Atlasz voltam

Atlasz.

A Másodkapitány

2010. április 09. - Atlasz.

Szerettem a Kék öböl hőseit, Macket és a fiúkat meg Lee Chongot és természetesen Dokit.

Ami fontos volt akkoriban, az a középiskolában, a Városmajorban, és a lakóhelyemen történt velem, napi két óra közlekedéssel keretbe foglalva. Reggel sem volt kellemetlen új nap felé lökdösődni a túlzsúfolt autóbuszon, villamoson, az este pedig maga volt az álmodozások ideje a nyitott peron rácskorlátja mellett, mindig állva, a Rózsadomb, a Látó-hegy, az Oroszlán szikla fehére felé bámészkodva, ha nem akadt útitárs. Hűvösvölgytől kijjebb szinte sosem volt társaságom, látásból persze sokakat ismertem, elsősorban a hátsó ajtótól jobbra, kis nyitható pultjuk mögött ülő autóbuszkalauzokat. Sokan keresztnevén, becézve Lajoskának szólították az egyiket: – Turul utca, Gyengélkedő, Kultúrpalota, Wipner! – mondta be a harmadik megállót az 57-esen. Itt szálltam le, ha könyvtárba mentem, meglehetős gyakorisággal. Mindenevőként csillagászati könyvet épp úgy fogyasztottam, mint útleírásokat, szépirodalmat. A könyvekben volt életem negyedik színtere.

1962 szeptemberétől délutánonként visszajártunk a régi iskolánkba, a tornaterem bádogrolóval leválasztott színpadán befejeztük a második két kenu építését. Kiss Jóska néha körülnézett odalent. Ha randira készült, előtte mindig pipára gyújtott. Finom illatú füst lengett utána a levegőben, egyetértően bólogattunk, s biztosak voltunk benne, hogy nagy megtiszteltetés érte a nőt, akivel találkozik. Csoda-e, hogy én is, aki – „hogy ne hasonlítsak a sok hülyére” – huszonegy éves koromig nem cigarettáztam, én is pipát szorítottam a fogam közé?

Kiss József László Másodkapitánynak nevezte magát könyvében, de máig az első helyen jelentenék neki: Kapitány, ó kapitányom! Mi, városmajori vizesek az általános iskola befejezését követően nem tudtunk, nem akartunk egymástól és Másodkapitányunktól elköszönni. Ő lehetővé tette, hogy maradhassunk.

Ifi vezetők lettünk. Ki névleg, ki pedig ténylegesen. Egy ízben fel kellett mennem az egyik osztályba valamit kihirdetni, s úgy esett, hogy becsengetés után sem érkezett tanár. A sok nyüzsgő kis kölyök közül néhányat ismertem, a többieket különösebben nem érdekeltem, a tíz-tizenegy éves srácoknak mindig megvannak a maguk ügyei, a maguk emberei. Az enyéimmel a teremben folytattuk a szünetben megkezdett témát, s egyre többen odafüleltek. Jó negyedóra múlva Pityusz benézett – vagy leküldték a tanáriból, vagy ő lehetett a folyosóügyeletes –, aztán komolyan, bizalommal bólintva rám hagyta az egészet. Megfutamodni nem lehetett. Mesélgettem ezt-azt a gyerekeknek, a közbeszólásokra pedig rögtön válaszoltam, azok el is fogytak lassan. Kicsengetéskor vettem észre, hogy vége van, nem dőlt össze a világ. Hihetetlennek tűnt. Az ifjúvezetői igazolvány egy év múlva csupán a tényt rögzítette: Hallgattak rám a gyerekek jogosítvány, rangjelzések, osztálynapló és hatalom nélkül. Nem rajtuk, magamon csodálkoztam inkább.

