Atlasz voltam

Atlasz.

Ellenforradalom

2009. december 17. - Atlasz.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! Nem is csak az, hogy nem vót mit enni! Hanem az a megalázás... az a lenézés amit kaptam! Hogy ollyat én soha még nem éreztem egész életembe, még cseléd koromba se!

Az ellenforradalom különben itt úgy zajlott le, hogy – hát puffogtattak, puffogtattak: szóbelileg. De úgy komolyabb dógok, hála istennek, nem vótak nálunk. … Olyan különlegessebb dógok mondom itt nem történtek. Nem vót itt még egy puskalövés se. Csak a szobrot döntötték le, itt a főtéren – hát azt ledöntötték. Meg pofázás vót – a pofázás, az ugye ment.

(Így mesélte ezt egy fontos elvtárs Csalogh Zsoltnak: – Egy téglát én is letettem. Ifjabbaknak: a szocializmus felépítéséhez. Az 1989-es kiadásból idézek.)

Szobor persze egy darab se’ állt a városban, hacsak a katolikus templomban nem, csupán a szovjet katonák emlékműve. Aznap döntötték le, amikor a piactéren a Forradalmi Tanács is megalakult. A református templom kőkerítésére kapaszkodva figyeltem, amint sokak mellé szomszédunkat, Lapis bácsit, az üvegest is beválasztották. El sem tudom képzelni másként, hogy ott lehettem, mint nagyanyám piaclátogató szenvedélye folyományaként. A népgyűlést követően, amikor a kommunisták ellen készülődő tömeget Sípos tiszteletes leszerelte, már hazafelé tartottunk. Pár nap múlva apánk is megérkezett Budapestről.

Apu sokat mesélt a forradalomról, amikor hazajött Kisújra. Végleg, úgy gondolta.

Ki is váltotta az ipart. Felkerült a Marjalaki utca 45. szám alatti ház utcai homlokzatára cégtáblán a neve, nagyobb betűkkel: CIPÉSZ, meg kisebb méretben jobbra alul, hogy mester. A ház kisebb, belső szobája lett a műhely spanglival, háromlábú székkel. Ott is aludt az „új lakó”, mi ketten a húgommal a „nagyházban” maradtunk, a konyha másik oldaláról nyíló utcai szobában nagyanyámékkal. Nap közben persze ott üldögéltünk a vaspálcákkal tagolt, dróthálóval védett nagyablakú kis szobában, a váltótanítás engedte rend szerint. Testvérem másodikos volt, én már negyedikbe jártam.

Egykettőre jöttek a sérült lábbelik gazdái a cipészműhelybe. Apu sokat viccelt velük, miközben járt a keze a kerekfejű kalapáccsal, a faszögek csak úgy röpködtek a szája széléről az árral kijelölt helyükre: a talpba. A lábszíj, amivel a megmunkálás idején a kaptafára húzott félig kész cipőt a combjára szorította, sűrű szemöldök-emelintéssel került szóba, jóval gyakrabban valóságos pedagógiai célzatú alkalmazásánál. Többnyire be nem váltott ígéret maradt a Kapsz a lábszíjjal! mert azt, hogy engem valaki megverjen abban a kis házban, tizenhuszár nagyapám nem tűrte volna el. Nála szelídebb embert nem ismertek a meleg kút környékén, de a Dühöngőben, a Sóhajban sem!

A történetek nem nekünk, gyerekeknek, hanem a kucsaftoknak szóltak a forradalomról, komcsikról, ruszkiról, ávósokról. Különösen tetszett az a história, amelyben a felkelők kátrányfőző üstház csövét fordították az érkező tankok ellen, s azok rendre meg is hátráltak a „nehézfegyver” láttán. Évekkel később már mesének tűnt ez a jelenet, legyintettem is rá, hiszen sokáig szóba sem került, és annyira valószínűtlennek hatott az egész. Akár a kockaköves útra borított kenőszappan, amelyben csak csúszkálni voltak képesek a tankok, haladni, irányt változtatni nem. A mesebeli legkisebb fiú, a Dávid és Góliát motívuma mindig, de különösen tízéves csapatkapitány mivoltában lelkesíti az embert. Mivel a tankokkal ellentétben a kenőszappannal majd tíz év múlva esett az első találkozásom, apu igencsak szemléletesen adhatta elő a történteket, mert meseként ugyan, de bennem megmaradtak. Nem rég egy évfordulós rádióműsorban hallottam újra a Móricz Zsigmond körtéri harcokról, s rájöttem: apám az igazat mondta. Látta, hogy mi történt, azt mesélte el a kisházbeli hallgatóságnak.

