Aki 2006 őszén "becsempészte" a rádióriportert az MSZP egyáltalán nem titkosított gyűlésére.
Aki 2006 őszén "becsempészte" a rádióriportert az MSZP egyáltalán nem titkosított gyűlésére.
Megjelent a Születésnapi Lap – Sipos Jóska 60 éves – 60. évfolyam I. szám 2008. április 6. 2-4. oldalán, a szöveg fontos elemeit képező lábjegyzetek nélkül.
Sipos József 60
Na ugye, mondom némi éllel, lehetsz Te is, Jóska ecsém, hatvan esztendős! Néhány évtizede fordítva élcelődtem: no nézd csak, két és fél évvel utánam bújt ki a tojásból, s nem elég, hogy hamarabb jutott be nálam a tanárképző főiskolára, hanem még ő tart órákat nekünk! Még hogy tanár! Még hogy gyakornok!
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján öt-hatszoros túljelentkezés viszonyai között elsőre bejutni a magyar-történelem szakra nem mindenkinek sikerült, főleg nem egykor magyarból buktatott, kirúgott tanulónak[1]. Aki olyan mafla volt, hogy nem sumákolta el a kétéves sorkatonai szolgálatot, ráadásul kifogta Csehszlovákia megszállását, s azt nem a seregbeli, ’68-as pártba-lépés lehetőségét megragadva („ilyen emberek kellenek közénk, tizedes elvtárs, hogy amazok háttérbe szoruljanak!”) használta ki, hanem újabb egy tanév hátránnyal kezdte tanulmányait, annak igencsak csíphette a szemét a gyakornoki feladatot kapott, mokány, kurucos fazonú felsőéves, a tesi szakos Sipos Jóska. Azt nem állítom, hogy akkor ismertük meg egymást, hiszen a töri tanszéken baráti viszonyok uralkodtak, szakestek, kirándulások, tiszai árvízvédelem idején egyből észrevehettük, milyen határozottan hárítja kedvese mellől egyik, zavarba ejtőn aktív tanárunk közeledését. Tudtuk Jóskáról azt is, hogy hajnalonta a Hámán-épület kályháit fűti, majd feltölti az utánpótlásra szolgáló szenes pitliket. Ezt követően látta el gyakornoki feladatait, diákként látogatta a fontos, vagy semmit érő, de katalógussal súlyosbított előadásokat. Ingyenes volt a felsőoktatás, de persze tandíj létezett, az albérletet, a kollégiumot és a Béke Tanszéken a szalontüdőt sem adták ingyen, s hogyhogy nem, a paprikagyár éjszakai műszakjában is dolgoztunk, meg a Nívó ktsz-nél, rakodóként a vasútnál, s volt aki a Marx téren jugó farmerrel, orkán kabáttal üzletelt.
Sipos József dr. Szántó Imre mellett kiválóan vezette a koraújkori magyar történeti szemináriumokat. Otthon volt a szakirodalomban, céltudatos a vitavezetésben, mellőzte a privatizálást, s eszébe nem jutott nagy ívű, de tartalmatlan „koncepciókkal” helyettesíteni a munkát! Az életkorunk és beosztásunk szerinti kritikánk nem talált rajta fogást. Végső soron azonosulhattak vele azok a hallgatók, akik valóban felkészült, elhívatott történelemtanárok akartak lenni, s nem orvosfeleségek, mozgalmi funkcik, vagy a tanári naplopók.
Jelentős fordulat akkor következett be Sipos József és a mi[2] viszonyunkban, amikor – 1971 táján - sor került a tanárképző főiskola első, függetlenített KISZ-titkárának megválasztására. Jóska neve nem szerepelt a jelöltek között, bár volt három is, közülük jelentősebbnek egy matematika és egy történelem szakos hallgató számított. Neveket nem említek, ki tudja, mostanában ki mit hagy ki az önéletrajzából, a Ki kicsoda a magyar közoktatásban című kiadványból. E születésnapi lap szerkesztője remélhetőleg kihúzza, amit mégis óvatlanságból illetlenül megemlítek: Sipos József történelem-testnevelés szakos tanárjelölt épp úgy párttag volt, mint a ma már tudós, irodalomtörténész szerkesztőnk. Utóbbival együtt pár héttel korábban szinte tudtunk nélkül besodort bennünket a véletlen a titkárválasztásra jogosult KISZ Bizottságba, sőt: a KISZ VB-be. (A véletlen két, azóta magának széleskörű elismertséget és megbecsülést szerzett kultúraalkotó és -szervező személyiséggel volna azonosítható.) Minden lehetőségünk megvolt tehát arra, hogy a szokásos rítus, a bürokratikus centralizmus világának metódusa szerint szabadon feltegyük a kezünket (csak az egyiket, kérem szépen, csak az egyiket!) a felelős és illetékes szervek által kigondolt titkárjelöltek valamelyike mellett. A jelölt diákokkal szemben semmiféle kifogásunk nem akadt, tisztességes jó magyar emberek[3] voltak, egyikük öltözködésével is kifejezte – tellett rá neki – magyarságát, a másikról bár nem tudtuk, hogy templomba járó lett volna, de azt igen, hogy a gyakorolt emberszeretet jegyében ki-kikapta – egy-egy idegölő értekezleten – főigazgatónk, dr. Hegedűs András szájából a gyilkos koporsószögeket. Az egykori felvidéki, gömöri menekült, a határon túli magyar fiatalok tényleges segítője, a magyartanárok hivatástudatának formálójának életét hosszabbította meg ezzel.[4]
A KISZ-titkár jelöltekkel csak egy bajunk volt: a jelöltségük módja. Olyat akartunk KISZ vezetőnek, akit mi jelölünk. Nekünk, ha már a választó testületbe kerültünk, nem volt mindegy.
