalogh Zsolt dokumentum-bejegyzéséből megtudtam: ugyanaz a „régi jó elvtárs” alapította, aki egy téglát maga is letett a szocialista rendszer megalapozásához. Nem cipészműhelyben rakta a téglát, persze. Ez az illető nem jutott olyan magasra, mint az államfői testületben leghosszabb ideig, évtizedekig elüldögélt Nánási László, vagy a szintén suszterként emlegetett kis Oláh Laci.

Kevesen tudják ma már, hiszen kiveszőben vannak, de a cipészekre legalább annyira jellemző a politizáló hajlam, mint az a fodrászokról, taxisokról közismert, hogy a leghíresebb péksegédet, Buci Gyurit ne is említsem. A kisúji cipészek közül a történet elején idézett elftárs életrajzában, akár Kádár Jánoséban is, szintén szerepelhetett, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”. Egyikük sem dolgozott azonban túl sokat a saját szakmájában, 1945 után mindketten a belügyi vonalra kerültek.

Varga suszter velük ellentétben szerette a görbe tűt, meg a betűt is, sokat olvasott, bár magukat a könyveket nem különösebben bálványozta. Az udvar végében álló budiba könyvvel a kezében vette be magát, már amikor az időjárás engedte. Kitépett lapokba csomagolta a tojásokat, melyeket Pestre utaztában a hüvelyes vetemény, tehát a füstölt kolbász mellé helyezett. Irkán, egyszerű levélpapíron-borítékon kívül nemigen költöttünk papírra. Pénzt adni ilyesmire? Akkéne még! Időnként bepakolt két-három pár vadonatúj, maga készítette remekművet: olyan cipőket, amelyekhez foghatót harminc-egynéhány év múltán bécsi kirakatokban láttam. Hogy mennyiért adta el őket, s honnan szerezte a bőr hozzá, az nem rám tartozott. 1956-1957 telén úgy látszott, talpra állhat, újra kezdheti az életét, egzisztenciáját.

Fordult a kocka apám régi szaktársa számára is. Nem lehettek nagyon jóban, mert nem emlegették a cipészek között, névről se ismertem, Csalogh Zsolt könyvéből szereztem róla tudomást először.

Ötven hatba én személyzetis vótam a Városi Tanácsnál, ott ért az ellenforradalom is. Onnan bocsátott el a Forradalmi Tanács ötvenhat november másodikán. Máma is megvan még az az ember, aki akkor bejött az irodámba és közölte, hogy vegyem a kabátomat, elmehetek, el vagyok bocsátva – máma is megvan, és én nem indítottam ellene eljárást ötvenhétbe! Pedig hát mint volt ávós, én ezekkel az ügyekkel is foglalkoztam – de nem, annak az embernek én semmit nem csináltam, nem is szóltam hozzá. …Elbocsátottak a munkahellyemrül, de amúgy engem senki nem bántott.

4_labu_suszterszek.jpg

Egykettőre jöttek a kuncsaftok a cipészműhelybe. Apu sokat viccelt velük, miközben járt a keze a kerekfejű kalapáccsal, a faszögek csak úgy röpködtek a szája széléről az árral kijelölt helyükre: a talpba. A lábszíj, amivel a megmunkálás idején a kaptafára húzott félig kész cipőt a combjára szorította, sűrű szemöldök-emelintéssel került szóba, jóval gyakrabban valóságos pedagógiai célzatú alkalmazásánál. Többnyire be nem váltott ígéret maradt a – Kapsz a lábszíjjal! mert azt, hogy engem valaki megverjen abban a kis házban, felnevelő nagyapám nem tűrte volna el. Pedig Béres Kálmánnál szelídebb embert nem ismertek az ártézi kút környékén, de még a Dühöngőben, a Sóhajban sem!

Apám történetei nem nekünk, gyerekeknek, hanem a kucsaftoknak szóltak a forradalomról, komcsikról, ruszkiról, ávósokról. Különösen tetszett az a história, amelyben a felkelők kátrányfőző üstház csövét fordították az érkező tankok ellen, s azok rendre meg is hátráltak a „nehézfegyver” láttán. Évekkel később már mesének tűnt ez a jelenet, legyintettem is rá, hiszen sokáig szóba sem került 1956, és annyira valószínűtlennek hatott az egész. Akár a kockaköves útra borított kenőszappan, ez is elfolyt a feledésbe, amelyben csak csúszkálni voltak képesek a tankok, haladni, irányt változtatni nem. A mesebeli legkisebb fiú, a Dávid és Góliát motívuma mindig, de különösen tízéves mivoltában lelkesíti az embert. Mivel a tankokkal ellentétben a kenőszappannal majd tíz év múlva, kereskedő-gyakornokként esett az első találkozásom, apu igencsak szemléletesen adhatta elő a történteket, mert meseként ugyan, de bennem megmaradtak. Aztán egy évfordulós rádióműsorban hallottam újra a Móricz Zsigmond körtéri harcokról, s rájöttem: apám az igazat mondta. Azt mesélte el a kisházbeli hallgatóságnak, amit látott.

verpeleti_ut_eleje_a_moricz_zsigmond_korternel_hatterben_a_bartok_bela_ut_torkolata_fortepan.jpg

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út (ma: Karinthy Frigyes út) sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom is itt, a körtér közelében érte apámat.

Apámat azonban valamikor ’57 elején elvitték. Ez a szó többet, mást jelentett akkoriban, mint az egyik helyről a másikra történő mozgatást. Hogy tulajdonképpen mit is, azt akkor éreztem át, amikor hazakerült.

Iszonyatosan megverték. Taknya-nyála folyt, könnyezett csendben, az ujjait se behajlítani, se kinyújtani nem volt képes. A felső teste tele volt soha nem látott sérülésekkel. Csak fel-felsóhajtott: – Anyám! – mondta nagyanyámnak, és nem beszélt neki se semmit. Sipos tiszteletes mellett fekve látták a betonpadlón, vizes kenderzsákokat dobáltak rájuk, azon lépkedtek passzióból a pufajkások. Állítólag nem odavalósiak voltak: a kisúji elvtársak a szomszéd városokba jártak az ellenforradalmárokat aprítani, nehogy valaki idehaza a sötét utcán megkenje őket, amazok meg hozzánk.

IDÁIG TART A KIMARADT SZÖVEG. A KALENDÁRIUM 114. OLDALÁN FOLYTATÓDIK:

Pedig a forradalom napjaiban nekik nem kellett félniük! Maga az egykori suszter mondta:

Hát mint volt ávósnak ugye üzengettek, hogy majd ez lesz, majd az lesz – de én nagyon fel vótam kíszülve. … Úgyhogy aztán én fel vótam szerelve KÉZIGRÁNÁTTAL, GÉPPISZTOLLYAL, GOLYÓSZÓRÓVAL, MINDENNEL el vótam én látva! A rendőrségtül meg megkaptam a régi kutyámat, egy hatalmas nyomozókutyát. Géppisztollyal álltam az ajtóba, a kutya mellettem – úgyhogy ha bejöttek vóna, már a Cézár is elkapott vóna egybül két-három magyart. Szóval ki vótam stafirozva hiánytalanul, vót itten annyi mindenféli! De mondom, nem kellett használni belűle semmit se. Vigyázni vigyáztam, az igaz, de olyan nagyon nem féltem azér – hát kimentem én az utcára is, végigmentem a városon! Igaz hogy mondogatták utánam, hogy "em meg a vín gazember ávós!", ilyen siheder kölkök, mögöttem - de én hátra se néztem, mintha nem is hallottam vóna.

Szegény apámnak még az udvarra sem volt szabad kimenni 1957 tavaszán! Megszűnt a kisházban a suszterájos terefere, Apu soha többé nem beszélt sem a pesti, sem a kisúji eseményekről. Csak a véletlenül kezembe került igazolásból derült ki számomra, hogy a cipész-szövetkezetben munkástanács-elnökké választották. Akik ismerték. igazolták, hogy gondosan őrizte a szövetkezeti vagyont, politikai tevékenységet nem folytatott. Nem hinném, hogy segített rajta ez a papír. Az talán igen, hogy a választás második helyezettje, a szövetkezeti elnök javára lemondott az elnökségről. A forradalom napjaiban nem is sejthette, mit tesz majd a „munkáshatalom” pár hónap múlva a munkásokkal…

Az egykori szaktárs akkoriban másképpen szenvedett.

Énnekem inkább utánna lett keserves – mer nem kaptam munkát sehun se. Egyszerűen nem vettek fel! A Tanácsnál szóba se álltak velem. De úgy hogy szabályossan kenyér nélkül vótam, ötödmagammal! Mer nem vettek fel sehova, még a cipész-szövetkezetbe se, amit én alapítottam még negyvenháromba – onnat is elkűdtek! Hát suszter vagyok, nem tagadtam én meg a szakmámat – de hiába:

– Ávós vótál? –  aszondta az akkori elnök. – Akkor menjé haza. Ne zavarjá minket!

Mentem akkor a téeszbe. Az elnökkel eggyütt dógoztunk valamikor, tizenöt évig jártunk ugyanabba a kulákudvarba – most meg:

– Kedves komám – aszondja –, én felvennélek, mer jó vónál a raktárba, vagy könyvelni, te mégis jobban tudod az írást; de nem tehetem, mer a tagság azt mondja, hogy ávós vótál.

Nem vettek fel sehova se!

Az anyai családnál, épp úgy, mint eddig, kéthetenként találkoztunk a Pestről érkező Anyuval. Egy-két születésnap is adódott a télen, szokatlanul gazdag: naranccsal, igazi kakaóval, gesztenyepürével. Csak a karácsonyfa nem volt olyan, mint két-három évvel korábban a közös amott, a Marjalaki utcán.

A Papi-zugban a ház felnőttekkel is benépesült egyszer: Szolnokról szobrász keresztapám érkezett, Záhonyból a vasúti főtiszt, a Bittner-faluból meg Imre bácsi. Mindnyájan kommunisták voltak, de korántsem egyformán. A szobrász még a sztalinizmussal leszámolt szovjet XX. kongresszus előtt odavágta a párttagkönyvét a megyei tanácsi népművelési osztályán, hamarosan el is veszítette a munkáját. A záhonyi mozdonyvezetőt a munkásőrségbe vitte a meggyőződése, Imre bácsit meg a Bittner-faluból ugyanez a pufajkásokhoz. Az „események” után már ő sem csak odahaza, a kerítés fölött kipislantva küzdött a proletárhatalomért.

