Akit érdekel, mi a giccs – megguglizza. A Soroksár FB-csoportban vitáztunk róla. Az ember tetszetősnek találja, hiszen érthető, könnyen fogyasztható. A giccs lehet kedves emlék a vitrinben, és emelkedett eszme megjelenítője a köztereken. A bánatos szemű porcelánkutya belül üres, éppen úgy, mint a királyi-hadvezéri rekvizitumokkal (sisak, korona, kard) ellátott monumentum. Az utóbbi elhiteti, hogy minél nagyobb, annál nagyobbá teheti azokat, akik hisznek benne. A 85 méter magas sztalingrádi emlékművel nemcsak az áldozatból győztessé vált Rosszija anyácskával azonosulók lelkét emelték fel, hanem a gigantikus ellenségnek is emléket állítottak.
Családi örökség és példa okán kerámia-szakkörbe jártam. A szinte a romos királyi vár tövében afféle kiskamaszként hősies dolgok jártak a fejemben: a kirántott szablyával rohamozó huszárok, vagy a – Ne lőjetek! Mi is Putyilov gyáriak vagyunk! – kigombolt ingű, kitárt szívű önfeláldozó munkásai. Legalább is olyasmit szerettem volna mintázni, mint ez a Tanácsköztársaság-emlékmű. Imre bácsi – festőként amatőr, foglalkozása szerint technikai munkatárs az Állami Bábszínházban – azonban lelohasztotta igyekezetemet: az anyagszerűségre figyelmeztetett. 
Régebben a Hétköznapi fasizmusban, nem túl régen a Mephisto című filmben láthattunk ugyanolyan, egymással felcserélhető szobrokat. No meg a Népstadion körül. A náci és a bolsi hősök egyformák voltak, egyformán hazudtak. A diktatúrák nem jártak kerámia szakkörbe, ezért olyanokat rendelnek, hogy mindenki értse! Gondolkodni nem érdemes, sőt: nem is ajánlatos róluk. Az is kiderülhet, hogy szomszédos országokban az egymáshoz hasonlatos hősies pózok alá egymással ellenséges figurák, eszmék, államok nevét szokták írni. Akkor pedig a szobor hazudik. A gesztusok, a rekvizitumok, az egész ábrázolás hamis.
Más történet az utcabútoroké: Varga Imre Radnótit az emberek közé, jelenvalóvá állítva – elgondolkodtatott. Évtizedekkel később Columbo hadnagy kutyástól: panoptikumfigura, lehet vele fényképen komázni a Falk Miksa utcában. A szegedi Kárászon az alföldi puli a gyerekek kedvence, Soroksáron sváb házőrzőként sem mond többet. Ki van fizetve.
Michelangelo Pietája örök anyai bánatról beszél. Szegeden Tóbiás Klára a lyukas háromszínű zászlót helyezte a fájdalmas anya ölébe. Szép, igaz és érthető – ma már! Hiszen a lyukas zászló motívumáról a nemzet kommunista mártírjainak temetését látva egy történelemtanár 1989-ben megjegyezte: – Hát ez már igazán túlzás! – Az lehetett annak, aki 1956-ban született, és sose látott ilyet. Újhartyán obeliszkjén már nem kell megmagyarázni, s talán a kegyetlenül durvára kidolgozott felületet sem.
Miért ne lehetne megértéshez segíteni a fiatalt, a látványra nem könnyen ráhangolódó idősebbet, a jelképek tengerében bolyongó embert? A műalkotás nyújtotta élmény épp úgy nem adja ingyen magát, ahogyan az alkotóban sem csak úgy magától, puszta ihletből születik! A művész nem ugyanazt a fát, nem ugyanazt a zászlót, nem ugyanazt az anyaságot látja és láttatja, mint mi, akikben jó esetben csak a nyitottságunk, befogadási készségünk van meg a szokatlanra, az eddig meg nem látottra, meg nem gondoltra. Engedjük hatni az újszerűt, s ha lehetséges, fogadjuk be.
Lux Antal önéletrajzi kötetét - Élet-Mű - olvasva a Mester életigazsága hitelesíti az olykor elvont tartalmakat. A gyermekkortól kezdve őszintén, mégis férfias szeméremmel szól a családjáról, a barátairól, és messze-messze elkerüli a konyhai falvédő-szerű közhelyeket. Szikla-ember. Műveiben néha meglátjuk azt, amit ő, néha valami mást asszociálunk, de mindenképp többek leszünk általa.
A Hanság című képén nincsenek hősiesen rogyadozó pesti srácok, nem szerepelnek rajta pufajkások, a lyukas zászló elemeire bomlott. Kordon a határkarón. A kép középpontjában nem azonosítható harckocsi. Körötte baljós nád és sás kések özöne - megannyi gyilok fenyeget. Nincs elől, nincs hátul, nincs menekvés. A civilizáció csupán homályos rettenet, rom. Kísért az otthon, a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom. Sebek az égen is!
Az igazság létezik.
