Egyenként hirdettek ítéletet.
A Lombikkal kapcsolatos sorsfordító eseménysor Pesten játszódott le, nem pedig a nagyanyám által dominált kisúji univerzumban. Az Alma utcában arra számítottam, hogy az eltűnésünkkel kiváltott izgalom – tekintve a bekövetkezett értékvesztést! –, olyan megrendülést, mondhatni: katarzist vált ki a környezetünkben, amely megtalálásunk után jelentéktelenné változtatja a lámpaburákban esett károkat.
Gomba és Lombik el is fogadták: világgá megyünk!
Az osztály falazott, sőt: támogatott bennünket.
A délutáni tanítás rendjébe egy hosszabb szünet illeszkedett. Ekkor nem mindenkinek kellett kettesével körbe sétálni a folyosón. A körsétát meg a sorbaállást fülünk-pajeszünk bánta tapasztalások árán tanulgattuk az életre felkészítő intézményben. Amikor a nagyszünetben a napközisek lemehettek az alagsorba az uzsonnáért, egy kis léket kapott a tökéletlen rabsétáltatási mechanizmus: csikók módjára, lépcsőket ugrálva, lökdösődve lerohanhattunk. Nem működött hibátlanul a rendszer, mint a Pappné szerint példamutató és élenjáró Mászkvában, vagy a felnőttek számára fenntartott, az iskoláknál zártabb intézményekben. Ezt is, azt is ki lehetett használni, s mi még bizakodtunk, hogy kijátszhatjuk. Ennek folyományaként a 6. c-s napközisek lekváros buktái aznap hármunk táskájába, zsebébe kerültek.
Este hat táján, tanítás után elindulhattunk.
Útiterv nem volt, csak egy laza célkitűzés: – Valahol a Hamzsabégi úton tudok egy ismerőst… És mentünk, mendegéltünk, villamosoztunk hetedhét megállót is. Mindenfelé bennünket vizslató tekinteteket sejtve se találtunk alkalmas menedékhelyet. Egy szó, mint száz, órák múltán visszatértünk a kis-svábhegyi terepre, és egy orgonalopások révén felderített Határőr utcai garázstetőn, fejünk alá téve az iskolatáskát, meghúztuk magunkat. De nem volt nyugtom: úgy éreztem, ismét lépni kell. Hazamentem takaróért. Kulcs a szokott helyen, bennünket keresett mindenki, aki számított. Miért-miért nem, takaróval a karomon a szomszédasszonnyal addig csevegtem, míg be nem futott az egyik kereső-brigád, akiket azután elvezettem a garázshoz. Gomba és Lombik épp úgy nem tartott érte árulónak, mint másnap az osztály.
Áruló? Ez amolyan Timur és csapata-szerűen hangzik. A szerencsétlen Geréb is eszébe juthat az embernek, meg a grund. Ám hadd kérdezzem meg: vajon nem valamiféle nagyobbacska grundon folytatjuk-e mindnyájan életünk játékait? S ha Vergilius kalauzolásával bepillantunk a Pokol bugyrainak legmélyébe, akkor bizony az árulót látjuk ott, bűnéhez örökösen odafagyva, az emberi együttérzés abszolút mínusz hőfokán.
Szolidaritásunk tizenkét évesen még működött. Pappné, akit Pete Nándor után hatodikban osztályfőnökül kaptunk, már nem azt kutatta, ki törte el a lámpaburát – lám-lám, bevált a terv! –, hanem hogy kinek az ötlete volt világgá menni. Még mindig vidéki idiómám alapján könnyen felismerhette volna a vándor-motívumot. Talán rá is jött, de a dresszúra rítusához, a sorból való kiléptetéshez ragaszkodott. A tizedelést is így mesélték a harcteret járt férfiak. Az osztály azonban az – Álljon fel az értelmi szerző! felszólításra egyszerre zörgette meg a padokat, s nem volt hajlandó senki sem leülni. A Pappné-féle agitáció kudarcot vallott.
Az Állami Általános Fiúiskola azonban nem lett volna állami és nem lett volna életre felkészítő intézet 1958 áprilisában, ha korszerűen meg nem torolta volna a fegyelemsértést. Ha volt, ha nem. Ez volt a trendi akkoriban, bár egy szó sem eshetett a perekről, a börtönökről, a kivégzésekről. A kiszolgáltatottság magától értetődött.
Lombik igazgatói intőt kapott, Gomba szintén, én megrovást, úgy hiszem.
Nem az osztály előtt, hanem a tanáriban és egyenként hirdettek ítéletet. Csak álltam szeppenten. A hosszú, téglalapot formázó asztal körül számosan ültek, a folyosó-ügyeleteseken kívül mindannyian. A tanári kar nagyágyúi közül Cser, Túróczi hivatalosan komoly volt, Pados semmitmondó arcát nem lehetett megfejteni. Néhányuknak csak a hátát láttam. Kiss Jóska éppen szalonnázott, bicskával, tenyérből, derűsen. Ez megnyugtatott. Rám fért. Eddig nem szentelt a világ ily nagy figyelmet személyemnek, volt büntetés, néha dicséret, de sose kerítettek ekkor a feneket a dologból!
Ezt is sokalltam, pedig a vastagja ezután következett!