Emlékszem, mert ilyesmi csupán akkor egyszer történt meg, hogy egy egész sereggel, korai sötétben visszamentünk Papiéktól apámért a Marjalaki utcába, hogy magunkkal vigyük elvált felesége családi körébe. Most csak találgatom a dolgot: visszafogadó családi gesztusnak, megbocsájtásnak szánták, vagy öntelt megfélemlítő díszszemle volt az egész? Akkor nem értettem, ma már nem tudhatom. Hanem apu nem jött ki a házból, csak nagyanyám: nemet mondani.

Apám a válás után az '57-es egzisztenciális kudarcot, a megalázást, a kilátástalanságot sose heverte ki. Megverték, megfélemlítették, összetörték. Egész életében az apósát, a vín Papit okolta megveretéséért, másodszor is zátonyra futtatott életéért. Sose beszélt róla, sose beszélte ki.

Keresztapámtól, a szobrász Papi Lajostól hallottam először a munkanélküli ávósról, Nagy Ferenc volt rendőrkapitányról, a feljelentőről. Ő Csalogh Zsoltnak panaszkodott. Neki szabad volt az is.

Képtalálat a következőre: „Csalog Zsolt Egy téglát”Akkor jött Korcsmáros elvtárs, aki most Karcagon párttitkár, itt vót párttitkár akkoriba – aszondja a Korcsmáros elvtárs nekem:

– Feri – aszondja –, add be a kérvént iparra. Mer más nincs!

Beadtam a kérvént – visszadobták! Elutasították!

Úgy kaptam meg aszt nagy nehezen, hogy a Korcsmáros elvtárs járt közbe érte, a Párt nevibe, úgy kaptam meg az ipart egy hónap után.

Akkor aztán kisiparos lettem, ötvenhét januártul. Hát ugye: maszek – elég sajnos hogy így történt, de én nem tehetek róla. Lett egy kis javittó műhelyem, kiraktam a cégtáblát – de nem jött be senki se, munkám nem vót semmi, hacsak egy-két régi elvtárs nem nyitotta rám az ajtót egy rossz cipővel.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők!

(
Megjelent a Kisújszállási nagykun kalendárium a 2017. évre című kötetben. A 113. és a 114. oldal szövege között kimaradt rész miatt összefüggéstelenül. A kivágás okáról sem előzetesen, sem utólag nem kaptam értesítést. A 115. oldalon fejeződik be a nyomtatott szöveg.)

 

Az én forradalmam Kisújszálláson 1.

Forradalom

         – Nagyanyó! Forradalom van Pesten! – lelkendeztem anyai nagyanyámnak.

         – Tudom fiam, Nagyapót fel akarják akasztani.

         Ez volt az a pillanat, amelyben a történelem nyakon vágta az embert. A majdnem tízéves kisembert, akiben derengeni kezdett, hogy a történelem nem fekete-fehér filmek jeleneteiből áll, hogy vannak testmeleg hősök és áldozatok, és áldozatok a vétlen emberek is. Kézközelben. Nem kellett mást tennem, mint a kéthetenkénti – mai szóval láthatásra – átgyalogolni a húgommal kézen fogva a város egyik végéből Béres nagyapáméktól a másikba, anyám családjához, a Papi zugba, hogy megforduljon körülöttem a világ.

         Számomra ’56 szerdán kezdődött. Előző este, ahogy mindig sötétedés után nem sokkal, le kellett feküdni, a villanyt nem pazaroltuk a rádióra. Az alföldi parasztvárosban pár utcányira tőlünk még petró világított. Nálunk, apai nagyszüleimnél rádió is volt, vezetékes. Olyasféle, mint az iskolás hátitáska, egyetlen gombbal az oldalán. Jó magasan felakasztva sugározta, amit Pesten és Szolnokon, a megyeszékhelyen leosztottak. Talán hat forintba került a műsor havonta. Esténként odahaza keveset szólt, nagyapám korán kelt a malachoz, tehénhez, ki kellett engedni a tyúkokat is. Így aztán csak szerdán délelőtt hallhatták a híreket a zene szünetében, szaladtam is ki az udvarra, ahol dolgoztak: – Nagyapám! Nagyanyám! Megint bemondanak valamit! –

         Napközben – hordozható rádiók nem lévén – a piactéren meg a tanácsháza környékén hangosbemondó tájékoztatta az embereket, amiben azonban – utólag visszagondolva – a kisújiaknak nem sok örömüket telhetett. Azt is el tudom képzelni, hogy 1956. október 24-én nem érkezett beolvasnivaló. Aznap már a pestiek olvastak be a rendszernek.

         Az eseménnyel nagyon meg voltam elégedve. Elsős korom tavaszától forgattam a könyveket, harmadikban már a Nagy Tippan melletti városi könyvtárba is beiratkoztam, odahaza pedig a Toldin és a János vitézen kívül akadt két képregény-sorozatból is (darabja egy forint húsz fillér) pár füzet. Az egyik sorozat mesésebb, a másik történelmibb tartalmú volt. Ezekből elég korán megjegyeztem Pancho Villa és Huerta tábornok nevét, de még a kínai hírességekét is. Csu Te marsall a Magyarországon kapott díszkardnak, akarom mondani szablyának örvendve már szinte ismerősnek tűnt. A koreai háborút a rádióban kísértem figyelemmel, valami társasjáték-félét is rajzoltam belőle. Egyszóval elég korán megismerkedtem a politikai tájékoztató műfajával, igaz, hogy mire felnőttem, rá is untam, a seregben nagyokat szundítottam alatta. De negyedik osztályosként ezen a téren csak két dolog bosszantott.

Nagyapámék nem engedték, hogy a Lúdas Matyi karikatúráit másoljam, gúnyrajzokat csináljak a láncos kutyáról, meg az imperialista Dullesről, hiába érveltem, hogy ezekről szabad. Azzal meg kivált elégedetlen voltam, hogy itt, velünk nem történik semmi! Ebben a várakozásban ért a pesti forradalom híre. Nagyon tetszett!

         Az iskolában tanítói ügyelet nem lévén, magunk között latolgattuk, hogy a vörös zászlókat el kéne égetni, de végül is nem lett belőle semmi. Valami röpcédula-félét biztosan irkáltam, s a padokban hagytam, mozgalmilag ugyanis – mit már említettem – elég jól fel voltam készülve. Unokatestvérem emlékszik  arra, hogy Gőz Ignácné figyelmeztetett bennünket a hazafelé vezető úton, a szülőket viszik el a gyerek helyett, ha megtesszük, amire hangosan készülünk. Bizonyos, hogy novemberben-decemberben a deszkakerítésekre is firkálgattam az iskolából hozott krétával: Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! Este történt, amikor nagyapámékkal tanyába mentünk, s én hol előre siettem, hol lemaradtam, ők meg a kis favázas, üveglapos, gyertyával épp hogy a lábuk elé világító tót lámpás fényénél nem igen látták, mit művelek. Hogy miért nem tüntettek ki engem az elmúlt években, mint ellenállót, máig nem értem!

         Az anyai családban voltak kommunisták. Nagyapó a párttag-vejének a vasúti főtisztnek a fiát szovjet-magyar mintára „kis szövetségesemnek” becézte, míg velem, a nem rég még maszek suszter gyerekével igen kelletlenül állt szóba. A vasúti ács könyvespolcán a Csendes Don nyomasztóan terjedelmes köteteire emlékszem, meg tán A Rákosi-perre, vajszínű borítón vörös betűkkel. A Fehér könyv kötetei szörnyű képeikkel a következő évben kerültek melléjük. Valami vörös csillagos oklevél is lógott a falon, az első világháborús gyalogos katonai emléklap mellett.

nagyapo_burok_pikulaval.JPG

Az öreg egy irtózatos kardvágást hozott haza a koponyáján a háborúból, meg a mellzsebében hordott, golyó-átütött református énekeskönyvet. Nyári estéken Tíz évvel a háború után Nagyapó jóvoltából Weiner Leó Rókatánca és az Allegro barbaro épp úgy megszólalt a görögibolyás illatú gangon, mint a Poljuska polje, vagy egy már nem felidézhető szövegű, de dallamában még bennem élő induló, amely a vörös zászlók alá hívott. A mandolint szerettem leginkább hallgatni, de tetszett a bürökpikula meg a furulya hangja is Papiéknál. Mindegyiket maga csinálta Nagyapó. De alig énekelt, pedig szép hangja volt.

Őt alkalmazták városi hangosbemondónak.

         Óvatos nép a miénk. Csak szombatra, október 27-ére fejlődtek a dolgok odáig, hogy az emberek hozzáfogtak a hősi halott szovjet katonák fölé emelt emlékművet ledöntögetni. Nagyapó szokásos sétája közben szemügyre vette a sírgyalázáson munkálkodókat, s boltozatos, kozák-kard szabdalta koponyáján megigazítva a kopott simléderes sapkát, így szól:

kisuj_2010_10_09_18-44-56_150x247.jpg         – Ínnye, de bátrak vagytok! Osztán mír nem az élőkkel kezdtek? Itt mennek, essetek azoknak! - lendítette előre botját, pár méternyire a Városháza parkja előtt futó 4-es útra mutatva, ahol egymás után csörömpöltek a szovjet páncélosok keletről nyugatnak, Záhonytól Budapest felé, tele katonákkal.

         – Megájjon, vín Papi, magát is felakasztjuk! – dühöngtek vissza a sírrombolók, akiknek persze minden okuk meglehetett a diktatúrára felkiáltójelként emlékeztető obeliszk ledöntésére, meg a gyűlölt beszolgáltatási hirdetmények hangosbemondójának a megfélemlítésére is.

         Nem tudok róla, hogy anyai nagyapámnak oka lett volna megijedni, el sem bújt, nem is esett bántódása. Mint ahogy egyetlen kommunistának sem a városban. Annál inkább az emlékművet sztalinyeccel ledöntőknek, sőt: az ez idő tájt Pesten volt apámnak, meg más, vétlen embereknek. Még gyerekeknek is.



(Kisújszállási nagykun kalendárium a 2017. évre, 108-113. o.)

Elárult Anteusz

Lenny Bruce (1925 – 1966) stand-up komikus, a társadalomkritikus szatíra mestere szerint az egyetlen motiváció minden előadóművész számára: 
Figyelj, Mama! Nézd, mit csináltam!

 

Valóban a mama – és nem a nagyanyja! – volt az, akihez a művész – a korán felbomlott család tagjaként – vissza-visszatért, később együtt is dolgozott vele a színpadon. Miért ne lett volna fontos számára az anyai elismerés?!

De vajon hogy fest mindez a mi hétköznapi életünk színpadán?

