A Csillagbörtön iskolakörletében az asztalok mögül penészes arcok néztek vissza rám. Ez volt a legmegdöbbentőbb számomra az intézetben. A szürke mákos rabruha természetesebb benyomást keltett, mintha a közismert, hosszában csíkos lett volna, de embertelennek hatottak a halvány, sápadt, kifejezéstelen emberi arcok. „Odakint” még a kórházakban sem látni ilyen beteges egyöntetűséget. Ezek az emberek nem kaptak napot, nem kapta meg őket a nap a sokadik, a börtönbeli nagyon sokadik napon. Ahhoz kevésnek bizonyult az előírásos, majd’ minden napi egy órás udvari séta.

Különös sorsok, különös személyiségek - odabent. Ahogyan idekint is.

Pedig a híres dalra, a Késő üzenetre utalva: a szegedi börtön ablakába gyakran besütött a nap. A Csillag épületszárnyának hol az egyik, hol a másik oldalát világította meg.

A sitiprinc eszerint hordozta egyik oldalról a másikra, s akasztotta fel az ablakzugba beépített ablakrácsra az ő kicsiny ültetvényét, a favályúban gondosan nevelt macskapöcse paprikát. Kincset ért az ízesítés akkor, amikor addig etették a vitamindús növényi táplálékot az elítéltekkel, amíg a pótkocsis teherautó-rakomány kapor el nem fogyott. Bármiféle egyéni igény kielégíthetősége óriási jelentőséggel bírt odabent.

De nem mindenki panaszkodott a börtönkosztra: a szocializmus utolsó évtizedében megtörtént, hogy egy utcán élő ember a rendőrjárőr szeme láttára tört be egy kirakatot: rögtön bevitték, s ősztől tavaszig kitelelte a büntetést. Nem csak a meleget, a váltás tiszta ruhát és a rendszeres étkezést nyújtotta neki az állami gondoskodás, hanem előfordult, hogy életmentő orvosi kezelést is.

A tanárként bent töltött tanévek alatt a nagy, sápadt, szürke tömeg egyöntetűsége feloldódott. Az iskolakörlet ablakkertész pedellusa után másokat is megismertem valamelyest, ha úgy akarták. Volt, aki szabadulását követően pajzán képeslapot küldött egy tengerparti üdülőhelyről, akadt, aki a szabadsága alatt látogatott meg. Pedig a lakáscímem nem nyilvános. A ballagás előtti nekem adható szerenádot persze nemcsak emiatt lett volna körülményes megszervezni.

Egyszer mégiscsak csengettek. Amikor megláttam a vékony kis fiatalembert, alig ismertem rá. Udvariasan köszönt, tanár úrnak szólított, s ekkor, a meglepődés oldódásakor ismertem fel. Vele volt egy szintén sápadt, igen karcsú, csinos, feketébe öltözött nő. Beengedtem őket. Szinte csak a lakásban vált teljessé bennem a felismerés, hogy a vendég: csillaglakó!

A beszélgetést ő irányította, a szorgalmas, tudálékos diák a Kaptárból. Dolgozatai tele voltak idegen szavakkal, melyeket saját, több nagyalakú füzetből alkotott kéziszótárába gyűjtött és onnan memorizálta őket. Igyekezett velük meglepni engem is, aki az idegen szavakat lehetőség szerint kerülöm. Legtöbbjüket egyszerűbb helyettesíteni, mint megmagyarázni.

A dolgozatjavítási óra részeként sor került nem csak a szóbeli értékelésre, hanem a javításaimra történő rákérdezésekre is. Ezt annak ellenére sem tartottam feleslegesnek, hogy egy-egy kifogás jelzéséhez szöveges iránymutatást is fűztem, például, hogy a bekezdés 5 V-os, amellyel a „volt” szó ismétléséből adódott „feszültségre” hívtam fel a figyelmet. A hibáztatott részek megvitatása után került sor az osztályzatok véglegesítésére, a naplóba történő beírásra. Egyszer azonban nem az osztályzatról, hanem az idegen szavakat kedvelő (preferáló) szerző tájékozottságáról szólt a vita. Már akkor, amikor aláhúztam a látogatóm máskülönben kiváló irodalom dolgozatában a ditriambus kifejezést, számítottam arra, ami a javítási órán bekövetkezett.

Kötötte az ebet a karóhoz, hogy van ilyen szó, én pedig, nyújtva a jelenetet, nem hittem el neki. Szó szót követett derűsen, majd igazát és az én tájékozatlanságomat bizonyítandó lelkesen hozott le a zárkájából egy nyomtatásban megjelent szótárat a szerző, hogy íme itt van benne a ditirambus! Az elragadtatott érzelmekkel teli, dicsőítő költemény görög neve. Csakhogy a dolgozatában két betű felcserélődött! Szándékát a javítás során természetesen megértettem, de kifogásommal nemcsak odafigyelésemet jeleztem, hanem az idegen szavak használatának kockázatát is. Diákom nem vette zokon a leckét…

 A Brightoni szikla (Graham Greene) stílusos ballagási meglepetés volt ettől az osztálytól.