A megrendelők elsősorban a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom is itt, a körtér közelében érte apámat.

Szövetkezet persze Kisújon is volt. Mint Csalogh Zsolt dokumentum-lejegyzéséből megtudtam: ugyanaz a „régi jó elvtárs” alapította, aki egy téglát maga is letett a szocialista rendszer megalapozásához. Nem cipészműhelyben rakta a téglát, persze. Ez az illető nem jutott olyan magasra, mint az államfői testületben leghosszabb ideig, évtizedekig elüldögélt Nánási László, vagy a szintén suszterként emlegetett kis Oláh Laci. Kevesen tudják ma már, hiszen kiveszőben vannak, de a cipészekre legalább annyira jellemző a politizáló hajlam, mint az a fodrászokról, taxisokról közismert, hogy a leghíresebb péksegédet, Buci Gyurit ne is említsem. A kisúji cipészek közül a történet elején idézett elftárs életrajzában, akár Kádár Jánoséban is, szintén szerepelhetett, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”. Egyikük sem dolgozott azonban túl sokat a saját szakmájában, 1945 után mindketten a belügyi vonalra kerültek.

Varga suszter velük ellentétben szerette a görbe tűt, meg a betűt is, sokat olvasott, bár magukat a könyveket nem különösebben bálványozta. Az udvar végében álló budiba könyvvel a kezében vette be magát, már amikor az időjárás engedte. Kitépett lapokba csomagolta a tojásokat, melyeket Pestre utaztában a hüvelyes vetemény, tehát füstölt kolbász mellé helyezett. Irkán, egyszerű levélpapíron-borítékon kívül nemigen költöttünk papírra. Pénzt adni ilyesmire? Akkéne még! Időnként bepakolt két-három pár vadonatúj, maga készítette remekművet: olyan cipőket, amelyekhez foghatót harminc-egynéhány év múltán bécsi kirakatokban láttam. Hogy mennyiért adta el őket, s honnan szerezte a bőr hozzá, az nem rám tartozott. ’56 telén úgy látszott, talpra állhat, újra kezdheti az életét, egzisztenciáját.

Fordult a kocka apám régi szaktársa számára is. Városi rendőrkapitányból munkanélküli lett. Nem lehettek nagyon jóban, mert még a nevét sem emlegették, Csalogh Zsolt könyvéből szereztem róla tudomást először.

Ötven hatba én személyzetis vótam a Városi Tanácsnál, ott ért az ellenforradalom is. Onnan bocsátott el a Forradalmi Tanács ötvenhat november másodikán. Máma is megvan még az az ember, aki akkor bejött az irodámba és közölte, hogy vegyem a kabátomat, elmehetek, el vagyok bocsátva – máma is megvan, és én nem indítottam ellene eljárást ötvenhétbe! Pedig hát mint volt ávós, én ezekkel az ügyekkel is foglalkoztam – de nem, annak az embernek én semmit nem csináltam, nem is szóltam hozzá. …Elbocsátottak a munkahellyemrül, de amúgy engem senki nem bántott.

Apámat azonban valamikor ’56 végén elvitték. Ez a szó többet, mást jelentett akkoriban, mint az egyik helyről a másikra történő mozgatást. Hogy tulajdonképpen mit is, azt akkor éreztem át, amikor hazakerült.

Iszonyatosan megverték. Taknya-nyála folyt, könnyezett csendben, az ujjait se behajlítani, se kinyújtani nem volt képes. A felső teste tele volt soha nem látott sérülésekkel. Csak fel-felsóhajtott: – Anyám! – mondta, és nem beszélt semmit. Sipos tiszteletes mellett fekve látták a betonpadlón, vizes kenderzsákokat dobáltak rájuk, azon lépkedtek a pufajkások. Állítólag nem odavalósiak voltak: a kisúji elvtársak a szomszéd városokba jártak az ellenforradalmárokat aprítani, nehogy valaki idehaza a sötét utcán megkenje őket.