Ki a brancsért járt le a Majorba, ki otthonról menekült. Kötődéseinkben egyre inkább különböztünk, személyiségünk is folyamatosan alakult, mondhatni: széjjeltartott. Az albérlő, a suszter fia azt vette észre, hogy a nasi sulis, a keveset olvasó társa már nem tartja hasonszőrűnek őt. Egy alkalommal a táborba indulás két egymás után következő bázisról történt. Kijelölt kormányosként kulacsomat friss vízzel megtöltendő elhagytam a hajó farát, s mire visszatértem, Bekó Feri trónolt a helyemen, a helyreállított igazságosság proletár öntudatával a szemében. A helyemen ült, amely a hajóparancsnokságot jelentette, s amelyet – úgy éreztem – kiérdemeltem. Meg kellett volna verekedni? Ilyesmi sosem fordult elő a vizesek közt. Nem ezért jártunk össze, nem pofonokkal mértük a rangot, az természetesen alakult ki a munkában, a kitartásban, sátorverésben. Elfogadtam a helyzetet, mint oly sokszor ezután. Beültem bal sztróknak, azaz vezérevezősnek, arra a helyre, ahol nem lehet lógni, hiszen hozzá igazodik az egész hajó.

A vízi raj avatása estjén készült fényképen Gonzi tvisztel a háttérben, nem tudja még, hogy pár év múlva a gátőri életformáját disszidálással váltja Amerikára. A tiszti sapkás Csuberda Leningrádban szerez majd vörös diplomát, meg egy asszonykát is. A kör egyik tagjának az ökle, a másiknak a könyöke látszik, aztán egy feledésbe merült lány sűrű hajjal, érzékeny szájjal, jobbra pedig egy ingpulóveres ifi kísérti meg a hanyatt esést. Nem nagy kockázat a hagyományos táncok gázolásos, fülig vörösítő baleseteihez képest. Ilyen volt a twist: szabad, szemtelen és közösségi. 1962-ben november 7. tiszteletére, természetesen.

Ezen az őszön hazafelé menet Gonzi estéről estére végig üvöltötte a Városmajor és a Csaba utcát – s mit mondjak: nem egyedül. Segítettünk neki. Nem kimondottan a Kék Duna keringőt énekeltük. Ha mostanában lármázó tizenévesek verik fel a környék csendjét, bosszús vagyok, de csak azért, mert mi annak idején éjfél körül igazán nem hangoskodtunk. Még az iskolabálok sem tartottak éjfélnél tovább, a buszok leálltak, a villamosok is kicsit később. Ha az utolsót elértem is, gyalog kellett kimennem Hűvösvölgyből Máriaremetére, a hegyoldal utolsó utcájába. Ilyenkor azonban másféle dalokat dudorásztam, mint amiket a bandával üvöltöztünk, sokszor észre sem véve, hogy mit, amíg az unatkozó házőrző kutyák lelkesen rám nem szóltak.

Egyszer igazi bulit is rendeztünk a tornateremben. A bevételt a táborunk költségeire szántuk, így aztán az igen menő Sankó zenekart hívtuk meg, vagy fogadtuk fel, ki tudja, mennyiért. Akkoriban a néhány ismert beat-banda úgyszólván pusziért játszott a vécédeszkából fabrikált elektromos gitárokon, s persze ebből a valutából mindig volt bőven. A lányok imádták őket, mi a lányokat, mindenki őrülni akart, és zenét akart, zenét, zenét, zenét, kicsit sűrűbbet, mint amilyet a rádióból leosztottak! Intenzív érdeklődés kísérte ezt az úttörő programot: nyomult az egész, nagy hírű városmajori galeri. A légópince légmentesen (hogy mindenki értse: hermetikusan) záró ablakainak félméteres belső fémkallantyúját is meg kellett erősítenünk egy-egy keresztbe tett seprűnyéllel, hogy kívülről jövő behatolások sikerrel ne járjanak. A földszinti folyosó sarkában a tornatermi lejáró előtt egy bátor különítmény hősiesen ellenőrizte a jegyeket, kifizettette a belépődíjat. – Haver, ne hülyéskedj már, az előbb jöttem ki bentről! Eressz be, hiszen ismersz: Én vagyok a Bodolai Mutyuka! Ugyan már, mit erősködsz, a zenekarral jöttem! – volt szöveg bőven! Ami engem illet, makacs voltam semmiféle dumának nem engedtem: – Nem a Nőtanácsnak tartjuk a bulit, haver! – A zenekar már kétszer is bement! – érveltem. Az utóbbival nagy sikerem volt, mert épp a szőkés, rezzenéstelen arccal játszó basszusgitárost, Sankó Lacit akartam kirekeszteni a rendezvényről. Lebeszéltek.