A rendszer deklarált demokratizmusának szabályait elsajátítottuk, a NÉKOSZ egykori tagjai itt is ott is közvetítették a fiataloknak: a falakig el lehet, tehát el is kell menni erkölcsi kötelezettségét. Még benne éltünk a ’68-as légkörben, bár lengyel barátaink levelei felbontva érkeztek 1970 decemberében – figyelt a Nagy Testvér – s az egyetlen lehetséges taktikaként szavukon fogtuk a hatalmat gyakorlókat. Ez a főiskolai pártvezetőség tagjait, a titkárt, a tanulmányi osztály vezetőjét, a párttitkárt jelentette. Nos, ezek az emberek nem tolták reánk a falakat. A Párt [!] berkein belül olykor-olykor megszólták Guevara-estünket, amelynek gerincét Tolnai Ottó költeménye és a hős gerilla kubai kiadású naplója képezte, morogtak az I. István tiszteletére rendezett ünnepi szemináriumra, s szóvá tették egy-egy szókimondóbb novella megírását – de cenzúra nem volt. A tanárok „pártküzdelmei” jobbára egymás között folytak, jó esetben a tisztességes oktatásért, tanításért, nemkülönben kivételezett oktatói helyzetük megőrzéséért. Nem mindegy heti 6-7 órát letudni a szegedi főiskolán, vagy napi ugyanennyit Bivalyboconádon…
Realista diákoknak sem volt közömbös, mi következik a főiskolai négy év után. Néhányan azonban úgy gondoltuk, nem ez kell legyen a főiskolai KISZ-titkárság tétje. Igazunk volt? Ki tudja ma már. Manipulálódtunk magunk is a komolyan vett kompetencia-morzsával, akár az Eper és vér filmbéli diák-tüntetői? Ki tudná mostanság megmondani? Takács Géza barátunknak alighanem ezt felismerve volt lesújtó véleménye a KISZ-ezésről.
A 11 tagú KISZ VB-ben a mi jelöltünk mellé állt a Sipost addig nem ismerő földrajzos Kürti Gyurka, Deák Gábor, s később sem bánták meg elhatározásukat. A mozgalmi felsőbbség a hiábavaló egyenkénti alapos kikérdezést – Miért éppen őt? Miért nem felel meg a másik kettő? – s gyúrás-győzködést követően a jelölését helyben hagyta, amely döntés a kor szokása szerint meg is előlegezte a választás végeredményét. Sipos József hívatásos forradalmár, KISZ titkár lett.
Közelebbi ismeretségünk, barátságunk ezzel kezdődött, az úgynevezett mozgalmi munkában formálódott. Számba vettük a diákok problémáit, kiválogattuk azokat, amelyekben illetőségünk volt, s hozzáfogtunk a kollégiumi helyzet vizsgálatához, az egyetemi lap főiskolai oldala birtokbavételéhez, saját folyóirat, tudományos diákköri közlemények kiadatásához. Csak olyasmiket említek, ami korábban nem fordult elő a főiskola ifjúsági szervezetében. Kezdeményezéseink nagy része ma kicsiségnek látszik, így a Tamási Áron Klub, a Szándék kiadása, vagy az első aradi zarándoklat az októberi gyásznapon, de megvalósításuk akkor évekbe telt.