Pedig a forradalom napjaiban nem kellett félniük, maga az egykori suszter, Nagy Ferenc mondta:

Hát mint volt ávósnak ugye üzengettek, hogy majd ez lesz, majd az lesz – de én nagyon fel vótam kíszülve. … Úgyhogy aztán én fel vótam szerelve KÉZIGRÁNÁTTAL, GÉPPISZTOLLYAL, GOLYÓSZÓRÓVAL, MINDENNEL el vótam én látva! A rendőrségtül meg megkaptam a régi kutyámat, egy hatalmas nyomozókutyát. Géppisztollyal álltam az ajtóba, a kutya mellettem – úgyhogy ha bejöttek vóna, már a Cézár is elkapott vóna egybül két-három magyart. Szóval ki vótam stafirozva hiánytalanul, vót itten annyi mindenféli! De mondom, nem kellett használni belűle semmit se. Vigyázni vigyáztam, az igaz, de olyan nagyon nem féltem azér – hát kimentem én az utcára is, végigmentem a városon! Igaz hogy mondogatták utánam, hogy "em meg a vín gazember ávós!", ilyen siheder kölkök, mögöttem - de én hátra se néztem, mintha nem is hallottam vóna.

Szegény apámnak még az udvarra sem volt szabad kimenni 1957 tavaszán! Megszűnt a kisházban a suszterájos terefere, Apu soha többé nem beszélt sem a pesti, sem a kisúji eseményekről. Csak a véletlenül kezembe került igazolásból derült ki számomra, hogy a pesti, Verpeléti úti cipész-szövetkezetben munkástanács-elnökké választották. Akik ismerték. Nem vállalta, csak az elnökhelyettességet. Igazolták, hogy gondosan őrizte a szövetkezeti vagyont, politikai tevékenységet nem folytatott. Nem hinném, hogy segített rajta ez a papír.

Az egykori szaktárs akkoriban másképpen szenvedett:

Énnekem inkább utánna lett keserves – mer nem kaptam munkát sehun se. Egyszerűen nem vettek fel! A Tanácsnál szóba se álltak velem. De úgy hogy szabályossan kenyér nélkül vótam, ötödmagammal! Mer nem vettek fel sehova, még a cipész-szövetkezetbe se, amit én alapítottam még negyvenháromba – onnat is elkűdtek! Hát suszter vagyok, nem tagadtam én meg a szakmámat – de hiába:

– Ávós vótál? –  aszondta az akkori elnök. – Akkor menjé haza. Ne zavarjá minket!

Mentem akkor a téeszbe. Az elnökkel eggyütt dógoztunk valamikor, tizenöt évig jártunk ugyanabba a kulákudvarba – most meg:

– Kedves komám – aszondja –, én felvennélek, mer jó vónál a raktárba, vagy könyvelni, te mégis jobban tudod az írást; de nem tehetem, mer a tagság azt mondja, hogy ávós vótál.

Nem vettek fel sehova se!

Az anyai családnál, épp úgy, mint eddig, kéthetenként találkoztunk a Pestről érkező Anyuval. Egy-két születésnap is adódott a télen, szokatlanul gazdag: naranccsal, igazi kakaóval, gesztenyepürével, csak a karácsonyfa nem volt olyan, mint két-három évvel korábban a közös amott, a Marjalaki utcán. A Papi-ház felnőttekkel is benépesült egyszer: Szolnokról szobrász keresztapám érkezett, Záhonyból a vasúti főtiszt, a Bittner-faluból meg Imre bácsi. Mindnyájan kommunisták voltak, de korántsem egyformán. A szobrásznak ekkor már tagkönyve sem volt, hamarosan elveszítette a munkáját is, a mozdonyvezetőt a munkásőrségbe vitte a meggyőződése, Imre bácsit meg ugyanez a pufajkásokhoz. Mint mondják, az „események” után ő sem odahaza küzdött a proletárhatalomért, hanem a szomszéd városban.

Emlékszem, mert ilyesmi csupán egyszer történt meg, hogy egy egész sereggel, korai sötétben visszamentünk apámért, hogy magunkkal vigyük elvált felesége családi körébe. Most csak találgatom a dolgot: visszafogadó gesztusnak, megbocsájtásnak szánták, vagy öntelt megfélemlítő díszszemle volt az egész? Akkor nem értettem, ma már nem tudhatom. Hanem Apu nem jött ki a házból, csak nagyanyám: nemet mondani.

