Vajon újrateremthető-e az idegen asszony lánya?

Nagyon régen születtem. Már nem is emlékszem rá. Azóta jóformán állandóan gyerekek között vagyok, így rettenetesen fiatal maradtam. Az iskolát nem túlságosan szerettem, de a srácokat igen. Ezért sok iskola elvégzése után tanár lettem.

Kis híján magam is írhattam volna, de Kiss híján aligha. Akkor sem volna kitörölhető az emlékeimből, ha nem lett volna egyike azon keveseknek, akinek révén gödörből felfelé, útvesztőből egyenesbe fordult az életem. Nem mentegetőzésként, de csak egyike voltam azoknak a sokaknak, a – szavaival élve – becsületes vagányoknak, akiket volt bátorsága közel engedni magához. Ez a másik emberért viselhető legnagyobb felelősség. Nagyobb, mint a fegyvert kezelő partizáné, a gyerekekkel tele viharos Dunán haladó őrsi csónak parancsnokáé, ez a Mester felelőssége azokért, akiket megszelídített. Közülünk Palcsi barátom gégeműtétje után járt be Kiss Józsefhez a kórházba, s kiskanállal etette a rákból fel nem gyógyuló, lányát, asszonyát vesztett egykori Másodkapitányt.

Bölcskéről származott. Dédapám révész, nagyapám mesemondó ember volt. Talán tőlük örököltem a mesemondás és a víz szeretetét. Meg nem kis furfangot, és tizennégy éves korától a nők, a cigi, a pálinka szeretetét. Mint mondta: egy férfinak legyen józan dohány és pálinka illata. Ki is tapétáztuk a tanári asztalát a városmajori iskolában karácsonykor, az akkoriban kapható vörös-kék csomagolású Club pipadohánnyal.

Kétszer ugyanazt a viccet nem hallhatta tőle senki. Első házassága történetét is csak egyetlen egyszer. A háború után valamiféle minisztériumi munkát kapott, elképzelhető, hogy dr. Tímár Lászlót, későbbi igazgatóját is onnan ismerte. A kolléganőjével pedig ebédszünetben adminisztráltatták össze magukat. Így ment ez akkoriban, mert fújtak a fényes szellők, mert épp, hogy túlélték a háborút, megúszták a hadifogságot, s fiatalok lévén kedvük volt a hivatalossággal, a formalitásokkal is tréfálkozni egy kicsit. Úgy vélték: nem nagy ügy.

A válás okairól nem esett szó, a helyszínéről igen.

Mayer Ferenc egykori árvaházában laktak, szolgálati férőhelyen, a Városmajor utca és a Csaba utca sarkán. Az intézményt ekkor már valószínűleg másként titulálták, de az alapító szobra még sokáig látható volt az előkertben. Az épület a háború után nem szűkölködött lakókban, így ment ez Valahol Európában, akkoriban. A kis ördögfiókák ugyancsak csodálkoztak, amikor ide bekerültek, s kiderült, hogy innen nem lehet megszökni. Nem magas a kerítés, nincs rács az ablakon, és a kaput sem őrzik. A kapu nyitva van. Ezt látván az a cseppnyi csavargó, aki korábbi életéből szülőházára nem, csak egy menhelyre emlékezett, akit kiadtak tanyára, ütötték, megszökött, piaci tolvajlásból élt, elkapták megszökött, akit úgy hívnak talán, hogy Pista – nos, az a kis csavargó megmaradt. Akit érdekel a sorsa, elolvashatja, már ha Kiss József László könyvét valahol felleli.

A könyvben persze nincs szó a feleségről, akivel, mint az előzményekből sejthető, megromlott a viszony. Jóska egy alkalommal úgy döntött, hogy a nagyobb bajt megelőzendő inkább elmegy hazulról, de két óra múlva nem akarta otthon találni se a nejét, se a holmiját. Így lett, a felesége ismerte Jóskát, szegények is voltak, hamar elcuccolt. Az asszonynak volt hová menjen, Budapesten élt egy darabig. A gyermekotthonban akkor épp járvány tombolt, a beteg gyerekeket el kellett különíteni, szükség lett minden szobára. Kiss József összeköltözött a kollégájával, megittak csöndesen egy üveg búfelejtőt, s eltávolított oldalbordáját látni sem kívánta többé. Nem úgy a gyermekét. Ez azonban még neki sem sikerülhetett: a sértett anyai szív embertelen csodákra képes.

Tervezte, hogy ha a kislány nagykorú lesz, egy hétre, az újrakezdés hét napjára és ünnepére elviszi magával a Dunára, és megfordít mindent, amit a lánya addig a világról megtudott. Iszonyatos ebbe a romboló újjászületésbe belegondolni, ám mi mást adhatott volna többet, sok év után? S vajon újrateremthető-e az idegen asszony lánya?

Évek múltak, jöttek mentek a nők is, de végül családra lelt. Szerelemre. Talán akkoriban kezdett formálódni, amikor az osztály ballagott a Városmajorból. Meglehet, éppen Vikihez sietett, ha magunkra hagyott bennünket a tornatermi színpadon, ahol a kenuk palánkját szegecseltük. Talán reá gondolt a bajai Vénusz dombon is, takarodó után Dokival a kicsiny lángú tűznél dünnyögve, énekelgetve: Kiskereki betyárcsárda, zsandárral van körül állva... Nem, nem várta meg a táborbontást, s nem is a lassú kofahajóval, hanem vonattal utazott vissza Pestre. Hogy is mondta a ballagáson?

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak, …)

Viki nem sokára vele élte a tábori romantikát, a vízparti komfortot, amelyhez akkoriban jó esetben egy-egy gumimatrac tartozott, felfújható Gorenje, klímaberendezés vagy mini grill egyáltalán nem. Tavasztól őszig a Dunán, a Tiszán, a Hullám csónakházban Erzsébeten, az Úttörő csónakházban Csepelen. A vízi élet persze nem pusztán romantika, amelyre be lehet fizetni, nem egyszerű napozás a plázson, nem sétahajó. Embert próbáló valóság, néha életre-halálra, amelyet megélve  nemcsak a régi barát és kolléga, az üstökös természetű Gerelyes Endre tehette fel a kérdést: Mitől fél az ember?

Mitől is?

Kiss Józsefék Leányka utcai lakásába gyakran beállíthattunk, zsíros kenyér, kolbász került elő a bor, pálinka mellé. Jóska és édesanyja, no meg Viki és a kis Viki – mert ismét lett lánya is – úgy fogadták az öreg vizeseket, mintha a sötétlő Sugovica felől hangzott volna a beköszöntő: – Ahoy! – bár a navigációhoz a parti irányításra – backboard-steierboard – a harmadik emeleten nem volt szükség. Onnan, abból a lakásból végül csak egy ladik indult el, Kiss Józseffel, 1989-ben, a Kharóné.

Bölcskén van eltemetve.