Atlasz voltam

Atlasz.

Szipka

2009. szeptember 04. - Atlasz.

Orosz katonát addig csak filmeken láttunk.

A szipka dohányzási segédeszköz, mely évtizedekre kiment a divatból. Mostanában, a XXI. század elején kezd oda visszatérni, vagy inkább: beosonni. Annak idején sem igazi divatcikk volt, inkább kelléke, feltétele volt a füstölésnek, mint rekvizituma. Az ötvenes években ugyanis, nem lévén a trafikban, boltban füstszűrős bűzrúd, az emberek a gyenge minőségű, gyárilag nem túl finomra vágott és rosszul tömörített szívnivalóból kimorzsálódó törmeléket a szipka segítségével tartották távol ajkaiktól. A kis, tölcsérszerű hüvely szinte nélkülözhetetlennek bizonyult a dózniból kicsippentett, cigarettapapírba saját kezűleg sodort füstölnivaló élvezetéhez, hiszen abból még könnyebben kiperegtek a vágott dohány apróbb részei, mint a gyári szivarkákból. Az efféle művelet következményeként, hasonlatosan a nyálka orrba szívását követő krákogáshoz, valamint a kiadós, ám lehetőleg száraz szellentéshez, a dohányreszelékek szájszélről való hegyes leköppintése (ajakkal pöccintése) férfias benyomást kölcsönzött az elkövetőjének. Erről az élvezetről a szipkahasználó lemondott, ám cserében szipkája pereméig, azaz szinte tövig szívhatta a cigerettát. A takarékos használatról a szipka körbeégett peremű papírhüvelye tanúskodott, a száj felőli, lúdtollra emlékeztető, sárgult, nikotintól barnás szopóka már nem. Szipkát, ha emlékezetem nem csal, a kisvárosban csak férfiak használtak, Budapesten azonban jócskán bagzottak segítségével vörös körmű nőszemélyek is. Esetükben az eszköz inkább a megjelenés részeként funkcionált, nem pedig kényelmi szükség okán, többet is fizettek érte, s nem volt mindegy, ki-ki rövidebb vagy hosszabb, vékonyabb vagy vastagabb hengerekét illesztett a szájához, lebegtetett ujjai között. Meglepetésemre egyik budapesti osztályfőnökünk, igazi népfi-népleány, barna-piros menyecskét formázó külsővel – orvosfeleségként a szipka-billegető Kék angyalt, Marlene Dietrichet alakította-utánozta.

De ez már későbbi fejlemény: szülővárosom nekem az ötvenes éveket, a forradalom előtti időt, Budapest pedig nemcsak a helyet, hanem az ezt követő korszakot is jelenti. Az 1956-57-es tanévet még otthon töltöttem, az ezt követő nyáron azonban az apai nagyszülőktől áthelyeztettem magam elvált anyámhoz, innen az egyéni korszakhatár. A szipkák szempontjából ez azt is jelenti, hogy a szipka ügy legkésőbb 1957 tavaszán történhetett, bár ezt kevéssé valószínű. Nemcsak hogy nem voltunk szipkailag és a filmművészetet illetően egy évvel lemaradva a fővárostól, de maga a történet lényegileg nem keletkezhetett 1956 után.

A Budapesti tavasz című filmet 1955-ben, a felszabadulás tízedik évfordulóján mutatták be. A kor ismeretében feltételezhető, hogy akkoriban annyi kópia készült egy nekünk fontos filmből (elvtársi többes, továbbá: A művészetek közül számunkra legfontosabb a film), hogy országszerte vetíthették április negyedikén. Bocsánat: nem negyedikén: április 4. tiszteletére! Azt sem zárom ki, hogy egy évvel később, 1956 tavaszán láttuk, bár akkor a mozi széksoraira emlékeznék, nem pedig a kultúrotthonra, ünnepéllyel, filmmel, ruszkikkal.

Városunkban csak a vasárnapi matinét nézhettem meg a moziban, az esti vetítéseket nem, hasonlóan a velem korú gyerekekhez – a srácok szót nemigen használtuk – 1,30-ért. Ennyibe került a jegy az első 5 sorba, a cigánypáholyba. Kicsit megfájult a nyakunk, miközben felbámultunk a vászonra, de ennyit megért a gyerekseregnek. Szinte egyformák voltunk, barnák a jó idő beköszöntével a naptól is, meg demokratikusan, másként is egyformák: egy szál fekete klott gatyában jelentünk meg a matinékon, de mezítláb csak a cigánygyerekek egy része lépett az olajos deszkapadlóra, hiszen a mozi arra fel találtatott, a főutcán, a templomtól nem messze, s oda a forró betonjárdán szandálban jártunk.

A matinékat nekünk szánták: kisiskolásoknak, nem is jártunk osztán a templomba! Még hittanra is ritkán, ha nem az iskolában tartották. Pedig milyen hatásosan zengette Butyka kántor nemes tenorján, hogy Kanaán! A szám is tátva maradhatott, annyira élvezte az előadást, én meg annyira csodálkoztam a nyihahán, mert zeneileg valahogy így érzékeltem a kántori képződésű Kanaán hangsor. De a mozielőadások ennél is érdekesebbek voltak.

