Hogy a csudába lehet egy férfiembert Cukinak nevezni?

Az egyik trükkje a mese volt. Ha jól viselkedtünk, óra végén pár percet rászánt. Két folytatásos történetére vélekszem: az egyikről már említést tettem, a másik valamiféle déltengeri história, amelyben szerepelt egy sziget, azaz: „a” sziget, korallgyűrűvel vagy vulkánikus belső tóval, voltak kalózok, és egy érdekes személy, a Doki. Vele azután később a Kék öböl lapjain, valóságosan meg a bajai Vénusz-dombon találkozhattunk. Alakja bárki számára elképzelhető, hiszen a tévében minden este akad folytatásos krimi vagy családtörténet, amelyben szerepel egy okos, de bizonyos tekintetben kicsit bogaras, épp ezért meglepően emberi figura, vagyis a Doki. Az egyiknek a zene a gyengéje, a másik félbe maradt festő zseni, s van, aki mindig mesél…

(Fáy Laci bácsi, azaz Doki Baján, Odalenn délen, ott élni de szép…)

Most már nyugodtam mondhatom, egész tanári pályafutásom alatt nem akadt még egy olyan vagány, csirkefogó osztályom, beleértve a nevelőotthoni srácokat is, mint amilyenek mi a Városmajorban voltunk, de Kiss Jóskánál mégsem balhézott senki. Ha föci óra előtt valaki hátrafordult egy vonalzóért, hárman csapták le rögtön, s csupán azért nem többen, mert kettesével ültünk, többen nem intézkedhettek testközelből. Az ajtó tárva, a hetes mellette, s ha Kiss közeledett, egy pszt-tel jelzett. A harsány Osztály vigyázz!-ra és a felpattanásra büszkék voltunk, éreztük, ezzel viszonozhatjuk a felénk sugárzó, értő szeretetét.

Művészei voltunk a röppentyűkészítésnek. Arasznyi bodzaág egyik végébe acélból készült lemezjátszó tűt helyeztünk, rézdróttal összeszorítottuk, súlyt pedig némi szurokkal adtunk neki. Az eszköz másik végébe kitépett füzetlapból gondosan hajtogatott négyágú papírfarok került a pörgés végett. A tű hegyére játék pisztolyhoz való durranó töltetet applikáltunk, majd ezt indítottuk a megfelelő pillanatban a falitábla kemény deszkája felé. Az nem létezik, hogy nem talált, s ha talált, ne durranjon, centiméterekkel az orosztanárnő fejétől! Előfordult, hogy a szenes kályha robbant, pedig Károly bácsi, az iskolaszolga szabályszerűen pakolta meg, volt, hogy a napló, a tanári szék és nem sorolom, mi minden durrant még el. S micsoda füstbombák készültek! A biztosíték kicsapásának művelete egyenesen költészetté nemesedett. Bőregér nem tudott oroszul, nem tudott tanítani, így aztán miután kiadták a (munka)könyvét, hamarosan tanfelügyelőkent tért vissza kudarcai színhelyére. Tímár László igazgató füstbombák és röppentyűk közbejötte nélkül ebbéli minőségében hajította ki a suliból. Pedig nem beszéltünk össze.

Hogy a buktatást követően osztályismétlésre az elit osztályba kerültem, az önmagában is csoda volt. Ráadásul akkor az orosz tagozat számított elitnek. Orosztanárom az lett ismét, aki buktatott: Lígyija, ellenben az osztályfőnök Kiss József, „a Cuki”. Itt már így becézték a srácok. Hogy a csudába lehet egy férfiembert Cukinak nevezni? Nekünk fiúknak, ráadásul! Ezt a rejtélyt máig nem értem, ellentétben azzal, amin csak eleinte csodálkoztam: a hatodik ában nem ment akkora eseményszámba a földrajz vagy a biológia órája, mint az egy évvel előbbi hatodik cében. Kissnek fegyelmeznie saját osztályában sem nagyon kellett, bár néha simával nyugtázott ezt-azt. Ha kollégái panaszra mentek hozzá, akkor a szombati utolsó órát követően díjkiosztásra rendelte a delikvenseket. Ott álltunk sorban, egymás után a kiürült tanteremben, hogy egy jól méretezett fülessel távozhassunk. Jóska unta meg hamarabb, mert a sor egyre hosszabb lett, egyre többen pályáztak a külön elbánásban részesülők dicsőségére…