 

Úgy véljük, az anyánkhoz fűződő kapcsolat olyan semmi máshoz nem hasonlítható közösség, amely a köldökzsinór elvágása után sem szakad meg. Hiszen az anyák mind azt állítják, hogy feltétlen szeretet köti hozzájuk a gyermeket. A közvélekedés úgy tartja, hogy az anya az ember minden vétkét megbocsájtó, őt feltétel nélkül elismerő, küzdelmeit segítő biztos menedék.

A görög mitológiában az anya ősképe Gea, a Földanya. Fiának, az ő Anteuszának minden küzdelmében a vele helyreállított közös létezés legyőzhetetlen erejét adja át egyetlen érintéssel. Ha ez a kapcsolat nem lehetséges, Anteusz elvész, ereje odalesz.

A fiú támogatásért az anyja szoknyájához bújik. Az anya a bizalom és a hűség. A közös szívdobbanás, az első ölelés, ahová minden Anteusz szeretne visszatérni.

– Figyelj, Mama! Nézd, mit csináltam! – így Lenny Bruce.

 

Az én kiskamasz fiam:

– Anyu mindig magasabbra teszi a lécet, mint amekkorát át tudok vinni! –

Mit válaszolhattam volna? Magyarázzam el neki, amit irtózott volna hallani?!

Nem voltunk méltók, nem voltunk elég jók ahhoz, akinek azért adóztunk anyák napján, hogy legyen mit szemétre dobnia. Tűrtem, hallgattam – micsoda ember az ilyen?! A fiamból mégis válási árva lett, s akkor maga tiltotta meg, hogy az anyját, az anyai szív rejtelmeit szóba hozzam. Dehogy is akartam felzaklatni!

Aztán az egyik első, közel két év utáni „láthatáson”:

– Anyu azt mondta, hogy rosszak vagyunk, Petivel együtt költözzünk hozzád! –

Egykori otthonunkból a gyerekek hetes elhelyezésbe kerültek. Eleinte azt se tudtam hová lettek! Nem kérdeztem a győzedelmest, engem többé sem ezzel, se mással nem zsarolhatott. A fiamat velem is, a maga elvárásaival és minden egyébbel – igen. Mit felelhettem hát?

– Gyertek! Hova máshova?! –

Többre nem tellett, hiszen csak apa vagyok, a drámai vétséget elkövettem. Anyja helyett anyja nem lehettem.

 

Anteusz apja, a Tengeristen sem tudott a Földanyától elszakadt a fiának segíteni. 

Lenny Bruce utolsó szavait mégsem a mamához intézte. "Beloved father – devoted son. Peace at last." 

Anteusz megbékélt azzal, akivel lehetett.

 

A mi kultúránktól idegen

Apa csak egy van! Ez a négy szó, melyet először tanuljon anyjától a gyermek! Ugye milyen vicces, és cseppet sem megható?

Vajon ellepik-e majd apák napján az efféle önkielégítő, vigasztaló, örömpótló mantrák a Facebookot? Úriember erre nem fogad. Apák napja, ha volna is, nincsen.

Egy apa, legyen bármily feminin természetű, mellőzöttségében és elhagyatottságában sem engedheti meg magának, mint a facebookozó édesanyák, hogy nyilvánosságra hozza defektjeit. Csak egy férfi lehet hiúbb a nőknél, és a mi kultúránkban, a soha nem elegendő hála és szeretetviszonzás anyai privilégiumának árnyékában az ilyen megnyikkanást durva önzésnek vélhető. Ugyan mi dolga lehet azzal a gyerekkel, aki őt köszönthetné – az apának?

Apám születésnapját jószerivel a gyászjelentéséből tudtam meg. Névnapján a saját köszöntésemet vártam tőle. A tizenéves fiam hasonlóképp. Nem volt, és nincs harag, szemrehányás sincs, talán ha megértés. Mert az beérhet végül.

apukb1920.jpgNem tudta, hogy kell apának lenni. Kétéves lehetett, mikor megjött a tábori lap a frontról. Húsz év múlva a halottá nyilvánítás. Apámat nagyanyám némi árvaellátásból, s egy varrógépet hajtva nevelte fel. Hadiözvegyként a földreform pár hold megvásárlását juttatta neki, de az adóstársi törlesztés terhével. Mégsem hozott a házhoz mostohát, kenyérkereső támaszt: apapótlék nélkül nőtt fel a fiú.

Apává a második házasságában lett, a harmadik sem sikerült neki. Ő lett volna az én apai mintám. Néhány emlékkép, ahogy megszánkóztatott, ahogy a nyakkendőjére, borotvált arcára felfelé nézek, aztán a spangli előtt ülve, szájában faszögekkel, és a suszteráj nevető kuncsaftjai… A húgom jobban szerette, én néha szégyelltem, s majd helyette magamat. Alig élhettünk egy családban: előbb az önálló ipartól, majd anyámtól kényszerült megválni. Apák napja nem volt.

Sose hagytam ki egyetlen találkozást sem, amíg a sorsa úgy nem hozta, hogy lemondott rólam. De hiába járt a harmadik asszony kedvébe, a szegénységre jött a rák: talán éppen olyan sérülés érte, mint Tolsztoj Ivan Iljicséét, és elhagyták őt is. Az orvosok azt hazudták, amit hallani akartam, így amikor viszontláttam, csak egy szótlan ölelésre tellett. A fájdalmakról egy apa nem beszél, a fiú nem kérdez.

Édesanyja temette, nélkülem.

„A mi kultúránktól” az apák napja idegen.

Kérlelhetetlen Antigoné

A kishúgom

Vannak kérdések, amelyeket az ember nem tesz fel. De ha más valaki szembesít velük, akkor elemi erejű valóságuk mellbe vág. A húgom osztálytársa kérdezte:

– Ugye nagyon szerettétek egymást? –

Micsoda feltételezés volna, ha a válasz fele nem lenne a kérdésben! De vajon én?! Én hogy állok a válasz másik felével?

1953_tajan_marika_vl_2005_08_28_19-48-20_3218x2040.JPG
Járni és beszélni, a világot a magam számára fogalmilag berendezni akkor kezdtem, amikor Marika megszületett. Mintha mindig velem lett volna. Évekig együtt éltünk meg minden fontosat: az otthont, a családot, majd a szülők hiányát. Nélküle nem létezett senki és semmi számomra addig. Elválásunk aztán megérett a növekedéssel: én anyámhoz – de meglehet, a közelében lakott nagylány kacér pongyolájához is - erősen vonzódva – otthagytam őt kisújszállási nagyapáméknál. Mikor Marikát korai nővé válása következtében a János-kórházba utalták, esténként fent csüngtem a gyermekosztály magasföldszinti rácsos ablakán. Őt látogattam, mosolya ragyogott, tapsikoltak a többiek. Később Marika is „felköltözött” a „lyukba”, a budai villanegyed kicsiny albérletébe. Ott, a szuterén folyosóján vertem meg elszántan valakit. Andriska leparasztozhatott, de a kishúgomat gonosz szavai nem érinthették.

Antigoné fivérét élete árán is elgyászolni kész igazságáról mit se tudtam. Ha nem húgom, hanem öcsém vagy bátyám született volna, akkor beértem volna – mint máskor is – puszta illendőségből verekedni.

Nekem féltizenegy évesen megadatott, hogy magam döntsek arról, kivel akarok élni. Ez a fiúk sorsa. Anyám se hívott, apám se tiltott. A húgom, nálam apásabb, inkább utánam, mint anyánkhoz költözött. Felnevelő nagyapámék – beletörődve, ahogy szokták – elfogadták választásunkat: – Majd visszajönnél még...

Hogy az ember a szüleihez, vagy a testvéréhez kötődik inkább, az a gyermek-elhelyezési perekben automatikusan dől el. A szülőcsatornával rendelkező fél érdekeit nem írja felül erkölcsi törvény. A kirendelt védő – Antigoné – távollétében az alkalmatlanságot, szeretetre képtelenségét Kreón nem mérlegeli. Bennünket apánk és anyánk jobban szeretett annál, hogysem rajtunk keresztül a másikon bosszút akartak volna állni. Ők rossz házasságukhoz jó embert választottak. Én nem.

Életünk attól kezdve, hogy a köldökzsinórtól meg kell szabadulni, nem más, mint kötődések és elszakadások sora. Az elszakadás és a ragaszkodás hatvan év óta vállalt felelősségem. A megbocsájtás most és mindörökké a húgomé. A szeretetben kérlelhetetlen Antigonéé.

Papi Lajos - A Szolnokországban

Tiszai Lajos írása - részlet

– Aszongya, hogy „Tisza partján elaluttam / Jaj, de szomorút álmottam / Megálmottam azt az egyet / Babám, nem leszek a tied.”
– A nóta az jó. Az mindenre jó, akár a pálinka. Azt, módjával, persze! De segít gondolkodni. Szarban vagy valamiért? Meddig? Bokáig? Örülj neki, hogy nem térdig! Vagy már addig ér? Milyen jó, hogy nem tovább! Meséltem már, szegény jó apám hogy járt Szarikrád városánál a szerb fronton? No, Sztarigrád volt annak a helynek a becsületes neve, de a bakák emígy hívták. Azt kellett volna bevenni apáméknak. Próbálták, huzakodtak a bosnyákokkal, de hát egy éjszaka nagy futás lett a vége! Szaladt szegény apám, mert lőttek veszettül, csimbum-tratata-tratata, így aztán beleugrott az öregem egy gödörbe. Nagyot cuppant a csizmája, rögtön szaglott, hogy hol van. Káromkodott veszettül az én jó apám, hogy pont egy latrinát talált fedezéknek! Mondta, mondta, hogy azt a büdös istenit annak, aki kitalálta ezt az egész rohadt háborút... De még az első strófa végére sem ért, rákiáltott valaki a latrina másik sarkából: „Ne káromolja már az Istent Papi, hogy az Isten mit csináljon magával!”... Megszeppent az öregem... Gondold el, térdig a slamazban, a vaksötétben, egyszer csak valaki a nevén szólítja. Hát a főhadnagya volt, egy Pápai nevű szolnoki építész. No, isten, isten, fogd meg azt a poharat, látod, mink olyan fajzat vagyunk, hogy a szarban sosem vagyunk egyedül! No, fújjad: „Szerelem, szerelem, átkozott szerelem / Te csaltál meg engem, verjen meg az Isten...”

nagyapo_katona-1.JPG

(A képen idősebb Papi Lajos a menyével és a lányával, Papi Máriával - 1940 körül.)

