Miért is nem lettem okosabb?
Miért is nem lettem okosabb?
Megadjuk a módját: fővárosi főintézet főtanárát - ha nem főigazgatóját! - várjuk, vidéki pedagógusok illető tiszteletével. A kezdési időpontot az expresszvonathoz + helyi közlekedéshez + kávéhoz igazították.
Letelik a professzori félóra is, fogynak a "Nálatok mi újság? kérdések. A folyosón, tablókat, trófeákat nézve meg-megállunk, tűnődve bámészkodunk az ablakoknál: "Vajh mi eshetett előadónkkal útján?" Erre idővel fény derül: a nagy ember nem le-, hanem felváltotta magát. Két kisebb címletre. Elfoglaltsága miatt mások kísérlik meg a lehetetlent, betölteni az űrt.
Csak nem ők azok? A folyóparti sétány fáinak kies labirtintján mívelt csevejbe merülten közeleg a küldöttség, helybéli kartársnőnk sokoldalán. Várjuk őket.
Az előadás egyébként szünetig érdektelen, mert más iskolatípus szakembereivel hozott össze a véletlen bennünket. Akit a tehetetlenségi nyomaték, vagy Bess Hugó kartárs jelenléte további maradásra bírt, az később megtudhatta, miféle megtiszteltetésekre számíthat a magyar irodalom legközelebbi tantárgyi reformja során. Az egész kultúrát átfogó tantárggyá válik majd ez a – valljuk meg, igen periférikus és korlátozott - diszciplína, szerepelni fog benne az esztétika, még a viselkedés, a megjelenés esztétikája is! Igen, úgy van kartársak - juttat az előadó sikerélményhez bennünket -, még a haj- és kézápolás is beleférhet.
Oldódunk, jönnek a problémák. Lehet dolgozni - nem lehet dolgozni. Tanulónk műveletlenek - eredményesen műveljük őket. Szeretik a verseket - nem értik a verset. Jobban viselkednek - sőt még rosszabbul. Összegezve a válaszokat: úgy van, Kartársnő! Igazuk van, Kartársak! De jó, hogy tetszett mondani, majd figyelembe vesszük!
Úgy ahogyan eddig sem, rémlik fel bennünk egy-két nap múltán. De elmondtuk. Meghallgatták. Vagyunk, dolgozunk, önállóan, alkotó módon.
(1985.)