A legnagyobb felfordulást a Hámán-kollégiumbeli viszonyok, magyarán, az igazgató asszony korrupció gyanús ügyeinek feltárása okozta. Vizsgálatunk le nem írta volna ezt a gyanút, de minden tényt, amelyből megállapítható volt a vezető megvesztegetése, a korrumpálók gyerekeinek jogtalan előnyökhöz való juttatása, a diákönkormányzat eszközként való kezelése, leírtunk, s a főiskolai vezetés elé tártunk. A vizsgálatot jórész a fentebb név szerint említettek[5] végezték, az egész ügyért azonban a KISZ titkár, Sipos József tartotta a hátát, ő vitte addig a balhét, amíg kis híján rá nem ment ő maga is. A vezetőellenesség viszont-vádjával az oktatásügy mai szent tehenei is hárítanak, de negyven éve ez a szó a szocializmus-ellenesség, rendszerellenesség szinonimája volt! Az Elvtársnő, vagyis egy Valóságos Igazgató! alulról jövő tényszerű bírálata eleve nem kecsegtetett sok sikerrel, hát még, ha tudtuk volna, hogy a védett vad közeli barátnője annak az államvédelmi tisztnek a felesége, akinek munkakörébe a szegedi felsőoktatás diákjainak ellenőrzése és manipulálása tartozott! A láthatatlan falaknak is nekimentünk. Inkább vakon, mint vakmerőn, s máig nem tudom, milyen eredménnyel.
Látható, tapasztalható hátrányok nem értek bennünket, Sipos József karrierje ugyan nem ívelt egyenesen feljebb a lenini, kádári káderi úton, de KISZ titkársága után is a főiskolán maradhatott. Egyikünknek sem ígérte meg senki a hosszú vörös szőnyegen egyenest a csúcsokra vezető perspektívát, de aki keményen dolgozott, volt némi tehetsége, az elérhette, ami a főiskolán szerzett tudás, oklevél, netán egyetemen kiegészített tanulmányok után elérhető volt. Nagy Pista tanár úr tanítványaként mindenképp illett doktorálni…
A hatvan esztendős Sipos József egyetemi docens szakmai pályafutását, személyes, családi dolgait a KISZ-ben folytatott lelkes, időt rabló és sokszor hiábavaló közös munkánk ideje óta ismerem. Egyike számomra azoknak a hiteles embereknek, akiknek a meggyőződés, a szó, a tett egyet jelent. Nem tudom, hogyan tanít az egyetemen, de azt igen, hogy nem veszi félvállról a kötelezettségeit, nem hárítja el a szakdolgozókat, nem bújik ki a konzultációk alól. Tanár kollégák, volt diákjai megbecsülése övezi.
Az egykor a Tudományos Diákkör Nagy István vezette kortörténeti szekciójában kezdett kutatásai aspirantúrán folytatódtak, számtalan tudományos közleményt és fölényes tárgyismeretet termettek. 2009-benjelent meg a régen várható, nyomdakész, de a kiadóban nem elég intenzíven menedzselt monografikus munkája.
Nem titok Sipos József politikusi elkötelezettsége azon értékek mellett, amelyek jegyében a KISZ titkárságra emeltük. Ám barátunk, Sipos József még csak kíváncsiságból sem forgolódott soha ama damaszkuszi út szélén, amelyen mostanában oly gyakran változik a menetirány: sosem a megpróbáltatások, hanem a zsíros állások felé. Sipos Józsefet az efféle anyagi realitások nem nagyon érdeklik, ennél fogva nem megvehető, nem befolyásolható, végső soron a hatalmi gépezet emeltyűit kezelők számára Sipos József használhatatlan. Ezért szeretjük, ezért nem lehet vele úgy végig menni a Kárász utcán, hogy meg ne állítanák egy baráti kézszorításra.
Nos, itt tartunk, a jubileumi kézszorításnál.
Sipos József, hozzánk korosodott, de lelkedben meg nem öregedett barátom, köszöntelek! Most, hogy a mellékelt képen ünnepeltként ülsz előttünk, kívánom, hogy elveid, eszméid, erkölcsi mércéd szerint éld tovább azt az életed!
Mert másként nem teheted….
[1] No persze, helyben vagyunk: nem az ünnepeltről, hanem rólam van szó. Íme a köztanár minden alkalmat megragadó igyekezete, hogy többre vitt pajtásai ürügyén önérvényesítő fényezésbe fogjon. Nevetséges, tudom, de miért pont én szakítanék e bevett hagyománnyal?
[2] A 2006-ban híressé vált jogásznő után le nem írnám a magunkfajták szót.
[3] Akkoriban a közbeszédet nem uralta annyira a politika, hogy ezt ne merjem leírni!
[4] Hogyne, párttag volt ő is, a városi pártbizottság, a nómenklatúra tagja, a mai high hungarian szerint komcsi.
[5] Szerényen nem szólok magamról…