Fújtuk, daloltunk, addig fújtuk, hogy a fiának, a kis Lajkónak akkorára nőtt a bajusza, mint az öreg bika szarva. Még valamikor a régi istállóban kezdtük. Ez volt az első műterem. De Papi Lajos – mert ő volt a hajdani kiskenyerű gazdag cimborám – szája akkor se járt erre a szóra, hogy műterem, amikor már igazi műterme volt. A kisújszállási villában is istállónak hívta a műtermét. Az udvaron lévőt meg, ahol nyaranta a „testesebb” szobrait faragta, akolnak meg színnek titulálta. Sehogy se akart a „flancosságokhoz” idomulni. Pedig tudott volna, mert veleszületett intelligenciája képessé tette arra is, hogy estélyi ruhás dámák, szmokingos urak társaságának középpontja legyen. Volt része ebben is. Olyankor egy jobb német választófejedelem méltósága keveredett benne, egy hollywoodi amorózóval, meg egy kun Voltaire szellemességével. De ha tehette, a legfényesebb fogadáson is hamar oldalba lökte a könyökével a magafajtáját: te, nem megyünk el valami rendes helyre egy kupicára?!

70_azistalloban2_2007_03_24_20-35-19_3007x2184_2007_03_24_20-35-19_3007x2184_20-35-19_3007x2184.jpg

(Papi Lajos az istállóban Papi Máriával és Béres Kálmánnal, akit kedvesapámnak szólított a volt menye.)

Egy időben, abban a sokat emlegetett hatvanas években a Bíró Művek volt az a bizonyos rendes hely. Sűrűn be-beköszönt Lajkó Szolnokra, egy-két napra eloldta a kötelet Bölöni Erzsébettől, „született” Papi Lajosnétól, hogy ott lehessen a „páholy” ülésén. Ez a „páholy” a hordók tetején volt. De talán előbb arról, hogy hol volt a Bíró Művek. A kőrengeteg úgy megváltoztatta – előnyére is, meg hátrányára is – a régi Szolnok képét, hogy nehéz a múltban eligazodni. A lényeg az, hogy a Bíró Mihály vezette kiskocsma utcája a mai Kolozsvári úttal volt „srégvizavi”, szóval rézsútosan szemben. A bejárattól egyenesen a söröspultra botlott az ember, bal kéz felől meg egy hatalmas, legalább kétszer háromméteres olajfestmény volt – ácskapcsokkal – a falra erősítve. Rettenetes mázolmány volt, hófehér, csókolódzó galambokkal, hattyúkkal, kék tóval, szarvasokkal – amit akarnak. Anonim piktora valószínűleg a Nagy Magyar Giccsestár összes fellelhető csudabogarát rákente erre az egy vászonra. A „föstmíny” – így hívtuk – alatt meg mellett békebeli hordók voltak. Ezen ülésezett a „páholy”. A díszelnök mindig Sőre Pista volt, akit Somogyvári Rudolf, minden idők legnagyobb Tisza-parti Hamletje a legőszintébb szolnoki embernek tartott. Volt ebben az elnevezésben annyi igazság, hogy „elnökünk” mindig azt mondta, amit gondolt. Nem volt túl széles az érdeklődési köre, mitagadás. Egyébként Sőre István hol köztisztasági alkalmazott, magyarul utcaseprő, hol transzportőr – tehát hordár – volt, de inkább főhivatású törzsgárdatag, a Bíró Művek összes, tehát egyetlen helyiségében, jó nagy vörös orral. Törzsgárdatagok voltak a páholyban Gácsi Mihály, Papi Lajos, Mészáros Lajos, Palicz József, a rádióstúdióba sűrűn bejáró színészek: Mensáros László, Mádi Szabó Gábor, Linka György, Győző László, Halász László és Ladányi Mihály, a költő.

A páholy ülése rendszerint a röhögőkórussal kezdődött, a fentebb már említett, de szavakkal utánozhatatlan eredetiségű „föstmíny” előtt. A röhögőkórust mindig Gácsi Mihály vezényelte, aki furcsa módon szerette a rettenetes mázolmányt.

papi_lajos_1.JPG

Egyszer rádióinterjúra invitáltam Gácsit. A testben, lélekben szép szál ember erre úgy „megijedt”, hogy remegni kezdett a kezében Bíró Mihály csorba szélű, nagyfröccsös pohara. Abba az izébe kellene belebeszélnem – célozgatott a mikrofonra –, hát azt én nem tudom megtenni, mert tán még a szívem is megállna ijedtemben, játszott Miska. Hetekig, hónapokig húzódott a dolog. „Papi uram” találta meg a helyzet kulcsát: készüljön az interjú a páholyban, nem kell ahhoz stúdió, mifene! Úgy is volt. Akkortájt már kitalálták a hordozható, telepes magnetofont. A negyvenperces felvétel igen jól sikerült. Nem csoda, hiszen Gácsi Mihálynál kevés műveltebb embert ismertem életemben. Minden lezsernek látszó mondata mögött könyvtárnyi tudás, szellemesség volt. Dicsérték az interjút a „páholy” tagjai, különösen Papi Lajos, aki a beszédnek is igen nagy művésze volt. Gácsi kihúzta magát, belefésült ujjaival a szakállába, és úgy mondta: Tudjátok, jó hatással volt rám ez a föstmíny, mert néztem, néztem, ahogy beszéltem abba az izébe, s arra gondoltam, hogy ha már ez az őzikés-kismadaras valami művészet, akkor talán én is meg tudom különböztetni a narancssárgát a búzavirágkéktől.

Papi Lajos és Gácsi Mihály igaz férfibarátsággal szerették egymást. Amikor csak tehették, elválaszthatatlanok voltak, de egyszer a Bíró Művekben mégis megfagyott körülöttük a levegő. Gácsi fenn ült a páholy magaslati részén egy hordón, Papi Lajos meg a pult előtt „mondta az életet”. Lajkó, szólt le neki Gácsi, hozd már ide a boromat, ott van a pult szélén! Papi nagy komolyan a válla fölött szólt vissza: dehogy viszem, Isten ments... Gácsinak ez láthatóan rosszul esett, nem értette. De szerencsére Papi észrevette, hogy barátja elkomorult, és odavitte a poharát: Nesze, pedig megfogadtam, hogy én ezt soha senkinek meg nem teszem többé, mert egyszer három évembe került az ilyesmi, mondta nevetve.

Történt, hogy Papi Lajos egy Czakó Miklós nevű kenderesi cimborájával a második világháború idején „különbékét” kötött valahol a Dunántúlon. Jól érezték magukat egy présházban, majd amikor a front már nyakukon volt, kimentek az erdőbe, jókora demizsonnal, behúzódtak egy-egy árokba. A lövöldözés hamarosan alábbhagyott, majd csend lett. Ennek örömére Papi kenyerespajtása átszólt a szomszédjának: Megúsztuk Lajkó, hozd ide a demizsont!

Nem úsztak meg. Ahogy Papi kimászott az árokból, ketten kiáltottak rá: Sztoj!

Csupa szellem, csupa szív emberek voltak, nagy művészek!

Fújjuk Lajkó, szinte hallom, ahogy mondják. Hát fújtuk. „Elmegyek az ácshoz, fejfát csináltatni / Aranyos betűvel nevem rávágatni...

gacsi_honfoglalas-1.JPG

(Gácsi: A magyarok bejövetele - Papi Lajos a szobrászszerszámos kis bőrönddel)..)

http://vfek.vfmk.hu/00000124/008.html

Levél Gyuszitól

3 évesen kocsiba raktak és én üvöltöttem, mert éreztem, hogy kiszakítanak a családból. Erre mindig emlékszem, nem tudom el felejteni. Oviba kerültem [Felsőpeténybe], ahol nagyon sok gyerek volt. Rajtam kívül Forti, Nyerlucz. Innen Horpácsra kerültünk, Mikszáth Kálmán lakhelye volt valamikor. Itt arra emlékszem, hogy amikor esténként játszottunk és rosszak voltunk sorba állítottak, és veszővel a kezünkre ütöttek. Sírva mentünk aludni. Majd valaki mindig elkezdte mondani, hogy ha nagy lesz és katona lesz, visszajön és lelövi őket. Ez mindig megtörtént, amikor megvertek. Emlékszem, mikor zsebpénzt kaptunk, és este rosszak voltunk elvették a cukrokat és bedobták a cserépkályhába, mi pedig onnan kapargattuk ki az olvadt cukrokat. Mindig vártuk a szüleinket a rácsok mögül. Voltak szülők, akik látogatták a gyerekeiket, de ritka volt az ilyen. Ha valaki csomagot kapott, azt körbe álltuk, és vártuk hogy adjon nekünk. Persze mindenki hirtelen barátja lett az ilyen gyereknek. 4 évig jártunk ide iskolába, aztán elvittek Kisterenyére. 

1977-1979_kisterenye_fiuk_2009_06_23_15-05-56_2232x1476_16-05-56_2232x1476.JPGKisterenyére kerültünk. Horpácson voltak rácsok, itt viszont nem. Egy nagyobb épületben lányok-fiúk vegyesen voltak. Mi két nevelőt kaptunk A nevelőink két különböző ember volt. Pista bá nagyon goromba volt. Ébresztője egyszerűen goromba volt, ma is emlékszem a mondataira, amik így hangoztak: ÉBRESZTŐ, reggeli torna, sorakozó! Úgy kezelt minket, mintha katonák lettünk volna. Féltünk tőle. A szeretete jeleit ritkán lehetett látni. Nem jó ember volt. Laci bá másabb volt a bakelit zenével keltett minket ilyenkor mindenki érezte, hogy lehet még nyújtózkodni, lustálkodni. Viszont volt, mikor ő is kiborult tőlünk. Emlékszem, amikor mentünk ebédelni kikapott a sorból jól helyben hagyott. Talán az volt a baj hogy 2 nevelőnk, volt és Laci bánál elengedtük magunkat. Jöttek az ünnepek, mindig bent maradtam, mások haza mehetek. Mindig-mindig vártam a szüleimre. 

Nagyon szeretem focizni Horpácsról el is vittek messzire 3 társammal együtt. 

5-dikben jártam suliba, de nagyon nem jó tanuló voltam. A matematikát nem tudtam hova tenni szerintem azért, mert nem tudtam a pénz fogalmát. Ritkán volt zsebpénz, de erről később írok. Laci bá nagyon sokat vitt múzeumokba. Erről is később bővebben írok, majd 6-dikos lettem. Laci bá eltűnt, vége lett a zenés ébresztőnek és a múzeumoknak. Más nevelőt kaptunk: az igazgatót. Szerintem azért, mert általában ivott, ezért leváltottak. Tisztán emlékszem, nem volt olyan szigorú, mint Pista b. Nagyon sok társamnak meg lettek a szülei. Botosnak, Bogdánnak. Ki is vették őket. Az ünnepek jöttek, én pedig maradtam és néztem az ablakból a szülőket, ahogy viszik boldogan a gyereküket haza. Majd hetedikes lettem. JÖTT A CSODA! Kaptunk egy fiatal tanárnőt. Behívott magához az irodába, ahol Laci bá tette fel a zenéket. Így szólt hozzám: ismerem-e a szüleimet? Persze mondtam, hogy nem. Ő tanulmányozta az adataimat, majd így felelt: ismerem őket, és van egy fiútestvérem is. 