A filmek a szocialista realizmus népszerű alkotásai, mint például az Én és a nagyapám, az Állami áruház, a Kétszer kettő néha öt, no meg a harci eksztázist kiváltott szovjet háborús dirr-durrok: Őrs a hegyekben, Szevasztopol hősei, Támadás hat huszonötkor. Orosz katonát eladdig csak filmen láttunk. Ott volt még az iskola, a könyvek. A mozihoz hasonlóan bőven el voltunk látva a szovjet irodalom gyöngyszemeivel, ezért Alekszander Matroszovról, a Kalinyini Front 22. hadseregcsoportjának harcosáról úgy tűnik, olvashattunk, s csak fantáziánkban képződhetett hőstette látványa: lőszere fogytán saját testével hallgattatta el az ellenséges géppuska öldöklő tüzét. El is játszottuk a fiúkkal, Nagy Balcsival, Csepregi Gyurkával, föl nem fogva, hogy azt a géppuskát magyar honvéd is kezelhette volna, arról meg végképp nem tudhattak a felnőttek sem, hogy Matroszovot, mint milliónyi társát a GULAG-ról sorozták be a dicsőséges Vörös Hadseregbe.

A felnőttek beszélgetéseiből hallhattuk, hogy mi történt az ostromkor – ez volt a felszabadulás köznyelvi megnevezése. Szidalomra nem emlékszem, ezt-azt elvittek, s volt, amit hátrahagytak, nyílván nem egy ’45 tavaszán-kora nyarán született jó magyar gyerek is az ő hagyatékuk. Akik megjárták Oroszországot, mint az első világháborúból megtért két nagyapám, tudták, hogy esik meg az ilyesmi, emlegetni felesleges lett volna, kivált gyerek előtt. Anyai családomban nagybátyám és nagyapám olyan otthonosan emlegette Szamarát és Szaratovot, mint egyetlen helyet sem Kisújon kívül. - Tudod, ott a trafik megetti utcában… - emlékeztették egymást egy-egy történet helyszínére. Párttagok voltak mindketten ’56-ig, de ebből a felidézett oroszországi otthonosságból hiányzott minden mozgalmi vagy világnézeti motiváció: a katona, a hadifogoly sorsának megtapasztalása és megértése fejeződött ki benne. Abban is, hogy Nagyapó ’44 októberében deszkákkal bélelt verembe rejtette alig tizenhat éves múlt leendő anyámat, hogy az átzúduló első hullám katonái kárt ne tehessenek benne. A beszállásolt orosszal azután szót értett. Volt ideje a Volga mellett oroszul, református énekeskönyve segítségével pedig az ottani evangélikusoktól a németet is megtanulni. Ezekből a történetekből, ifjúsági filmekből, könyvekből azonban egyetlen orosz ember alakjára sem emlékszem. Kislegényekként nem a filmek jellemábrázolása, a figurák életszerűsége vagy tipikus orosz-szovjet mivolta ragadott meg bennünket, hanem a piff-puff, az izgalom, amelyet ekkoriban nem az indiántörténetek, nem a vadnyugati cowboy-filmek közvetítettek számunkra, hanem a vadkeleti háború vasárnap délelőttre rendelt részletei.

A Budapesti tavasz nem a matinék sorába illeszkedett, más volt a közönség, más az alkalom, az érzések, amelyek a film láttán bennem keletkeztek. A Budapesti tavasz mint az első felnőtt film vált emlékezetessé számomra, anélkül, hogy ezt akkor meg tudtam volna fogalmazni. A szerelmi szál – eltérően az előbb említett alkotásoktól – valóságosan átélhető és a harci jelenetektől meglehetősen különböző izgalmat közvetített. A Gordon Zsuzsa alakította zsidó Judit egyszerre jelentette számomra a sejtelmes nőiséget, és a szintén ismeretlen zsidó valakit, akivel addig semmilyen módon nem találkozhattam. A zsidó szó alig hangzott el, a nemiség kérdésként sem létezett, mert nem illett kérdezni, a könyvtárból pedig olyan könyveket hordtam haza, amelyek nyomokban sem utaltak efféle emberi tartalmakra. Nota bene: a felnőtteknek szánt filmek és regények többségükben pártállami megrendelésre készültek, az alattvalókat infantilizáló, gyermeki szinten tartósító produktumok voltak. Ettől a környezettől a Budapesti tavasz erősen különbözött, igazi műalkotás volt, a nagyszerű stáblista utólag is hitelesíti az egykori hatást. Évtizedek után elmondhatom: igazi érzelmi azonosulást éltem át a háború és az üldözés sújtotta emberekkel, vonzódtam a szép és titokzatos női főszereplőhöz, s igazi hálát éreztem a szenvedéseknek véget vetett vöröskatonák iránt.