Szabadsága idején meglepetésemre azért keresett fel menyasszonyával együtt, hogy szabadulása után különórákat vehessen tőlem. Mintha Miskolcon nem találhatott volna nálam különb magyartanárt! Tőlük azonban szíve választottja jelenlétében, de még elítéltként aligha kísérelhette volna meg elkérni a doktori oklevelet! Beszélgetésünk úgy alakult, hogy maga a börtön, a szabadulás nem is hangzottak el benne. Az pláne nem, ami miatt mindez bekövetkezett. Körül írtuk, vagy inkább megkerültük, idegen szavak nélkül.

A „benti” osztályom tanulóitól sose kérdeztem, hogy mit követtek el. Így aztán börtön-tanéveim kezdetén – a feleségem kérdésére –, hogy félek-e „odabent”, magabiztosan válaszoltam:

– Ugyan mitől? Vannak ott ártatlan emberek is. Némelyikük csak a feleségét gyilkolta meg…

Egyikük eme némelyek közül nem az ártatlanságát, hanem a könnyelműségét emlegette. Úgy vélte, jobban járt volna, ha sikeresen befejezi a gyilkossági kísérletet. Akkor az asszony – hogy az a magasságos tegye ide meg amoda – nem vallott volna ellene. Hogy ezt poénnak szánta-e, nem tudhatom. Őrszolgálati bölcsességként a seregben hallottam effélét: ha már lőni kell, akkor ne legyen tanú.

Néha előtörtek a másféle vallomások, érzelmek is. Irodalomórán, ha jól sikerült. Arany János Ágnes asszonya férjgyilkossága miatt nem a börtön, hanem a lelkiismerete által bűnhődik meg. A Csillagban sokakban őszinte megrendülést váltott ki a ballada üzenete. Kiszakadt belőlük: – Nap nem telik el úgy, hogy ne bánnám! – mások nyugodt cinizmussal reagáltak erre: – Ne tessék elhinni, tanár úr, itt mindenki hazudik, bűnözők! –

Természetesen a bűnelkövetők nem mindegyike bűnöző! De aki a nehéz életűek közül elmesélte, hogy javítóintézetben kezdte, börtönben folytatta azt, amibe beleszületett, s börtönévei alatt a felesége gyermekükkel együtt külföldre távozott, száraz cinizmussal tette fel nekem a kérdést: szabadulásakor 1200 forinttal a zsebében lakás, megélhetés nélkül vajon mihez kezd majd?!

Egy másik elítélt odakint rendőrként szolgált. Kocsmai hergelés után leendő apósára és anyósára lőtt rá. Elhitették vele, hogy a menyasszonya és annak csábítója közeledik a sötét, folyóparti töltésen. Ez a rab egyike volt azoknak, akiket a híres Richter-gyilkosság után előre, a katedra és a tanulóasztalok, a tanár és a tanulók közé, az első sor első helyére ültettek. Megbízható, korrekt, nyugodt emberként engem védett, hiszen bárki bekattanhatott a tanteremben ugyanúgy, ahogy Richter Richárd a bútorgyárban.

1984-ben azon az októberi délutánon is odabent, a Csillag-épületben dolgoztam, amikor hirtelen minden rabot a zárkákba, engem pedig az intézetből kiparancsoltak. A szomszédos gyárban ekkor történhetett a szörnyű hármas gyilkosság. A Délmagyarország talán két nappal később írta meg, a tanítás legalább három héttel ezután vált lehetségessé. Tanulóim szerint Richter kereste a halált, s miután öngyilkossági kísérlete – megbilincselve fejest ugrott az emeletről – nem sikerült, támadt a bútorgyári művezetőkre. Kivégzése napján elcsendesült a Kaptár…

 Diákok és tanárok a sitten is együtt ünnepelték a sikeres vizsgát!

Az én tanítványaim középiskolai érettségire készültek, s az iskolába járáshoz nemcsak a 8 osztály, hanem szakmunkás bizonyítvány is kellett, továbbá jó magaviselet a sitten. A lehetőség inkább néhány órai civil életet jelentett a börtönön belül, mintsem szabadulás utáni jobb anyagi perspektívát. Volt, aki kerek perec megmondta, hogy a szakmájában többet keres, mint az érettségizett irodisták. Főiskolát végzett, művelt, olvasott tanítványom is akadt, de végzettsége csak érettségi után derült ki. Addig is: minden jegye ötös lett nálam… Neki sem a bizonyítványra volt szüksége. 