1977-1979_kisterenye_fiuk_2010_08_13_16-56-59_748x560_16-56-59_748x560.jpg

Hát végre csoda történt, minden más lett! Most már vártam őket minden nap. A tanárnő neve KUBINYI JUTKA, a testvérem minden nap beszélt vele. Majd végre eljöttek. Emlékszem, többen kiabálták, hogy itt vannak hozzám! Le is szaladtam az aulába, ahol apám fogadott a tesómmal. Majd hirtelen egy asszony szaladt felém, megcsókolt, de megéreztem, hogy ő nem az igazi anyám. Az irodából szaladt ki, hogy ők kivesznek innen, de ez nem sikerült nekik. Ezután elkísértem őket, de addig-addig beszéltek, míg felültem velük a vonatra. Az igazság az, hogy menni akartam én is. Nagyon közel laktunk az intézethez. Amikor odaértünk, elcsodálkoztam: nem volt tv, sem pedig áram. A körülmény nulla volt. 2 nap után azt mondtam nekik, hogy visszamegyek. Úgy is lett, egyedül visszamentem. Pista bá azonnal érdeklődött, amit ott láttam. Le is írtam: szegények voltak. Társaimnak nem mertem igazat mondani. Ezután kimenőnél oda mentem és megismertem a többi családtagot is. akik meséltek anyámról, hogy itt hagyta apámat, ezért kerültem be. 

Aztán elegem lett a zárt életből, otthagytam a sulit, kikerültem Miskolcra. Nagyon tetszett a szabad élet! Már nem kellett kéredzkednem, mehettem bárhová. Ezt leírni nem tudom! Elhatároztam, hogy ha fizetést kapok, megkeresem anyámat. A gép szerelőknél dolgoztam a gyárban. Leutaztam Tarra, ahol megkérdeztem apámat, hogy hol lakik és elmondta. Másnap elindultam Gödöllőre, majd busszal Dány községébe, betértem egy presszóba, és csodálkoztam: ezek az emberek nem magyarul beszéltek. Majd odaléptem hozzájuk, és anyám nevét mondogattam. Kiderült, hogy tudnak magyarul, és útba igazítottak. Megtaláltam a címet, majd beléptem a kapun. Egy asszony fogadott. Én azonnal köszöntem, és elmondtam, hogy Oláh Erzsébetet keresem. Ő tudta ki vagyok, de nem mert azonnal reagálni. Majd hirtelen sok gyerek vett körül. Az egyik nagyon de nagyon hasonlított rám. Akkor tudtam, jó helyen vagyok. Behívtak, fogadtak. Kiderült: anyám ide jött, és lett még 8 gyereke. Nem mertem azonnal letámadni, hogy miért kellett nekem intézetben felnőni. Ott maradtam náluk, vártam mikor kezdi el majd .ő mesélni. Így is lett. Esténként, mikor mindenki elaludt, odajött, és halkan mesélni kezdett. Én pedig csak hallgattam mindig. Azt mondta, hogy apám ütötte. Tudtam, hogy hazudik, nem minden igaz, de nem szóltam neki. Emlékeztem a nagymamára: anyám többször elszökött, de ezeket nem mondtam neki. Nem tudtam neki azt mondani, hogy anyám idegennek tűnt. Kedveskedett, de a múlt sokkal erősebb volt. Másnap reggel beszélgettem a féltestvérekkel, nagyon rendesek voltak. A nagyobbik lány letámadta anyámat, és kiabálva megkérdezte, miért nem vett onnan ki. Nem akartam őket felkavarni, nem is panaszkodtam, mert nem akartam, hogy miattam valami gondjuk legyen. Visszamentem Miskolcra.

Tovább dolgoztam a gyárban, és ahogy mindig szereltük a gépeket megismerkedtem több fiatal sráccal, majd megbarátkoztam velük. Mondogatták, hogy ők járnak focizni, menjek velük másnap. El is mentem, nagyon sok csapat volt ott, és komoly foci. A barátaimat néztem, aztán azt mondták álljak be. Nem mertem: láttam milyen durvák, aztán szembeköptek. Laci bá’ így volt! Kiabáltak velem, és beálltam közéjük. 2 perc után gólt rúgtam. Nagy volt az őröm. Majd lementem, kiegyenlítettek, kiabálták: menjek vissza. megint gólt rúgtam és nyertünk. Ezek után meghívtak ebédelni az otthonukba, ahol megismerkedtem egy fiatal lánnyal majd hozzájuk költőztem. Közben hallottam az intézetis társaimtól hogy mi kapunk pénzt az életkezdéshez. Felkerestem a családsegítő szolgálatot. Juhász Zoltán foglalkozott velem, de ez a kapcsolat szorosabb lett közöttünk, és a családsegítő többi tagja is szurkolt nekünk. Nagyon sok munkával sikerült az intézettel lebeszélni, hogy lakást kapjak. Nyíregyházáról jöttek az utógondozók együtt a miskolci családsegítővel. Megkaptam a lakást, 3 fiúgyermekem született. 

Tehát megkaptam a lakást, méghozzá a piac közelében. Ahogy arra vittem minden nap a gyereket oviba, segítgettem a kamionból kipakolni a banántott és a többi dolgokat, így összejöttem ezekkel a piacosokkal, majd később sikerült egy Zöldértnek dolgoznom. Én is kaptam egy mérleget, és kimentem árulni úgy mint a többi társam. Ezt szeretem csinálni, minél több emberrel találkozni. Egyszer amint vittem a gyereket oviba, láttam, hogy egy idősebb emberke pakolgat a garázsban. Meg is vetem a mosógépet, majd láttam nála egy csillárt, és ezt is megvetem. Itt kezdődött el valami bennem, amit talán a sok-sok múzeumnak köszönhettem. Hazavittem és a rokonság azonnal ezeket mondta: vigyem a Méhbe, mivelhogy réz. De én válaszoltam nekik, hogy ezt nem viszem oda, mert ez régi. Majd egy barátom bemutatott egy kereskedőnek, aki azonnal megvásárolta a csillárt. Odahaza pedig meglepődtek. Aztán foglalkoztam vele minél többet. Vettem hanglemezeket és lemezjátszót is elkezdtem gyűjtögetni.

Hogy gyűjtögettem a régiséget, egyre jobban megszerettem. Egy autószerelőhöz jártam mindig. Egyszer mondta: menjek fel hozzá. Addig kért, míg felmentem és csodálkoztam, hogy annyi szép herendi porcelánja volt. Másnap eladtam a kocsit és megvettem oda haza a herendi porcelánokat. Veszekedtek velem, az anyós és a feleségem, csúnyán, de aztán mikor jöttek a vevők, akkor már másabbul néztek rám. Jól eladtam egyre több ismerősöm lett, majd Magyarországon bejött a régiség vásár minden városban.

Ahogy megnyíltak a városokban a régiségvásárok, én is rendelkeztem több féle gyűjteménnyel. Minden hónapban teherautóra pakoltunk fiaimmal, és lementünk a hatalmas tömegben árulni. Életemben ezt a mesterséget szerettem meg, lett is sok ismerősöm. A sárospataki múzeumnak sok dolgot adtam oda. Minden dologra megvolt a vevőm. Étterembe is meghívtak. Egyszóval hiányzik, hogy a mostani kormány miatt én is menekült lettem a három nagy fiammal, a két menyemmel és a 3 unokámmal. Miskolcról nagyon sok család menekült ide, és most is folyamatosan jönnek. Valamikor ennyien 56tosok jöttek, menekültek.

Pedig szerettem otthon élni. Voltam kisdobos és úttörő is, ráadásul nagyapám harcolt azért, hogy jobb legyen nekünk. Nagyon sok orvos is van itt, és sorolhatnám. Januárban ötven éves leszek. Most dolgozni járok, két szakmát is elvégeztem. Közben tanulok angolul, de ami hiányzik: a régiségkereskedés. Nem régiben hozzájutottam régi bakelit lemezekhez. Sikerült jól továbbítani, és oda haza egy piac igazgatót tettem boldoggá vele. Budapesten mindig boldog voltam, ha kértek tőlem valamit, én pedig megkerítettem. Állítólag nekünk cigány embereknek nincs hazánk. Velem az életem során ez meg is történt egyik helyről a másikra. Isten így szólt nincs hazánk de kaptunk egy egész világot. Laci bá’, itt a vége, de ha még kell valami. akkor írjon!

Az én forradalmam Kisújszálláson

Négy blogbejegyzés a nolblog.hu hült helyéről

Forradalom

  kisujszallas005.jpg       – Nagyanyó! Forradalom van Pesten! – lelkendeztem anyai nagyanyámnak.

         – Tudom fiam, Nagyapót fel akarják akasztani.

         Ez volt az a pillanat, amelyben a történelem nyakon vágta az embert. A majdnem tízéves kisembert, akiben derengeni kezdett, hogy a történelem nem fekete-fehér filmek jeleneteiből áll, hogy vannak testmeleg hősök és áldozatok, és áldozatok a vétlen emberek is. Kézközelben. Nem kellett mást tennem, mint a kéthetenkénti – mai szóval láthatásra – átgyalogolni a húgommal kézen fogva a város egyik végéből Béres nagyapáméktól a másikba, anyám családjához, a Papi-zugba, hogy megforduljon körülöttem a világ.

         Számomra ’56 szerdán kezdődött. Előző este, ahogy mindig sötétedés után nem sokkal, le kellett feküdni, a villanyt nem pazaroltuk a rádióra. Az alföldi parasztvárosban pár utcányira tőlünk még petró világított. Nálunk, apai nagyszüleimnél rádió is volt, vezetékes. Olyasféle, mint az iskolás hátitáska, egyetlen gombbal az oldalán. Jó magasan felakasztva sugározta, amit Pesten és Szolnokon, a megyeszékhelyen leosztottak. Talán hat forintba került a műsor havonta. Esténként odahaza keveset szólt, nagyapám korán kelt a malachoz, tehénhez, ki kellett engedni a tyúkokat is. Így aztán csak szerdán délelőtt hallhatták a híreket a zene szünetében, szaladtam is ki az udvarra, ahol dolgoztak:  – Nagyapám! Nagyanyám! Megint bemondanak valamit! –

         Napközben – hordozható rádiók nem lévén – a piactéren meg a tanácsháza környékén hangosbemondó tájékoztatta az embereket, amiben azonban – utólag visszagondolva – a kisújiaknak nem sok örömüket telhetett. Azt is el tudom képzelni, hogy 1956. október 24-én nem érkezett beolvasnivaló. Aznap már a pestiek olvastak be a rendszernek.