Apám a válás után az 57-es egzisztenciális kudarcot, a megalázást, a kilátástalanságot sose heverte ki. Megverték, megfélemlítették, összetörték. Egész életében az apósát, a vín Papit okolta megveretéséért, másodszor is zátonyra futtatott életéért. Sose beszélt róla, sose beszélte ki. Keresztapámtól hallottam először a munkanélküli ávósról, ő adta a kezembe Csalogh könyvét:

Akkor jött Korcsmáros elvtárs, aki most Karcagon párttitkár, itt vót párttitkár akkoriba – aszondja a Korcsmáros elvtárs nekem:

– Feri – aszondja –, add be a kérvént iparra. Mer más nincs!

Beadtam a kérvént – visszadobták! Elutasították!

Úgy kaptam meg aszt nagy nehezen, hogy a Korcsmáros elvtárs járt közbe érte, a Párt nevibe, úgy kaptam meg az ipart egy hónap után.

Akkor aztán kisiparos lettem, ötvenhét januártul. Hát ugye: maszek – elég sajnos hogy így történt, de én nem tehetek róla. Lett egy kis javittó műhelyem, kiraktam a cégtáblát – de nem jött be senki se, munkám nem vót semmi, hacsak egy-két régi elvtárs nem nyitotta rám az ajtót egy rossz cipővel.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők!

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr138266070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

34417 2009.12.17. 13:54:17

nnna. nem nagyon vidám, dehát az élet írta. off: oszt kisújon, merre: onnan hoztam a harmadik exet ugyanis, a várost szegről-végról, de ismerem on

13124 2009.12.17. 14:28:50

... a "spangli" meg a lábszíj már hívószavak :-))) (tudod e még mi a "bórer"?) Nagyapám cégtábláját én már csak a sufniban láttam - hasonlóan volt "formázva". Igen azok az "idők" már leginkább csak ilyen gyermeki emlékekben élnek.......... én is emléxem :-((

60145 2009.12.17. 16:42:50

1. harunalrasid: Osztánhát sokat cankóztál arrafelé? Rád is gondoltam, amikor feltettem...

60145 2009.12.17. 16:47:21

2. boni: nem is emlékszem a bórer a szóra. Megköszönöm, ha elmondod, mi az! A sorsunk úgy hozta, hogy jutott pufajkásból is, meg munkástanács-elnökből is. Nem teheti le az ember.

13124 2009.12.17. 18:29:35

Szia! a "bórer".... biztosan Te is játszottál vele - ha hagyták. Amivel azt a szép recét tették a bőrtalpú varrott cipő szélére. Mondhatnám úgy is "rámázták". Olyan picike fogaskerék féle - nyéllel. Ha van ilyen emléked: az üveget is felhasználta az öreg - amikor kirúgtuk az ablakot. Azzal csiszolta szép símára az oldalát amikor kész volt a talpalás. Jó, hogy ilyet is írhatok.......... szegény öreg. (priv. tudod minket is egy kutya védett amikor a "puskásemberek" jöttek, hogy .......... szóval van emlék itt is.)

69849 2009.12.17. 18:35:23

Alasz, élvezetes leírás, gratulálok.

60145 2009.12.17. 18:50:56

5. boni: Köszönöm, már előttem van!

60145 2009.12.17. 18:54:34

6. coco litztli: Köszönöm! Örülök, hogy a Te egészen más világodból is idelátogattál. Látod, én Koppenhágát is csak hallgatom, olvasom. És: "Hull a hó - hulla hó."

70798 2009.12.17. 19:26:07

Atlasz, jó kis XX. század:) Valamiért, valakik mindig kizárnak valakit, valahonnan. Jól megírtad:)

60145 2009.12.17. 20:52:05

9. Toszmegosztis: örülök, hogy itt is vagy és a blogodban is, és köszönöm a véleményed. Harmadik vagyok a sorban akinek a kedvéért blogolok: tisztázni szeretném, ki vagyunk, honnan jövünk, hová jutottunk - Tahiti nélkül.

70798 2009.12.17. 21:59:34

Atlasz, Tahitivel jobb lenne:)) Hogy kissé profán legyek, a hová megyünk, és a honnan jövünk kérdése egyszerűsödne:)) A kik vagyunk a fájó pont, az a legnehezebb.

34417 2009.12.18. 09:30:42

atlasz: a helyzet az hogy a tájszavakat nem ismerem - hacsak a cankó nem egy halfajta. ha én nem is, de a gyerekek sokat jártak ki horgászni a bigó-ra, pedig abban hal, szerintem, nem is volt:-))) magam az öreg temetőben szerettem bóklászni, a csónakos, meg kopjafás állítások közt - bár már akkor is benőtte a susnyás.

