Atlasz voltam

Atlasz.

Atlasz.

Az én Balatonom.

Gyössz?

2019. május 25. - Atlasz.

Nem sokat hallhattunk a Balatonról addig, legfeljebb a vezetékes rádióból. – Az valami jó! – lehetett gondolni. De alig egy évvel azután, hogy a parasztgyalázat bekövetkezett anyu és apu között, először az egyik, azután a másik vitt bennünket, húgomat és engem, üdülni. Azaz máshol lenni, mint mindig. 1955 nyarán apuval vonattal – mi mással? – mentünk Balatonberénybe. Jó messzire.

Attól kezdve, hogy jobbról feltűnt a nagy kékség, szinte csak a vonatablakban lógtunk, azaz kapaszkodtunk  szandálos lábunkat a folyosó hosszában végighúzódó fűtőtestre támasztva. A lehúzott ablakot fel sem értük, de a befelé kavargó korom így is megtalálta a szemünk sarkát. A budapesti, záhonyi személyvonatok nem álldogáltak meg olyan sűrűn, mint ez a balatoni, másutt ritkábban szólt a fütyőtő, emelkedett a piros sapkás vasutas hónaljából az indító tárcsa… Izgalmas, érdekes volt a vasút akkor és még nagyon sokáig. A Balaton déli partján mégis meg lehetett unni.

A megállók nevét – Balatonakármi alsó, felső – már a húgom is el tudta olvasni. Néha abbahagytuk az üdülők sorának bámulását, mert hiába kérdeztük aput, a válasz azóta is ugyanaz: – Nem, ez még nem a miénk! – (Tiéd az ország, magadnak építed!). Végül megérkeztünk a déli part legvégére, sok kis Balatonmicsodán és Fonyódon túl, Balatonberénybe. Ide szólt a jegyünk, a beutalónk, a beosztásunk, az alvégre.

A vasút közel a vízparthoz futott, a megállótól a Balaton felé azért elfért a két nagy üdülőépület. Odalátszott. Lakni persze nem ott laktunk, hanem a faluban, a nagyanyánkéhoz hasonló, szinte vele azonos parasztházban. Mindenki a maga helyére került.

1955_balatonbereny_2007_04_10_23-19-47_2032x1395_23-19-47_2032x1395.JPG

Fent középen apu két üdülőtárs között, alul balról a fia és a lánya, Gulyás Laci és egy lány Soltvadkertről.

Gulyásék estére nem zárták az udvari kaput. Az jött be nappal is, aki akart. Mi a Nagykunságban reteszeltünk, zártunk. Ahogy később megtudtam: az egykori Panonia Superior öröksége a balatoni nyitottság. A házinéni nálam alig idősebb Gulyás Lacijával szintén jól kijöttünk, csak egy komolyabb vitára emlékszem:

– Megyünk templomba. Gyüssz? – kérdezte.

– Gyössz. – szögeztem le. Ebből aztán épp oly hiábavaló huzakodás kerekedett, mint manapság szokott, amatőr nyelvvédő hunok között. Mert az egyik hun így tudja, a másik meg hun úgy. Ahogy mindenki.

Azért a katolikus templomba elmentem, holott a miénkben se fordultam meg sűrűn. A különbségekről, amelyeket most először megtapasztaltam, addig is tudtam: másként teszi-kulcsolja össze a kezét az ember, mink nem térgyepelünk, meg ilyenek. Igyekeztem ellesni a menetrendet: mikor fel, mikor le. Fontos volt, hogy hogy illedelmes legyek. A kántálástól idegenkedtem, de ha a többieknek jó, gondoltam, hallgatom én is. Megnyugtatott, hogy a templom belülről nem is olyan setét, mint amilyennek a kisújszállási tűnt kintről befelé. Szagos volt, ráadásul hosszú rúdon az orrom alá bökdöstek egy zacskót. Jól esett túl lenni rajta.

Akár az első cigarettán, amelybe az egyik, parti nádas közé benyúló stégen slukkoltam meg. Irgalmatlanul a szájpadlásomba mart. Rögtön megfeledkeztem arról, pedig izgatta a fantáziámat, hogy a közelben kikötött fekete-fehér csónak miért is Nebuló. Lehetne valami rendes neve. Még bulákról se hallottam addig, nemhogy nebulákról… Ezt a rejtélyt is lenyeltem, mint a cigifüstöt.

A csónakokba néha bemásztunk, de arra, amire valók, sose használtuk őket. Reggeltől estig a két nagy üdülőépület mögötti vízparton és a vízben töltöttük az időt. Apánk az árnyékban, kártyaasztal mellett, mi gyakran belementünk a Balatonba. Olyan messzire lehetett begyalogolni, hogy még a gondolatát is eluntam. Fecském sem volt: kantáros vászonnadrágot hordtam, így aztán két-három nap múlva rendesen leégtem, mindkét vállam kisebesedett.

Reggelente a hűvös, kemény ágyban ébredve a hámló, elhaló bőrt körömmel kezdtem kaparni. Kicsit fájt csak, nem úgy, mint este, de addig se viszketett. A sebhelyek sokáig megmaradtak.

Mikor a húgom és apu hazaértek a korai sétából, együtt indultunk a part menti üdülő pazar reggeliző asztalához. Az öregátkosban ugyan falun mindig volt mit enni, de a balatonberényi szövetkezeti üdülő változatos, elegáns kínálata felejthetetlen maradt számomra akkor is, ha a brüsszeli négycsillagos Berlaymont Hotel petit-déjeuner-je sem volt rossz.

Mire emlékszem még?

Az addig sose látott apró kecskekörmökre, a nagyobb kagylókra, a belőlük készült, fára festett és applikált dísztárgyakra. Két három év múlva ugyanott, Berényben, de a Spartacus S. E. sporttáborában, amelybe már egyedül mentem, fel is használtuk ezeket a sátor előtti térség díszítésére. Másra sem emlékszem, csak arra, hogy mi nyertünk. Szerényen fogalmaztam a szerénytelen emléket. Akkor már volt fürdőgatyám, nem csak kantáros és klott, meg előre megkövetelt kék színű atlétatrikóm, kettő. Anyu készítette össze. No igen, két fiú nevére emlékszem, lányok ugyanis nem voltak, de sokat beszéltünk róluk...

Ez volt és maradt az én Balatonom máig. Se saját telek, se autóstop az Osztapenkónál, és nem jártam ott Pierrel sem, amikor Megállt az idő

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr10014860710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

littke 2019.05.25. 21:08:27

+
De miért kellett a faluban lakni, nem vállalati üdülés volt?

Atlasz. 2019.05.25. 21:56:47

Úgy gondolom, hogy nem fértünk be. Az étkezésekhez volt elég hely, délben turnusonként.

Atlasz. 2019.05.26. 07:18:57

„Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” ... Orwelt akkor még azok sem olvasták, akiket a főépületbe hozott "le" a káderdűlőből a vállalati/szövetkezeti kocsi. Akkoriban ugyan még autót mondtunk. Volt luxus - annak aki benne ült, meg teher - nekünk.
süti beállítások módosítása