         Az eseménnyel nagyon meg voltam elégedve. Elsős korom tavaszától forgattam a könyveket, harmadikban már a Nagy Tippan melletti városi könyvtárba is beiratkoztam, odahaza pedig a Toldin és a János vitézen kívül akadt két képregény-sorozatból is (darabja egy forint húsz fillér) pár füzet. Az egyik sorozat mesésebb, a másik történelmibb tartalmú volt. Ezekből elég korán megjegyeztem Pancho Villa és Huerta tábornok nevét, de még a kínai hírességekét is. Csu Te marsall a Magyarországon kapott díszkardnak, akarom mondani szablyának örvendve már szinte ismerősnek tűnt. A koreai háborút a rádióban kísértem figyelemmel, valami társasjáték-félét is rajzoltam belőle. Egyszóval elég korán megismerkedtem a politikai tájékoztató műfajával, igaz, hogy mire felnőttem, rá is untam, a seregben nagyokat szundítottam alatta. De negyedik osztályosként ezen a téren csak két dolog bosszantott. Nagyapámék nem engedték, hogy a Lúdas Matyi karikatúráit másoljam, gúnyrajzokat csináljak a láncos kutyáról, meg az imperialista Dullesről, hiába érveltem, hogy ezekről szabad. Azzal meg kivált elégedetlen voltam, hogy itt, velünk nem történik semmi! Ebben a várakozásban ért a pesti forradalom híre. Nagyon tetszett!

         Az iskolában tanítói ügyelet nem lévén, magunk között latolgattuk, hogy a vörös zászlókat el kéne égetni, de végül is nem lett belőle semmi. Valami röpcédula-félét biztosan irkáltam, s a padokban hagytam, mozgalmilag ugyanis – mit már említettem – elég jól fel voltam készülve. Bizonyos, hogy novemberben-decemberben a deszkakerítésekre is firkálgattam az iskolából hozott krétával: Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! Este történt, amikor nagyapámékkal tanyába mentünk, s én hol előre siettem, hol lemaradtam, ők meg a kis favázas, üveglapos, gyertyával épp hogy a lábuk elé világító tót lámpás fényénél nem igen látták, mit művelek. Hogy miért nem tüntettek ki engem az elmúlt években, mint ellenállót, máig nem értem!

         Az anyai családban voltak kommunisták. Nagyapó a párttag-vejének a vasúti főtisztnek a fiát szovjet-magyar mintára „kis szövetségesemnek” becézte, míg velem, a nem rég még maszek suszter gyerekével igen kelletlenül állt szóba. A vasúti ács könyvespolcán a Csendes Don nyomasztóan terjedelmes köteteire emlékszem, meg tán A Rákosi-perre, vajszínű borítón vörös betűkkel. A Fehér könyv kötetei szörnyű képeikkel a következő évben kerültek melléjük. Valami vörös csillagos oklevél is lógott a falon, az első világháborús gyalogos katonai emléklap mellett.

56_09_18_papi_l_idosebb_1.JPGAz öreg egy irtózatos kardvágást hozott haza a koponyáján a háborúból, meg a mellzsebében hordott golyó-átütött református énekeskönyvet. Nyári estéken Nagyapó jóvoltából az Allegro barbaro épp úgy megszólalt a görögibolyás illatú gangon, mint a Poljuska polje, vagy egy már nem felidézhető szövegű, de dallamában még bennem élő induló, amely a vörös zászlók alá hívott. A mandolint szerettem leginkább hallgatni, de tetszett a bürökpikula meg a furulya hangja is Papiéknál. Mindegyiket maga csinálta Nagyapó. De alig énekelt, pedig szép hangja volt.

Őt alkalmazták városi hangosbemondónak.

         Óvatos nép a miénk. Csak szombatra, október 27-ére fejlődtek a dolgok odáig, hogy az emberek hozzáfogtak a hősi halott szovjet katonák fölötti emlékművet ledöntögetni. Nagyapó szokásos sétája közben szemügyre vette a sírgyalázáson munkálkodókat, s boltozatos, kozák-kard szabdalta koponyáján megigazítva a kopott simléderes sapkát, így szól:

         – Ínnye, de bátrak vagytok! Osztán mír nem az élőkkel kezdtek? Itt mennek, essetek azoknak! - lendítette előre botját, pár méternyire a Városháza parkja előtt futó 4-es útra mutatva, ahol egymás után csörömpöltek a szovjet páncélosok keletről nyugatnak, Záhonytól Budapest felé, tele katonákkal.

         – Megájjon, vín Papi, magát is felakasztjuk! – dühöngtek vissza a sírrombolók, akiknek persze minden okuk meglehetett a diktatúrára felkiáltójelként emlékeztető obeliszk ledöntésére, meg a gyűlölt beszolgáltatási hirdetmények hangosbemondójának a megfélemlítésére is.

         Nem tudok róla, hogy anyai nagyapámnak oka lett volna megijedni, el sem bújt, nem is esett bántódása. Mint ahogy egyetlen kommunistának sem a városban. Annál inkább az emlékmű döntögetést sztalinyeccel végbevivőknek, sőt: az ez idő tájt Pesten volt apámnak, meg más, vétlen embereknek. Még gyerekeknek is.

 

Ellenforradalom

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! Nem is csak az, hogy nem vót mit enni! Hanem az a megalázás... az a lenézés amit kaptam! Hogy ollyat én soha még nem éreztem egész életembe, még cseléd koromba se!

Az ellenforradalom különben itt úgy zajlott le, hogy – hát puffogtattak, puffogtattak: szóbelileg. De úgy komolyabb dógok, hála istennek, nem vótak nálunk. … Olyan különlegessebb dógok mondom itt nem történtek. Nem vót itt még egy puskalövés se. Csak a szobrot döntötték le, itt a főtéren – hát azt ledöntötték. Meg pofázás vót – a pofázás, az ugye ment.

(Így mesélte ezt egy kisúji fontos elvtárs Csalogh Zsoltnak: – Egy téglát én is letettem. Ifjabbaknak: a szocializmus felépítéséhez. Az 1989-es kiadásból idézek.)

Szobor persze egy darab se’ állt a városban, csupán a szovjet katonák karcsú, vörös csillagos, sarló-kalapácsos gúlája. Aznap döntötték le, amikor a piactéren a Forradalmi Tanács is megalakult. A református templom kőkerítésére kapaszkodva figyeltem ez utóbbit, s láttam, amint sokak mellé szomszédunkat, Lapis bácsit, az üvegest is beválasztották. El sem tudom képzelni másként az igazi népforradalmat, amelynek tanúja Béres Nagyanyám piaclátogató szenvedélye folyományaként lehettem.

A népgyűlést követően, amikor a kommunisták ellen készülődő tömeget Sípos tiszteletes leszerelte, már hazafelé tartottunk. Pár nap múlva apánk is megérkezett Budapestről.

Apu sokat mesélt a forradalomról, amikor hazajött. Úgy gondolta: végleg.

4_labu_suszterszek.jpgKi is váltotta az ipart. Felkerült a Marjalaki utca 45. szám alatti ház utcai homlokzatára cégtáblán a neve, aztán nagyobb betűkkel: CIPÉSZ, kisebb méretben jobbra alul, hogy mester. A ház kisebb, belső szobája lett a műhely spanglival, suszterszékkel. Ott aludt mellette az „új lakó”, mi ketten a húgommal a „nagyházban” a konyha másik oldaláról nyíló utcai szobában maradtunk nagyanyámékkal. Napközben persze apánk mellett üldögéltünk a vaspálcákkal tagolt, dróthálóval védett nagyablakú kis szobában, a váltótanítás engedte délelőttös-délutános rend szerint. Kishúgom másodikos volt, én már negyedikbe jártam.

Egykettőre jöttek a kuncsaftok a cipészműhelybe. Apu sokat viccelt velük, miközben járt a keze a kerekfejű kalapáccsal, a faszögek csak úgy röpködtek a szája széléről az árral kijelölt helyükre: a talpba. A lábszíj, amivel a megmunkálás idején a kaptafára húzott félig kész cipőt a combjára szorította, sűrű szemöldök-emelintéssel került szóba, jóval gyakrabban valóságos pedagógiai célzatú alkalmazásánál. Be nem váltott ígéret maradt a – Kapsz a lábszíjjal! mert azt, hogy engem valaki megverjen abban a kis házban, tizenhuszár nagyapám nem tűrte volna el. Pedig Béres Kálmánnál szelídebb embert nem ismertek az ártézi kút környékén, de még a Dühöngőben, a Sóhajban sem!

Apám történetei nem nekünk, gyerekeknek, hanem a kucsaftoknak szóltak a forradalomról, komcsikról, ruszkiról, ávósokról. Különösen tetszett az a história, amelyben a felkelők egy kátrányfőző üstház csövét fordították az érkező tankok ellen, s azok rendre meg is hátráltak a „nehézfegyver” láttán. Évekkel később már mesének tűnt ez a jelenet, legyintettem is rá, hiszen sokáig szóba sem került 1956, és annyira valószínűtlennek hatott az egész. Akár a kockaköves útra borított kenőszappan is elfolyt a feledésbe, amelyben csak csúszkálni voltak képesek a tankok, haladni, irányt változtatni nem. A mesebeli legkisebb fiú, a Dávid és Góliát motívuma mindig, de különösen tízéves mivoltában lelkesíti az embert. Mivel a tankokkal ellentétben a kenőszappannal majd tíz év múlva, kereskedő-gyakornokként esett az első találkozásom, apu igencsak szemléletesen adhatta elő a történteket, mert meseként ugyan, de bennem megmaradtak a jellemzői. Évtizedek múlva egy rádióműsorban hallottam újra a Móricz Zsigmond körtéri harcokról, s rájöttem: apám az igazat mondta. Azt mesélte el a kisházbeli hallgatóságnak, amit látott.

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom itt, a Móricz Zsigmond körtér közelében érte apámat.

