Három zászlóaljat szervezek - mondta Prónay. Az egyik a katonaszökevényeket üldözi, a másik a zsidókra vadászik. A harmadik rohamzászlóalj.
– Tanár úr, felszáll? – lép ki oldalt a troli vezetőfülkéjéből egy fiatal férfi.
Menetiránnyal szemben ballagva az úttest szélén acsarkodásra készültem.
– Nem emlékszik? A Hatklóban! Nem tanított csak bejött helyettesíteni, aztán az óra végén felolvasott! Parancsolsz egy kézigránátot?
A könyvet is, a módszert is Kiss József Lászlótól kaptam. Szegedi tanítóképzős lett, miután Budapestről eltanácsolták. Bálak, halászcsárdás–cigányzenés kiruccanások, azután köztéri szobrok „meghágása”, párbaj és persze kollégium, tanulás, vizsgák Bagolynál, Kéreghasúnál, így telt a diákélet. Ennek a kellős közepébe épp 1944 József napján nyomult be a történelem. Német tankok csörömpöltek a Boldogasszony sugárúton, a Gestapo a 27. szám alá költözött, provokátor jött a kollégiumba, egyik társuk hazafiasan beköpte őket. Pedig ezek a fiúk nem politizáltak. Nézetük szerint: mindenki megérdemel egy darab kötelet, aki a kenyeres pajtásait besúgja akárkinek! Ha az amerikaiak lennének itt, és azoknak sugdosna a rózsás fülébe, akkor is!
A sorozást nem kerülhették el: munkaszolgálatosként az Ojtozi-szorosban, a megnagyobbodott Magyarország keleti kapujában csákányozzák a köves talajt, hogy a Sztálingrádtól jövögető ruszkikat tökös magyar gyerekként pont itt megállítsák. A faluban alsószoknyán szűrt tejet, az erdőben mackót és farkast találnak, de hamar le kell mondaniuk a magyar királyi csákányos-lapátos, békaügetéses honvédelemről. A vasúton hazafelé a légiriadótól görcsöt kapott a kerék, de Budapesten a helyzet ragyogó volt. A ragyogást Sztálin gyertyák okozták. Az anyókák – ha nem érkeztek meg időben a nyugati bombázók – nappal is aggódtak: Csak nem esett valami bajuk szegényeknek?
A fiúk még mindig nem bíztak a végső győzelemben, s nem gondolták, hogy ebben az egész, évek óta tartó baromkodásban pont most, húszévesen kellene hősi halált halni. Igazolványt hamisítanak, bujkálnak, lapítanak. Utolsó lehetőség a bevonulás elkerülésére a Prónay-féle szabadcsapat, amely Budapest romjai között kívánta folytatni a háborút – város eleste után!
Nem volt egyszerű bejutni. A gróf felvételiztetett.
A hideg, kék szemek áthatóan vizsgálták.
– Mit akarsz?
– Jelentkezni a különítménybe!
– Minek?
– Harcolni!
– Miért?
– A hazáért!
– Meddig?
– Mindhalálig!
A válaszok, úgy látszik, kielégítőek voltak. Az ősz hajú felemelte a pisztolyát, és hosszasan célzott vele, valamerre a nagy szoba másik vége felé. Dörrenés. A vörös arcon elégedetlen rángás. Második dörrenés. Ez a golyó is a falba fúródott. A harmadik lövésre csörömpölve zuhant a földre a zongoráról egy selyemernyős porcelán állólámpa. A kék szemben öröm és megelégedettség. Ismét Joe-hoz fordult.
– Ha parancsot kapsz, hogy valakit lepuffants?!
– Lelövöm!
– És ha a saját testvéred?
– Akkor is lelövöm! – vérengzett Joe, abban a biztos tudatban, hogy egyedüli gyerek a családban.
– Rendes kölyöknek látszol.
A történet hajmeresztő fordulatokkal kanyarog a pesti röpcédulázásoktól az embermentésen, tűzharcon, kivégzésen át nógrádi hegyek-dombok közé, ahol megakadályozták egy bánya leszerelését, visszahajtották a tehénkéket a katonai okból kifosztott falucskába, s eljutottak egészen a szovjetekkel való együttműködésig. Mit akartak? Megrövidíteni a már elkezdésekor elvesztett háborút, átvészelni a honvesztő őrültséget minél kevesebb áldozattal. Egyetlen parancs állt mindenek fölött: Saját hazánk fiaira nem lövünk! Velük szemben soha ellenséges magatartást nem tanúsítunk.
Akik túlélték, azok többségükben hadifogságba kerültek, mint a parancsnok:Csohány Endre, többiek hallgattak sokáig, biztos, ami biztos. Így tett Mádi Szabó Gábor – a nagyszerű színész, és a tanárjelölt Kiss József László is. 1969-ben jelent meg róluk néhány cikk, köztük Cseres Tiboré. Történetüket először Gazsi József dolgozta fel. A Görgey-zászlóalj hősi halottjainak emlékművét Illés Gyula – maga is Görgey-s – készítette. Tanítványaimmal jelen lehettem Vámosmikolán a felavatásán.
Amíg a katedrán álltam, velem tartottak ők is, a Görgey-sek, akikre ma már nem szokott emlékezni senki. A barátság, az emberség, a tisztesség partizánjai voltak 1944-ben. Viszonyítási pontot jelenthetnének ma is. Ezért örülök, ha valaki váratlanul megkérdezi:
Parancsolsz egy kézigránátot?
(A bejegyzést a Hordó blogból helyeztem át. Hozzászólások ott!)