Olyanok voltunk, amilyennek a Másodkapitány Steinbeck könyvcímével nevezett bennünket: Kedves csirkefogók. Kisebb-nagyobb csínyeket követtünk el, apróbb-nagyobb vétkeink voltak, bár nem hasonlított életvitelünk a kaliforniai Monterey csöves lakóiéhoz. Ártatlanságunkban voltunk egyek. Szerettem a Kék öböl hőseit, Mack-et és a fiúkat meg Lee Chongot, és természetesen Dokit. A főszereplő, akit a későbbi filmben Nick Nolte alakított, Jóskának ugyanúgy imponált, mint ő nekünk. Doki a csúcs és a stabilitás ebben a világban, de mégsem tartozik bele, aki elvágyódik, pedig mehetne is. Bolond.
– Hát persze. Épp annyira, mint mi mindannyian, csak egy kicsit másképp. Minden szereplő flúgos, legalább egy vízcseppnyi mértékben. Mint a tudós, Bachot hallgató, mindenki által csodált Doki.

Ez volt számomra az irodalom, a fészerben meglelt kisregény ugyanabban a régi fordításban, amelyben Kiss Jóska is olvasta, benne a szanszkrit szerelmi ének és a fúga művészetének hívása, amely úgy vonzott, mint Mailer hősét a villamosszékhez a hóhér dala. Nem is annyira irodalom volt ez, mint inkább élmény, vagy ennél több is: élet, életpótlék, mint korábban, s későbben is. Életem egyik színtere.

Olvastam, olvastunk mást is. Tizenévesen magunk forgalmaztuk az olvasnivalót: Hemingwayt, Fejest, Tennessee Williamst és Konrádot, de az iskolából semmi olyat, ami emlékezetes volna. Tanáraim közül Pados különös egyéniség, nagy tudású ember, Picúr kedves, finom, Váradiné korrekt, Dodó oktatóművész, Gelléri Ági az irodalmi élet részese, ám a Jurányiban tanító Judit nénihez még gyenge eposzi jelzők sem kapcsolhatók. A költészethez az én magyartanáromnak semmi köze nem volt.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr228266086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

78126 2010.04.09. 22:30:13

Neked viszont annál több! :)) Lebilincselő volt olvasni!

70798 2010.04.09. 22:38:53

nocsak Atlasz:) előbb voltál vizes, mint én:))

12635 2010.04.09. 22:53:09

Nagyon élvezetesen írod le azokat az éveket. (bocs, de a párom is evezett, méghozzá nagyon jól)

12635 2010.04.09. 22:55:39

ja, a számot, amit feltettél imádom, a helyi "bálokon" legalább egyszer még mindig előfordul és még mindig szeretek twistelni...

60145 2010.04.09. 23:22:55

1. Anemone: szerettem volna előbb a következő részt megírni, lírai hangulattal, s azután feltenni ezt. Örülök, hogy mégsem tűnik elkapkodottnak...

60145 2010.04.09. 23:24:10

2. Toszmegosztis: de Te mesésen írod le mostanában...

60145 2010.04.09. 23:26:59

3-4. Gordius: Remélem, Gonzié sem zavaró. Szép, de ezzel együtt nem könnyű évekről szeretnék írni.

78126 2010.04.09. 23:34:05

Tosz szorgalmával - csipetnyit - kiegészülve kicsit sűríthetnél a járaton! :) Kíváncsi izgalommal várom minden történetedet.

60145 2010.04.09. 23:58:17

8. Anemone: Szorgalmasabb lehetnék, ez igaz, de nem ez a különbség Tosz meg köztem. Viszont ápoljuk közös eredetünket.

13709 2010.04.10. 06:58:12

kedves Atlasz, csak csatlakozni tudok ez előbbetm szólókhoz....kedvelem ezeket az írásaidat... Várom a következőt :)) üdvözöllek és szép hétvégét kivánok :)I

60145 2010.04.10. 07:52:07

11. Kedves Valéria: Köszönöm. S ha ma mégsem esne nagyon, az jó esne...

12635 2010.04.10. 12:15:07

Atlasz, semmi sem zavaró, a történethez, valósághoz minden hozzá tartozik... írj!