Szövetkezet persze Kisújon is alakult. Mint Csalogh Zsolt dokumentum-feljegyzéséből megtudtam: ugyanaz a „régi jó elvtárs” alapította, aki egy téglát maga is letett a szocialista rendszer megalapozásához. Nem cipészműhelyben rakta a téglát, persze. Ez az illető nem jutott olyan magasra, mint az államfői testületben leghosszabb ideig, évtizedekig elüldögélt Nánási László, vagy a szintén suszterként emlegetett kis Oláh Laci. Kevesen tudják ma már, hiszen kiveszőben vannak, de a cipészekre legalább annyira jellemző a politizáló hajlam, mint az a fodrászokról, taxisokról közismert, a leghíresebb péksegéd, Buci Gyuri szakmai kivételnek számít. A kisúji cipészek közül a történet elején idézett elftárs életrajzában, akár Kádár Jánoséban is, szintén szerepelhetett, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”. Egyikük sem dolgozott túl sokat a saját szakmájában, 1945 után mindketten a belügyi vonalra kerültek.

Varga suszter velük ellentétben szerette a görbe tűt, meg a betűt. Magukat a könyveket nem különösebben bálványozta. Az udvar végében álló budiba könyvvel a kezében vette be magát, már amikor az időjárás engedte. Máskor meg kitépett lapokba csomagolta a tojásokat, melyeket Pestre utaztában a hüvelyes vetemény, tehát a füstölt kolbász mellé helyezett. Irkán, egyszerű levélpapír-borítékon kívül nemigen költöttünk papírra. Pénzt adni ilyesmire? Akkéne még! Apám időnként bepakolt két-három pár vadonatúj, maga készítette remekművet a kuferbe: olyan cipőket, amelyekhez foghatót harminc-egynéhány év múltán bécsi kirakatokban láttam először. Hogy honnan szerezte a bőr hozzájuk és mennyiért adta el őket, az nem rám tartozott. 1956-1957 telén úgy látszott, talpra állhat, újra kezdheti az életét, egzisztenciáját. Kialakultak apró kis szokásaink, szertartásaink, takarékpénztárunk, s ha anyánk nélkül is, de kezdtünk családként működni.

Fordult a kocka apám régi szaktársa számára is. Nem lehettek nagyon jóban, mert nem emlegették a cipészek között, névről se ismertem, Csalogh Zsolt könyvéből szereztem róla tudomást először.

Ötven hatba én személyzetis vótam a Városi Tanácsnál, ott ért az ellenforradalom is. Onnan bocsátott el a Forradalmi Tanács ötvenhat november másodikán. Máma is megvan még az az ember, aki akkor bejött az irodámba és közölte, hogy vegyem a kabátomat, elmehetek, el vagyok bocsátva – máma is megvan, és én nem indítottam ellene eljárást ötvenhétbe! Pedig hát mint volt ávós, én ezekkel az ügyekkel is foglalkoztam – de nem, annak az embernek én semmit nem csináltam, nem is szóltam hozzá. …Elbocsátottak a munkahellyemrül, de amúgy engem senki nem bántott.

Apámat azonban a nyolc éves húgom szeme láttára valamikor ’57 elején elvitték. Ez a szó többet, mást jelentett akkoriban, mint az egyik helyről a másikra történő mozgatást. Annyit biztosan, hogy hetekig, hónapokig, évekig tarthat. Hogy mi, azt akkor éreztem át, amikor apám hazakerült.

Iszonyatosan megverték. Taknya-nyála folyt, könnyezett csendben, felpüffedt keze ujjait se behajlítani, se kinyújtani nem volt képes. A felső teste tele volt soha nem látott sérülésekkel. Csak fel-felsóhajtott: – Anyám! – mondta nagyanyámnak, és nem beszélt neki se semmit. Sipos tiszteletes mellett fekve látták a betonpadlón, vizes kenderzsákokat dobáltak rájuk, azon lépkedtek passzióból a pufajkások. Állítólag nem odavalósiak voltak: a kisúji elvtársak, köztük Imre bácsi a szomszéd városokba jártak az ellenforradalmárokat aprítani, amazok meg hozzánk, nehogy valaki odahaza a sötét utcán megkenje őket.

Pedig a előzőleg, a forradalom napjaiban nekik nem kellett félniük! Maga az egykori suszter mondta:

Hát mint volt ávósnak ugye üzengettek, hogy majd ez lesz, majd az lesz – de én nagyon fel vótam kíszülve. … Úgyhogy aztán én fel vótam szerelve KÉZIGRÁNÁTTAL, GÉPPISZTOLLYAL, GOLYÓSZÓRÓVAL, MINDENNEL el vótam én látva! A rendőrségtül meg megkaptam a régi kutyámat, egy hatalmas nyomozókutyát. Géppisztollyal álltam az ajtóba, a kutya mellettem – úgyhogy ha bejöttek vóna, már a Cézár is elkapott vóna egybül két-három magyart. Szóval ki vótam stafirozva hiánytalanul, vót itten annyi mindenféli! De mondom, nem kellett használni belűle semmit se. Vigyázni vigyáztam, az igaz, de olyan nagyon nem féltem azér – hát kimentem én az utcára is, végigmentem a városon! Igaz hogy mondogatták utánam, hogy "em meg a vín gazember ávós!", ilyen siheder kölkök, mögöttem - de én hátra se néztem, mintha nem is hallottam vóna.

Szegény apámnak még az udvarra sem volt szabad kimennie 1957 tavaszán! Megszűnt a kisházban a suszterájos terefere, Apu soha többé nem beszélt sem a pesti, sem a kisúji eseményekről. Csak a véletlenül kezembe került igazolásból derült ki számomra, hogy a cipész-szövetkezetben munkástanács-elnökké választották. Akik ismerték, igazolták, hogy gondosan őrizte a szövetkezeti vagyont, politikai tevékenységet nem folytatott. Nem hinném, hogy segített rajta ez a papír. Az talán igen, hogy a választás második helyezettje, a vezetésben gyakorlott, a céget ismerő szövetkezeti elnök javára lemondott a vezetésről. Pedig a forradalom napjaiban nem is sejthette, mit tesz majd a „munkáshatalom” pár hónap múlva a felemelt fejű munkásokkal…

Az egykori szaktárs akkoriban másképpen szenvedett.

covers_9276.jpgÉnnekem inkább utánna lett keserves – mer nem kaptam munkát sehun se. Egyszerűen nem vettek fel! A Tanácsnál szóba se álltak velem. De úgy hogy szabályossan kenyér nélkül vótam, ötödmagammal! Mer nem vettek fel sehova, még a cipész-szövetkezetbe se, amit én alapítottam még negyvenháromba – onnat is elkűdtek! Hát suszter vagyok, nem tagadtam én meg a szakmámat – de hiába:

– Ávós vótál? –  aszondta az akkori elnök. – Akkor menjé haza. Ne zavarjá minket!

Mentem akkor a téeszbe. Az elnökkel eggyütt dógoztunk valamikor, tizenöt évig jártunk ugyanabba a kulákudvarba – most meg:

– Kedves komám – aszondja –, én felvennélek, mer jó vónál a raktárba, vagy könyvelni, te mégis jobban tudod az írást; de nem tehetem, mer a tagság azt mondja, hogy ávós vótál.

Nem vettek fel sehova se!

Az anyai családnál, épp úgy, mint eddig, kéthetenként találkoztunk a Pestről érkező Anyuval. Egy-két születésnap is adódott a télen, szokatlanul gazdag: naranccsal, igazi kakaóval, gesztenyepürével. Csak a karácsony nem volt olyan szép, mint két-három évvel korábban a négyesben közös.

A Papi zugban a ház egy napon felnőttekkel is benépesült: Szolnokról szobrász keresztapám érkezett, Záhonyból a vasúti főtiszt, a Bittner-faluból meg Imre bácsi. Mindnyájan kommunisták voltak, de korántsem egyformán. A szobrász még a XX. kongresszus előtt, a sztalinizmus uralma alatt odavágta a párttagtagkönyvét, a megyei tanácsnál el is veszítette a munkáját évtizedekre. A záhonyi mozdonyvezetőt a munkásőrségbe vitte a meggyőződése, Imre bácsit meg a Bittner-faluból ugyanez a meggyűződés pufajkásokhoz. Az „események” után már nem csak a kerítés fölött kipislantva bátorkodott küzdeni a „proletárhatalomért”.

Ezzel az egész sereggel, korai esti sötétben visszamentünk Papiéktól Béresékhez a Marjalaki utcába apámért, hogy magunkkal vigyük elvált felesége családi körébe. Most csak találgatom, hogy a dolgot visszafogadó családi gesztusnak, megbocsájtásnak szánták, vagy öntelt megfélemlítő díszszemle volt ez az egész? Akkor nem értettem, ma már nem tudhatom. Hanem apu nem jött ki a házból az udvarra, neki azt sem volt szabad, csak nagyanyám tudott a kapulécek fölött nemet mondani. Fájdalmas anyaként keresztről levett fiát védelmezte.

Apám a válás után az 57-es egzisztenciális kudarcot, a megalázást, a kilátástalanságot sose heverte ki. Megverték, megfélemlítették, összetörték. Egész életében az apósát, a vín Papit okolta megveretéséért, másodszor is zátonyra futtatott életéért. Sose beszélt róla, sose beszélte ki. De tévedett.

Keresztapámtól, a szobrász Papi Lajostól hallottam először a munkanélküli ávósról, a feljelentőről, aki Csalogh Zsoltnak panaszkodott. Neki szabad volt azt is.

Akkor jött Korcsmáros elvtárs, aki most Karcagon párttitkár, itt vót párttitkár akkoriba – aszondja a Korcsmáros elvtárs nekem:

– Feri – aszondja –, add be a kérvént iparra. Mer más nincs!

Beadtam a kérvént – visszadobták! Elutasították!

Úgy kaptam meg aszt nagy nehezen, hogy a Korcsmáros elvtárs járt közbe érte, a Párt nevibe, úgy kaptam meg az ipart egy hónap után.

Akkor aztán kisiparos lettem, ötvenhét januártul. Hát ugye: maszek – elég sajnos hogy így történt, de én nem tehetek róla. Lett egy kis javittó műhelyem, kiraktam a cégtáblát – de nem jött be senki se, munkám nem vót semmi, hacsak egy-két régi elvtárs nem nyitotta rám az ajtót egy rossz cipővel.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! 

Így mesélte el Nagy Ferenc, egykori rendőrkapitány.