A Kék fény tévéműsorból benzinkutas gyilkosként elhíresült fiatalembernek maga az iskolába járás, az érettségi, a második–harmadik szakma megszerzése adta vissza az életkedvét, s ezzel talán – a sitten – az életét is. Története addig a bizonyos pillanatig banálisként indult. Egy lánynak szeretett volna imponálni jómódú riválisához képest, a benzinkút amatőr kirablása gyilkossá tette. A lány néhány hónapig válaszolt a leveleire, de aztán műsorváltozás történt. Az elítélt egyedül nézett szembe az egész addigi életének hosszával felérő rabság tényével, s persze azzal is, amit elkövetett. Az egyik nevelőtiszt vette rá, hogy készüljön az érettségire, tanuljon új  szakmát, hozza ki a börtönévekből mindazt, amire képes, ami lehetséges. Az élő halottból lassan élő, reménykedő emberré kezdett válni…

A 40 évet be nem töltött iskolázatlan rabokat az „átkosban” kötelezték az általános iskola elvégzésére. Ezt aztán a szabadság beköszöntével, 1990 után eltörölték. E tekintetben visszatértünk a polgárosodás küszöbére, a reformkorba. Bölöni Farkas Sándor 1830-1832 között tett utazásának tapasztalatai alapján az amerikai Massachusetts állam börtöne legfontosabb, követendő funkciójának az oktatást, a nevelést tartotta idehaza, az akkori két hazában, Magyarországon és Erdélyben is!

Talán nem egészen úgy, ahogy csinos kolléganőnk az írni-olvasni is alig tudó általános iskolai közegben az esztétikai szép fogalmát magyarázta. Nem vitt be szemléltető eszközt, s a tankönyv nem elégítette ki, így a figyelmet magára fókuszálta:

– Szép például az én lábam! –

A kanos társaságban mindig meglévő feszültség kirobbant:

– A tüve! –   harsant fel rögtön, s ezt aztán óriási hangzavarban ütötték felül a különféle, csöppet sem esztétikai élményekre utaló tippek és javaslatok. Hiszen ezek az emberek nőt alig láttak, este nyolc után az egyetlen tévéadást központilag kapcsolták ki, hogy alkalmanként a szocialista erkölcs szempontjából káros tartalom ne érje őket. Így aztán a rémült tanárnő az iszonyú hangzavarnak, a rá meredő férfivágyak kitörésének csak a vészcsengő alkalmazásával volt képes gátat vetni. A fegyőrök az osztályt szétdobták, a tanítást szüneteltették, s némi fegyelmi büntetést követően kezdtek el az órán történtekről kérdezősködni…

Igen, a rabok is emberek. A büntetéssel járó korlátozásokat tudomásul vették. Volt, aki ezen keretek között a fizikai erejével, volt, aki szellemi kapacitásával lett odabenn fontos személy. Az egyik osztálybizalmiról – amely egy másik szerep – meg-meg jegyezték, hogy ő a kislány. Elfogadta, nem zavarta, hozzá tartozott. Én is megvontam a vállam.

Ám sokan szóvá tették, hogy csak szabadságmegvonás szerepel az ítéletben, a szexualitás megvonása nem! A sittes szólásmondás szerint bemegy a laboráns, kijön a buzeráns… Mert nem mindenki született ilyennek vagy olyannak, s nem mindenki választ szabadon. Szexualitása azonban mindenkinek van.

Az irodalom, a művészet az életről, a halálról, a szexusról szól. Akkor is, ha az utóbbiról az iskolai tananyagból nemigen lehet tudni.

Az egyik osztályomban egy 16 oldalas dolgozatban olyan elképesztő erővel tört fel a bebörtönzött, s eközben az erőszakszervezet tisztje révén megcsalatott Madách Imrével való azonosulás, amilyen mértékűt sehol máshol nem olvashattam! Aki írta, minden tekintetben férfinak tudta magát. Büszkén mesélte, hogy kétemeletes ház tetejére mászott fel kívülről tévéantennát javítani, hogy a gyerekek tévét nézhessenek. Ám nem akárki, hanem egy fegyveres, hivatalból bátor katonatiszt gyereke ismerte el:

– Na látod apu, a bácsi megcsinálta! –

Az említett 16 oldalas dolgozatot persze nem lehetett a minden iskolában megszokott módon, a tanteremben kétszer 45 perc alatt megírni. Eleinte ebben az osztályban is a katedráról – a börtönben még nem vették ki alólunk a dobogót – figyeltem az illegális tevékenységek előfordulását. A rendszerváltás után, hogy ne unatkozzam annyira, az asztalomra tettek a fiúk egy rakás színes szexlapot, s mi tagadás, ezek sokkal inkább lekötöttek, mint az előttem körmölők! Mivel nem az üldögélésért fizettek, s a tényleges tanítással töltött idő is jobban hasznosult, ezután inkább „házi” dolgozatokat írattam. Akinek tellett rá, 10-20 oldalt is írhatott.

A börtönről nincsenek rossz emlékeim. Arról a kevésről, amit tapasztaltam, vastag könyvet lehetett volna írni, annál is inkább, hiszen az egyik parancsnokhelyettes ebben támogatott volna. Anyaggyűjtés helyett azonban inkább tanítottam. A büntetés-végrehajtás tisztjei és tiszthelyettesei és az Alföldi Bútorgyár dolgozói segítettek ebben. Számukra is indult osztály, amelyben tanítottam.  Ez az osztály a rabokéval ellentétben el is ballagott, s ez alkalommal a valaha volt legszebb virágcsokor került a tanári asztalra.

A mindennapi kötelezettségek teljesítése mellett...