Ezekkel az erős érzésekkel, mondhatni késztetésekkel telítődve fokozott kíváncsisággal vettük körül a városi ünnepségre érkezett szovjet katonákat. Ilyesmi addig még nem volt! Olyan emberrel valóságosan nem találkozhattunk, aki nem értette a beszédünket, s mi nem értettük az övét. Közel lehetett menni hozzájuk, megnézhettük az egyenruhájukat, aki tudott, szólhatott nekik valamit, volt, aki jelvény is kaphatott tőlük, egyszóval lejöttek a filmvászonról ezek a hősök, ezek a külföldiek! A mai gyerekek E.T. megjelenésére sem reagálnának olyan elfogódottsággal, mint mi, alföldi kis kölykök, 1955 vagy 1956 tavaszán az oroszokéra. A barátkozásnak azért voltak a nyelvi nehézségeken kívül korkülönbségből adódó akadályai is. A gimnasztyorkás malagyecek feltehetően a fejünk felett gusztálhatták a lányokat, akiket mi észre sem vettünk, s akik nem véletlenül, közelünkbe sem jöttek. Nem is tartott soká a mi kis találkozónk. Elindultunk, kis csapatban hazafelé, megtárgyalva az egyedülálló eseményt, hogy a ruszkik így meg amúgy.

Út közben és érzelmi fűtöttségünkben valamelyikünknek támadt egy ötlete. Nem sok vita szülte. Adnunk kéne nekik valamit! Venni kellene, hiszen nekünk, nálunk semmink sem volt. Összekapartuk filléreinket, s azután az Arany János utca sarkán, egy lebombázott ház helyén állott trafikos bódét ellepve, négyen-öten, állal alig a pult fölé érve válogattunk. Akkoriban a felnőttek ötösével vehettek cigarettát, az kijött egy forintból, nekünk ugyanilyen áron adták a stolverket, Bagaméri, az elhíresült mozgóárus 50 fillérért mérte a kisgombóc fagylaltot. Nem volt tehát egyszerű a választás, nem kicsinység, amit rááldoztunk, de megvettük a szipkát! Barnás papír tölcsérrel, sárga szopókával Két forint hetvenöt fillérbe került.

Hogy mi lett a szipkával arra már nem emlékszem, mert mire visszanyargaltunk az egykori ipartestületi épületbe, a ruszkik már oda voltak. Kérdezgette tőlünk valaki, hogy tán’ itt felejtette valamelyik a dohányzó készséget? Utánuk kellene küldeni? Mit is akarunk tulajdonképpen? Még jobban zavarba jöttünk, mi sem értettük az egészet, nemhogy a kérdező. Nem szipka, hanem mint ma mondanák: szívás volt az egész. Hát még ami utána következett!

1956 októberében még megbámultuk a fő utcán csörömpölő tankokat, 1957 tavaszán pedig már nem barátkoztunk a ruszkikkal…

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr418266034

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

34417 2009.09.04. 20:11:00

kisúj? csak nem kisújszállás? más: jó a visszaemlékezés, csak szerintem egy szuszra kicsit sok. elbírt volna egy félbe törést...

60145 2009.09.05. 00:06:53

Bizony, a nagykun városból való a történet. Ez volt a szűzblogom, ezért külön köszönöm a reagálás!

34417 2009.09.05. 05:51:18

Gyanús is volt a dolog, az exemet ugyanis onnan raboltam el - lásd Harun al Rasid meséi: a negyedik házasság előzménye és története:) a megjegyzésemet meg a jóindulat indikálta, mivel gyakorlatból tudom, hogy bizonyos hossznál többet - ez szerkesztéskor rendszerint max. 1 1/2 A4-es oldal - sokan nem olvasnak végig.

39443 2009.09.05. 06:45:03

Rasid, a nagy házassági rekorder, de be kell hódolni neki, mert különben idegyűlik a nolblogos had és kiátkoz! Atlasz, azt is tisztázhatnád magadban, hogy miért a kölyökképed lett az avatarod, vajon kölyökként bánjanak veled?

60145 2009.09.05. 10:40:47

Lí, a történet mellé korabeli fényképet illesztettem. A következő történethez másikat szándékozom mellékelni. Amit nem tisztázok magamban, abban majd mások segítenek, mint te és a kalifa. Egyébként bár technikailag képes volnék rá, egy ideje nem szoktam másokkal "bánni". Így lehetett G-vel harunalrasid is. Ui.: A szőrszálhasogatás csak (szó)játék, bocs!

34417 2009.09.05. 15:50:15

:))) szóval megolvastad:)

Atlasz 2009.09.05. 19:34:15

És sűrűn bólogattam.

Atlasz 2009.09.05. 19:55:38

Még valamit, bölcs kalifa. Most látom az asztalomon, azon bévül és fejűl - emlékező tehetetlenségem mankócskáján a firkámat. A blokktömbre felírtam, még mielőtt számba vettem volna a Szipkát, s reagáltál volna rá, hogy "Állomás. NOL-on". Tar Sándornál találtam ilyen atmoszférát. Egyszóval: kösz!