Imre bácsi a patakban…

kisuj_munkacsi_u_isk_1127_2007_03_15_14-22-33_2048x1536_2007_03_15_14-22-33_2048x1536_14-22-33_2048x1536.JPG         1956 októberében a Munkácsi utcai iskolában zászlót akartunk égetni. Vöröset, volt belőle több is. Valahogy elmaradt. Az én tétovaságomnak is szerepe lehetett ebben: nem volt gyufám. Az első bűnbeesés fulladozásai után sokáig nem próbálkoztam cigizéssel, így hát a negyedik osztályban nem gyulladtak ki a forradalmi lángok. Tanítónőnk, Szűcs Lenke nem is tudott a szervezkedésről, nem tüntetett ki sem körmössel, sem tenyeressel. Annak okán sem, hogy nem történt meg, s azért sem, mert a szándékom megvolt. Tűnődöm: ki fog engem ezért kárpótolni?

         Nem igaz az, hogy Kisújszálláson a ruszki emlékmű döntögetésen kívül nem történt semmi. Hiszen csak kellett oka legyen annak, hogy utóbb, a városháza alatti pincében a Sípos tiszteletes mellett feküdt apámat is puhították. a szocialista haza hősei.

Mert voltak, akik a másik oldalon kitartottak. Igaz, nem sétáltak az októberi napokban a főutcán, mint Nagyapó, öreges-felelőtlenséggel provokálva a holtak ellen hősködőket, hanem osztályharcoshoz méltó módon kettős fedezékben folytatták az ellenállást. Budapesten Nánási László, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának tagja sumákolt, Kisújon pedig állig megrakodva kézifegyverekkel az elcsapott ávós fürkészte a suszteráját soha fel nem kereső kuncsaftokat, vagyis az osztályellenséget, s gyűlölte az ellenforradalmár konkurenciát. Mert annak, például apámnak, jól ment pár hónapig. – Ugyan mír?!

 548hadnagy.jpg        Rokonunk, Imre bácsi objektíve nem igazán vitézkedett az események idején. Nem látták peckesen, vadászpuskával a vállán végigmenni az utcán, hej, pedig milyen daliásan festhetett pár évvel korábban gimnasztyorkában a dióverővel felszerelt Magyar Néphadsereg tisztjeként! A képeslap-méretű fényképre náluk jártamban rácsodálkoztam: az én apám nem vitte ennyire, két csillagos parolis katonaképe nem volt. Két lúdtalpán világnézeti alapon kerülte el a fegyvereket. Imre bácsit azonban szilárd kommunista eszmeiség működtette. Mindig tudta, hol a helye. Ott volt, ahová a Párt állította.

         Ha szólították az elvtársak, a családfő bevonult a Néphadseregbe, ha pártiskolára küldték, utazott, s végezte azt is. Rendszeres beszámolókat írt haza, Kedves Elvtársnőnek szólítva szép, fiatal, feleségét. Az idősebb fiút az Alföld kellős közepéről bányásznak küldte, a másikat, amikor eljött az ideje, a Rákóczi katonaiskolába. Imre rojtokkal díszített bányász egyenruhát hordott, Kálmánéhoz csinos tőr tartozott. A legkisebbnek, Erzsikének ötvenhatban a vörös nyakkendő jutott a kötelességteljesítésből. Ezzel járt iskolába. Imre bácsi törődött az övéivel, keményen, ellentmondást nem tűrt az alávetettektől.

         Unokatestvéreim tehát világnézeti szempontból jóval haladóbb helyzetbe születtek, mint én, a kisiparos egzisztenciáját újra teremteni vágyott cipész fia. Ráadásul Erzsike pár hónappal előttem jött a világra, ezért ő vörös nyakkendőt hordott, míg az én ünneplőmet csak kék díszítette, akkor még a szélére sem került vörös szegély. Ritkán volt alkalmam emiatt irigyelni, ötvenhatban meg kivált nem. Ő a Kossuthba járt, én az Aranyba, s amikor nagyanyónál vagy náluk összetalálkoztunk, egyikünk sem hordott úttörőruhát. Rizsgyomlálás közben, ahová nyáron traktor-pótkocsin utaztatták a gyerekeket, szintén nem kellett nyakkendő. Amikor a közeli kanálisban megfürödtünk, egyéb se nagyon!

         Ötvenhat őszén úttörőgyűlést nem tartott senki. A nyakkendőket sem akarták a gyerekek eltüzelni, annál kevésbé, mert egyik sem hordta Erzsikén kívül. Ő lett ezekben a napokban – a párthűség okán – a kopasznyakú, akit minden más csibe üldöz, akibe, ha teheti, belevág. Nem tudta elkerülni.

Édesapja nap, mint nap lelkére és nyakába kötötte a textilt, s viselését lányos apához illőn a Bittner-falui ház kerítése fölött leste ki. Hogy is tűrhette volna, hogy a már-már bimbózni kezdő leánya rossz útra térjen! A Párttal a néppel egy az utunk, vallotta a forradalom napjaiban kissé bezárkózott családfő, még akkor is, ha erről az útról a kisúji níp letévedt, sőt: maga sem tarthatta időszerűnek délceg díszlépést tenni rajta.

         Imre bácsi később, a felszabadulás 40. évfordulója ünnepélyén büszkén élvezte kitüntetett ülőhelyét közvetlenül a vendégek mögött. Megvillantotta kitüntetéseit is. Három-négy lógott a mellén, szovjet mód. Tudvalévő, hogy a tovarisok még alulöltözötten is domborítanak, ha van mivel: magam láttam 1960 táján Lacháza strandján csupasz mellkasra hímezett Lenint. – Egy téglát én is letettem –, vélte szilárd meggyőződéssel Imre bácsi. A kitüntetéseket pedig szocialista építő munkáért, helytállásért, a szocialista haza megvédéséért adták.

         Szó, ami szó, ha nem is a vészterhes időkben, hanem ótán, Imre bácsi is kitett magáért. Pufajkásként védte a ruszkik által helyreállított néphatalmat. A szomszédos településeken sújtott le az osztályellenségre, az ottaniak meg Kisújon a mieinkre, apámra és a többiekre.

Az érmek megcsillantak a mellén, eltakarták a vérfoltos szennyest, sokáig nem került rá sor, hogy kimossa, kiteregesse. 1989-et követően akárcsak Arany János Ágnes asszonya – nem emlékezett semmire. Megzavarodott ő is. 

Imre bácsi önérzete

Volt ugye a tatárdúlás, törökdúlás, meg a felszabadulás – már a nyolcvanas években is. De csak az utóbbit ünnepeltük. Ki hinné ma már: nem egyedül az akkori párttitkár meg a tanácselnök vett részt a megemlékezésen, hanem a város színe-java. Nem tagadom: a negyvenedik évfordulón ott voltam magam is. No meg Imre bácsi.

 dr-zador-bela-toth-andras-egy-tiszantuli-varos-felszabadulasa-es-ujrakezdese-11537062-nagy.jpg        A megyeszerte legszebb városháza a dísztermében rendezték a jubileumi történettudományi tanácskozást. Az épület a háborúban csupán a rizalitos homlokzat két kis kupoláját vesztette el, a teremben immár nagybátyám faragta szobor nézett a meghívottakra, akiket – a szocialista rendszer negyedik évtizedében – túlzás lett volna notabilitásoknak nevezni. A kiváló kisúji hadtörténész beszámolt a harci cselekményekről, mások az új élet, a közigazgatás megszervezéséről beszéltek.

Az akkor felülre került funkcionáriusok is ott feszítettek a meghívottak között. Rokonunk, Imre bácsi egyenes tarkóval, felszegett fejjel tekintgetett körül az övéi sorából. Mellén a kitüntetések, melyekre rácsodálkoztam, hiszen nem volt mifelénk ellenálló vagy partizán egy szál, annyi sem. Városunk államfői sarzsijának emlékiratában[1] sem szerepelt Imre bátyánk neve.

         Szegény ember volt, jobbára napszámos. Negyvenöt előtt sokszor megalázhatták, megsérthették, ahogy másokat is. Olyan világ volt az, hogy rendszer múltán is tetszikezte apai nagyapám a nála vagy húsz évvel fiatalabb, egykori nagygazdát. Nem úgy, mint ma teszik leereszkedő gőggel félművelt senkik, hanem egész élettapasztalatából adódott természetességgel. Az alul lévők pedig mindig felfelé igazodtak. Imre bácsi épp ezért járt negyvenöt után Veres Péter módján még kevélyebben, mint a redemptus nagykun ivadékok. Megtehette. Felszabadult.

         Maga az MSZP Városi Pártbizottságának első titkára intézte hozzá szavait:

         „Meleg szeretettel köszöntöm az agrárszocialista mozgalom jelenlevő felszabadulás előtti képviselőit, a Szociáldemokrata Pártban tevékenykedő, majd a felszabadulás után az új élet és a Magyar Kommunista Párt megszervezésében aktívan közreműködő idős elvtársainkat, a Szocialista Hazáért Érdemrend tulajdonosait, a város volt párt- és állami vezetőit.”[2]

         A felszabadulás persze nem volt jelenlevő, csak felidézett, de sok neves vendég: tudósok, történészek, országos és megyei elvtársak vett részt a konferencián. Magam nem kimondottan a rendezvény, hanem a munkahelyemtől kapott rendkívüli szabadság és útiköltség-térítés okán ültem közöttük az első sorok valamelyikében. 1972 óta a Magyar Történelmi Társulat tagjaként kaptam a meghívókat és a befizetési lehetőségeket a számomra érdekes előadásokra. Így aztán – Imre bácsival ellentétben – nem a városi párttitkárt, esetleg Korom Mihályt ismertem csak az előadók közül, hanem Borus József, Liptai Ervin, Szabolcs Ottót munkásságát is.

         Imre bácsira azonban – akire hátrafelé tekintve ráköszöntem –, nem zavarták meg a nagy történész nevek. Még kérdést is feltett, igaz, némi feszelgéssel és kissé késleltetve, de bátran – egyenesen anyámnak. Az izgatta a hat elemi plusz pártiskolás harc nélküli veteránt, hogyan kerülhetett oda, a díszterembe, ráadásul ő elébe! a városból ötvenhat után elvert cipész fia. Az én anyám kedvesen, de Imre bácsi kiemelkedő személyiségére szabva válaszolt:

         – Oda hívták meg, a tudósok közé, hát hol másutt ülhetett volna?!

         Imre bácsi nagyot nízett, de úgy a felszabadulás negyvenötödik évfordulója tájáig ezután is kevélyen, ahogy mifelénk mondják: gangosan járt.

 

[1] Nánási László: Emlékezetből. Budapest, 1983. Kossuth Könyvkiadó,137 p.

[2] Szabolcs Ottó (szerk.): Egy tiszántúli város újrakezdése. Budapest, 1985. Magyar Történelmi Társulat, 11. p.