Hogy nagyon szerettük-e egymást? - kérdezték egyszer tőlem. Semmi értelme nem volt ennek...

Olyan volt, mint a tetű, csak beszédileg létezett, sohasem találkoztunk vele. A büdösbogárról máig nem tudom, micsoda, mi a másik neve, hogy mondják pestiesen szólva, van-e állatrendszertani besorolása, megnevezése. A büdösbogárnak gyerekkorunkban nem volt elmarasztaló tartalma, ahogyan a szógám titulusnak sem, amellyel bensőséges kedvesség jeleként illeti a vén Bence Toldit. Kishúgomra ilyenformán mondták nagyapámék, olyan e’ mint a büdösbogár! Ami annyit tett: hogy a kuferja, azaz a potroha felfelé áll.

A nagyházat, azaz a nagyszobát két ágy, egy dívány, egy rácsos ágy – helyére később sezlon került –, egy asztal, négy szék bútorozta, volt a sarokban egy éjjeliszekrény, és igen megbecsült darabként a varrógép. Én nagyapám ágya végénél előbb a rácsos ágyban, majd ugyanott a sezlonon aludtam, Húgom meg a másik oldalon nagyanyánkkal, fal felől. Megesett, hogy hamarabb ébredtem, mit ő, ekkor láttam, hogy összekuporodva, hasához felhúzott lábbal alszik. Akár a büdösbogár. Ilyenkor még kisebbnek látszott, mint nap közben.

Nem sokat foglalkoztunk egymással, hiszen természetes volt együtt létezésünk, az, hogy ő a tesvírem, hogy neki hosszú, derékig érő haja van, fodros-pántos ruhája, nekem meg kantáros nadrágom és csikó-frizurám. Marikát gondosan fésülte nagyanyánk, azután két fényes-kemény fonatba fonta a haját, hozzá tartoztak a szallagok, azaz: a masnik. Vásárban kapott egyszer sárgás üveggyöngy fonatot, a hajába valót, vagy nyakláncnak, nem tudom. Kalárisnak a gömbszerű szemekből felfűzött nyakláncot neveztük. Szemek? Szép nagy barna szemére emlékszem, le nem tudnám rajzolni, pedig itt van. Szeretet, melegség, elfogadásra kérlelés lehet benne, meg félénkség mindezt megvallani. Mennyi még, amit nem mondtunk ki, csak tekintettel, szeméremből, hogy óvjuk a materiális valóságban lehetséges sérüléstől az érzést, a csak létező, de világba nem bocsátott evidenciát. Hogy nagyon szerettük-e egymást? – kérdezték egyszer tőlem. Semmi értelme nem volt ennek, sose kérdeztük, sose mondtuk ki, csak ő, ezzel a tekintettel.

– Kit szeretsz jobban, Markó, nagyapánkat vagy nagyanyánkat? – ezt a kérdést ugyan feltettem, ő nem tette volna, hiszen csak arra szolgált, hogy a közvetlen egrecíroztatásomat végző egyik nagyszülőt hátrébb sorolhassam azon a mércén, amelyiket nyolc-tíz évesen módom volt felállítani. Kimondottan a fenyítések ellensúlyozására, gyerekbosszúból. A húgom nem szorult fegyelmezésre. Amúgy sem tartozott azok közé, akiknek az egyik ember elismeréséhez egy másik hátrébb sorolása szükségeltetett, valahogy így: Jancsi jó gyerek, nem úgy, mint Lackó! Vagy később: Márkus nagy színész, de nem akkora, mint Latinovits.

Egy alkalommal Nagyanyó vitt bennünket Pestről Záhonyba, az unokatestvérekhez. Vasutas-jegye volt Nagyapó után, de gyorsvonatra sohasem szálltunk, első osztályra sem, ahol mint mondják, ha tetűvel nem is, de poloskával hamarébb találkozhatott az ember, mint a fekete-sárga lécezésű ülésekkel rendelkező, dohány szagú fapadosokban. A többórás úton hol az ablakhoz vágtattam, hol a vécére, ha végképp nem akadt más programom: enni-inni kellett. A húgom – csonti kis cinege – csak ült csendesen, szájában a középső és a gyűrűs ujjával, alig moccanva nézelődött a többórás úton. Egy új felszálló család sarja azonban még nálam is többet rosszalkodott, nehezen és lármásan viselte a vasdobozban az idő múlását. Nagyanyó csak méregette, Jól van a’ kedves, nyugtatta az anyát, aki a kisfián bosszankodva egyszer csak a sarokba intett, az ott ülő, az útra jól felöltöztetett húgom felé:

– Ne lármázz annyit, nézd csak ezt a gyereket, milyen jól viseli magát!

– Kislány vagyok! – vette ki egy pillanatra szájából egészen elvékonyodott két ujját a megszólított, majd szóra bírhatatlanul Záhonyig hallgatott tovább.

Felnőve már tudta, miről árulkodott a csontig áttetsző két ujj és a büdösbogárság, a magzati póz. Volt jártassága utána olvasni, került bátorsága végig gondolni, és maradt önfegyelme belül tartani az én tüneteim értékelését is. A végállomáson túlról is csak a szemembe néz…

Tíz éve annak, hogy az urnára tekintve riadoztam:

– Ennyi? Csak ennyi? Oly kicsi vagy megint!

Kisbogaram…