Elképesztően jól magyarázott. Hangsúly, hangerő, arckifejezés, szünet – mind a lényeg kiemelését támasztotta alá. Gesztikulációja akár egy karmesteré, szinte vezette a tekintetet a preparátum, a térkép, a táblai vázlat, de néha ez elvont összefüggések magasába is. Sokáig irigyeltem, biztos voltam benne, hogy én kevesebb gesztikulációval magyarázok, mígnem egy érettségi találkozón széles lendülettel összefüggést nem teremtettem az öröm, a söröm, s mérnökemberré lett egykori tanítványom nadrágja között. A táblai vázlatkészítés példája, a papucsállatka rajza és működése – más szakos lévén, nem okozott ekkora blamázst számomra, mégsem hiszem, hogy valaki az én ilyetén munkámról annyi emléket őriz, mint én az övéről.

A párhuzamos osztályban a magyar szakos Picur nem boldogult két égetnivaló kölyökkel, s nyolcadikban átrakták őket az ába. Ebből is látszik, hogy az orosz tagozat amolyan fügefalevélként szolgált az alacsonyabb osztálylétszámhoz, igazából senki sem gondolta komolyan oroszul megtanulni. A két import lókötőnek Kiss Jóska üzletet ajánlott. Ha nem lesz balhé, garantálja, hogy ebben az évben befejezik a nyolcadikat. Így, tömören. Kiszel Miska év végén három tárgyból állt biztos bukásra. Jópofa link srácként nem sokat gatyázott, ha megtalálta az apja italkészletét, ennek folytán, azaz ennek fogytán megtörtént, hogy másállapotban jött iskolába. Osztályfőnöki utasításra a Temes utcai lejárónál jobbra, a Városmajor első padján aludta ki magát. Egyébként néha az utolsó padban is ezt cselekedte. Ennél nagyobb balhéja nem volt, ellentétben a másik kölyökkel.

Bizonyítványosztáskor, melynek a végén Kiss Jóska József Attila Ódájával búcsúzott tőlünk, kézfogás kíséretében kaptuk meg a passzust. Akkor az egyszer, mindenki eléje járult, névsor szerint, nem csak úgy, kivételezve, mint a szombatonkénti eredményhirdetésen. Az előbb említett delikvens szintén kislattyogott, átvette, pacsi és vissza, irány az utolsó pad, ám az osztályfőnök utána szólt:

– Miska, meg sem nézed? –

– Tanár úr… biggyesztette szája sarkát lefelé, két vállát meg előre Mihály, de azért az értesítőt kinyitotta. A szemét is, mert az nagyon elnyílt. Magától.

–Tanár úr! Ezt hogy csinálta?! – jött ki a felszabadult döbbenet belőle, hiszen a karót Baktertől, Vizilótól és Lígyijától is betonba ágyazottnak vélte. Picur hálából engedte át. Kiszel Miska csak az év eleji ajánlattal nem számolt.

Igen, ez Kiss Jóska trükkje volt. A három elégtelenből két ceruzás év végi jegyet kettesre igazított a naplóban, azután ment Lígyijához: – Ugyan, ha eddig nem, éppen jövőre fog oroszul megtanulni?! Gondolja meg, – nyitotta ki a naplót. Lígyija után Jónásné következett: - Kell magának ez a túlkoros srác jövőre, ráadásul a saját osztályába?! – Jóska, a maga kedvéért átengedném, de Bakter és Pappné amúgy is megvágja! – Kedves Ria, erről szó sincs, ők sem akarják tartani! – A napló szemrevételezése után hogy, hogy nem, meglett a második kettes, majd újabb radírozást követően Bakter beírta a harmadik elégségest is. Mind meglett, saját kezűleg, tintával.

Sokszor eszembe jut Kiss Jóska, ahogy komoly büntetésemkor számomra életmentő komolysággal szalonnázott, a dalok a Vénusz dombon, a gesztusok, a régi barátok, akikkel néha rákérdezünk:

Tanár úr, ezt hogy csinálta?