60145 2009.12.18. 09:37:41

12. Kalifa, le a kalappal! "Kun" nyelven is tudsz újat mondani!

32442 2009.12.18. 10:38:16

...tetszett...

111062 2009.12.18. 15:50:32

Atlasz koszonom szepen ezt a tortenetet, kulonosen azert mert nagyon kezdett arrafele haladni a kozmegegyezes, hogy nem is tortent tulajdonkeppen az egyszeru emberrel semmi a Kadar korszak idejen. Majd egyszer, ha lesz idom meselek valami hasonlot a nejem nagyszuleirol. Veluk is ilyesmi tortent.

anna schmitt 2009.12.18. 16:31:16

Igen jo

60145 2009.12.18. 17:01:03

16. wesz: Az emberek hallgattak, ezzel a gyerekeiket is - akik mára már felnőttek - óvták. Azután meg jött a "kiegyezés", mert a magyarok a történelem során először a Kádár-rendszerben laktak jól. Emberi dolog ez, akár a börtönből szabadultak döbbenete azon, amit kint találtak. A Te történeted is kellene ahhoz, hogy ne merüljön feledésbe se ez, se az!

60145 2009.12.18. 17:03:39

15. Izom: Köszönöm! 17. Anna: a fotók Internet Explorerrel látszanak, Mozillával nem. És köszönöm!

13190 2009.12.18. 17:19:37

Akkor az emberek megtanultak hallgatni, a faluban sokáig azt hittük, egy asszony özvegyen él, és mikor megjelent nála évek múlva egy férfi, mi gyerekek nem értettünk semmit, az ember soha nem szólt egy szót sem, később tudtuk meg, hogy börtönből jött, de ezt senki nem beszélte a faluban, soha egy szóval nem hangzott el, hogy börtön. A bátyám Kisújjon lakik, ott vannak eltemetve a déd nagyszüleim, a nagyszüleim, soha nem találkoztam velük, csak a sírjukat láttam. A bratyesz amolyan fafaragó! Szeretem azt a várost, gyönyörű a parkja, szépek az emlékművei.

60145 2009.12.18. 19:13:19

20. Árpapa: Lám, ugyanannak a hazának a fiai vagyunk wesszel. Amit írtál, az a Szerelem című csodálatos filmet juttatta eszembe! Odahaza az enyémek közül is többen vannak a temetőben, mint ahányan énekelhetik a várost körülvevő őskertekről: "Kisújszállás körül van ibolyával"...

36888 2009.12.18. 19:19:00

Arany-mondás: GONDOLTA A FENE...Virág elvtárs s.k.

44711 2009.12.18. 21:30:15

kedves Atlasz ! Jó volt olvasni. De azt sajnálom, hogy így volt. Azon kevés írások közé tartozik, amelyik még holnap is a fejemben jár majd.Köszi! Üdv:CL......

13149 2009.12.18. 23:30:58

Csalog Zsolt jó barátom és kollégám volt előbb az Amaro Drom című roma lapnál, később a Roma Sajtóközpontban. 56-ban forradalmár. 56 után ateista lett, mert gyónás után a pap azt mondta: nem követett el bűnt - holott lehet, hogy embert is ölt.

60145 2009.12.19. 07:39:09

23. Cuba: azon forradalmak ilyenek, amelyek irtózatos szegénység dühéből keletkeznek (lepratelepek-forradalmak). Csalogh remekül adja vissza a beszédet és a mentalitást!

60145 2009.12.19. 07:42:40

24. Erlauer: örülök, hogy ideértél! Nem csodálom, hogy Csalogh szemében a gyengének bizonyult pap elvesztette a hitelét. "Az én vezérem bensőmből vezérel" - az emberségben is.

12635 2010.03.26. 21:52:32

Jó írás, nehéz történet... minden családnak megvan a saját 56-ja, én még kicsi voltam, három évesés fél éves, a lövésekre emlékszem és arra, hogy amikor először vásárolni mentünk a harcok után nagyanyámmal, rácsodálkoztam a szétlőtt üzletekre, az akkori Patyolat lehúzott kék redőnyén, ha becsukom a szemem még mindig látom a belövés okozta luk és horpadás formáját. Hihetetlen, de így van, mert a lövésekről még csak mesélhettek, de hogy élhet az emlékezetemben az a forma. A tanító nagyapámnak (itt a szigorú nagyapaként szerepel) az apja volt Győrben cipészmester, de a családban inkább a suszter szót használták...