60145 2010.04.10. 16:57:33

12. Gordius: remélem, megérjük!

13066 2010.04.10. 20:43:09

De jó volt olvasni :) Mi ötórai tea délutánokat tartottunk, kisebb nagyobb sikerrel, de a twist vitte a pálmát a táncok közül. :))) A magyartanárom általános iskolában irodalmi esteket szervezett, az éppen tanult tananyaghoz kapcsolódóan, ahol mi szavaltunk adtuk elő a Szondi két apródját, közösen csináltuk a jelmezeket, az előadáshoz való díszleteket, szóval remek volt. Gimibe meg ott volt a Oszi bácsi a történelem tanár róla már meséltem, vagy Tüskés Tibor akinél sajnáltuk ha kicsengettek ..... no nem lotyogok tovább, várom a folytatást :)

60145 2010.04.11. 13:10:52

14. Doremi: Ki hitte volna, hogy a twist ilyen sokáig elállt! (Ilyen magyartanárom nem volt, és nem is tudtam az említettekhez hasonlóvá válni. Most kompenzálom.)

13066 2010.04.11. 18:46:38

Drága Atlasz miután 54-es évjáratú vagyok ez igazán jól esett "a twist ilyen sokáig elállt! " köszi :)))

Dr. Kópéffy Alfonz 2020.02.17. 10:40:42

A "PITYUSZ"
Nem tudnék még elképzelni sem jobb énektanárt, mint amilyen PINTÉR LAJOS Tanár Úrnál....Amellett, hogy megtanította a szolfézst, megtanította - elemi szinten - a legnagyobb zeneszerzőket..., Beszélt Kadosáról, Kodályról, Gyurkovics Mária operaénekesről...-és mindegyikről egyedi, egyéni, személyes történeteket...
* szinte kötelezővé tette, hogy mindenki vegyen "IFJÚ ZENEBARÁTOK" bérletet a MOM-ba...
* A kis harmóniumján lejátszotta a zeneirodalom legismertebb dallamait...Én pl. egy alkalommal benyögtem, hogy "ez a BOLERO" - nagy 5 -öst kaptam érte...
* ...és anekdotázott...anekdotázott...- úgy, hogy az uncsi tanítás közepette ÜNNEPNEK SZÁMÍTOTT A PITYUSZ órája... Miután édesanyámat, mint kollégáját, nagyon kedvelte, én különösen sokszor voltam a tréfáinak tárgya.... Egyszer, mikor megénekeltetett... és kritizálta a magas hangok hiányát, a hónom alá nyúlt, felemelt, felrakott a tanári asztal tetejére.. és aszonta: NA! A MAGAS HANGOK MAGASABBAN VANNAK... MOST DANOLJÁL...
* Azért elég sok perverz tréfát is megengett magának..., amit a 13-14 éves fiúk lelkesedve hallgattak... - ma persze nem lelkesednék, ha a gyermekeimet ebben a korban így "okítanák"..
*TIPIKUS PITYUSZ BESZÓLÁSOK:
-- Hááát átkiabáltam Cser tanár úrnak, hogy nézzen be.. Mikor visszakiabált az utca másik oldaláról, hogy hovaá, megmondtam neki:... " HOVA-hova..? HÁT A SEGGEMBE!"
-- "FIJÚÚÚK. Ha nem jön a labda a Majorban a szélről..., hát csúnya dolog azt kajabálni, hogy "LÓFASZ A SEGGEDBE!!" Az illem azt kívánná, hogy azt mond: "LÓPIMPILI A POPÓDBA!"

Mikor valamelyik tanártársa az iskolától 50 méterre lévő szívkórházba került..., hát kivezényelte az iskolakórust,...hogy daloljon a kollégának...

Persze, egy életre megtanultuk, hogy: "ARRÓL HÍRES KOSSUTH LAJOS, HOGY OTT SZÜLETETT, AHOL PINTÉR LAJOS...!"

Atlasz. 2020.02.17. 12:33:49

Ráismerek! Az persze meglep, hogy így is tanított. Talán nem volt hozzá fülem - akkoriban. Az ő szervezésében jutottam el a Zeneakadémiára, ahol Lukin László magyarázott nekünk. Néhány évig igazán jó tanári csapat dolgozott együtt a "Majorban", szerették egymás társaságát, s ettől nekünk is kellemesebb lett az iskola. Egyéniségek voltak, mint Pityusz!