Göring, Szájmon, Letmiszi

A mi alakulatunk rendeltetése az volt, hogy fejjel menjen az imperialistáknak. Igaz, jó messzire telepítettek bennünket tőlük, talán a mindig lehetséges katasztrofális véletlenek megelőzése céljából a nyugati-délnyugati határvidék helyett a Rózsadomb aljába. Mert mi lett volna, ha telibe találjuk őket? Vagy csak rájuk találunk! A NATO prüttyögése, vagy fóniája nem hallik az égig, de a Káderdűlőben, ahonnan – a dombtetőről – az atlanti szövetség tagállamainak nem egy nagykövete a nyolcas tálunkba is betekinthetett, azért időnként lehetett fogni az IBÁ-t. Ezzel szolgáltuk a Varsói Szerződést. Erre kaptunk kiképzést, közel egy évig agyra gyúrtunk.

Az első hat hét alatt lazán tájékozódtunk a három szakirány, a három század viszonyairól. Az egyes harcos kiképzésen kívül belekóstoltunk a ráfosok tudományába is, hogy az ebben mutatott hajlandóságunknak megfelelően osszanak szét bennünket a három századba.

A legszigorúbb követelményűnek az első század tűnt. Itt dolgoztak a prüttyögők, akik Morse-jeleket adtak, de leginkább vettek elképesztő sebességgel. A lehallgatott állomás apró sípjeleit ceruzával kellett papírra vetni, a feladathoz alkalmazkodó formájú nagybetűkkel. Máig használom őket. Minden kopasz tanult morzézni, s már az első kimenőnkön le tudtuk adni a libás Lili – Feri bácsi – ti ti ti üzenetet, ha másik híradóst láttunk közeledni. Akkoriban nem volt a maihoz hasonló nagy felmelegedés. Az LFS – azaz pejparipa pimpilije popódba nem szó szerint értendő jókívánságként funkcionált, amelyre a sértődött célszemély Nem békülünk!–kel válaszolna manapság. A mi katonaidőnkben csupán egyfajta híradós összekacsintást jelentett.

Az első század parancsnoka Kis-Szájmon polgári alkalmazottból váltott katonásra, a helyettese Bujdos főhadnagy, a szolgálatvezető pedig az állítólag még Jutason kiképzett Kiss Lajos főtörzsőrmester volt. Az itteni követelményekre jellemző, hogy 1967-ben ez az alegység kapta meg először a Néphadsereg Élenjáró Százada kitüntető címet. Ennek előszelét már 1966 decemberében megéreztem: nekem a dolog nem ért annyit, hanyagoltam tehát a prüttyöt. Derék tisztjeink számára azonban az eredmények alakulása a zászlóalj fővárosban maradásához szolgáltatott érveket. Nehezen tudták volna elképzelni magukat egy Szentgotthárd környéki faluban, de még Szombathelyen is.

A harmadik századhoz géptávírókon jött a kínai papírtigrises szöveg, az albán úgyszintén. Ezek ketten már nem voltak jóban. A kommunista eszme vezető ereje épp ekkoriban hirdette: van szocializmus a béketáboron kívül is, mi több: a Szovjetunió és Kína között meghirdették az egyedül üdvözítő harmadik, azaz az albán utat. Persze nem rájuk voltunk állítva, hanem a nyugati hadseregekre, de nem nagyon érdekelt bennünket a hanyatló, rothadó és halódó imperialista kapitalizmus végvonaglása: annál inkább a pártbizottságokon keletkezett hazai viccek és az albán kommunista propaganda szöveg. A géptávírón fogható NATO üzenetek háttérbe szorultak.

A harmadik század kistermetű, de annál katonásabb parancsnoka adott az etikettre. Amikor ügyeletes tisztként beseggelt, a rókavadászatot nem zárt helyen, hanem a parancsnoki épület elé kitelepülve ejtette meg. A járdaszélen üldögélt hosszú méla lesben, szétvetett lábbal várta a vadat, s a csatornarácson keresztül szemlélte az általa előidézett folyamatot. Az előtte vacsorázni elvonuló század tapintatos tisztesei ezúttal mellőzték a kötelezően kiadandó vigyázzmenet parancsot. Hencsey amúgy jó gyerek lehetett, mert midőn az ő százada kapta meg az élenjáró címet, Bunkó őrmesterrel együtt láda söröket vitettek fel a körletbe, hogy az eseményt a legénységgel együtt ünnepeljék. Tudták, kiknek köszönhetik. Ami a nevezett őrmester illeti, kissé lekezelő becenevét határozott befogadó hangulat övezte.

Az URH-s század, ahová januárban orientálódtam, nem került a kiválóak közé. Nem rajtam múlott, sőt! igyekeztem. Megtanultam, amit sose értettem, lőttem, pedig a céllövölde rég nem tudott feltüzelni, küszködtem a rohampályán a másodpercekért, holott bohóckodásnak tartottam az egészet. Kaptunk érte kimenőt, eltávozást, szabadságot, de ha jól magamba tekintek: nem csak ez motivált. Pedig így illene mondani. Az az igazság, hogy ha már bevonultam, szégyelltem volna feladni, meghátrálni, alulmaradni. Ez volt a dolgom. Mást nem tehettem. Így volt kitalálva a sereg: az ember lelke mélyén tudja, hogy az öncsaló, önfelmentő magyarázatok nem igazolhatják gyengeségét. Ha kibírod, utána lehet nagy a pofád! Utána. Addig nem.

Az itteni századparancsnok, a rózsaszín Göring, nem nagyon ambicionálta a katonai kiképzés tárgyköreit. Engem is csak egyszer igazított el. Napos szolgálatban a megkívánt sebességgel közlekedtem, és a századkörlet bejáratául szolgált csapóajtót magamtól eltaszítva löktem befele. Telibe találtam Fodor századost. Ütött könyökét markolászva, alulról felfelé igen csúnyán forgó, kiülő szemekkel, sziszegő sistergéssel igazított helyre: – Katona! Úgy csinálja, hogy nekem is tetsszen! – Dülledtet betegsége miatt ritkán láttuk, le is szerelt. Őt Luki, egy vérbeli hívatásos katona követte. A többi tiszt: Nagy Jóska, Pista hadnagy meg Szerafin hangya nem mások, mint kedves linkek. Szakaszparancsnokunk, Letmiszi nem beszédhibás, nem selypített és nem Misi, korábbi angol szavajárása alapján – Hadd lássam! – ragadt rá a név. Ahogyan a zászlóalj politikai tisztje, Horváth Károly őrnagy az angol betűzés szerint Charlie lett. Most és mindörökké.

Mi németül tanultuk, mi az a buchstaben kód. Órarend szerint, számozott tárgykörönként (rövidejtve: té ká) Répacsősz alhadnagy oktatta, aki épp úgy nem ismerte a nyelvet, mint a hadnagyok, meg a legénység nagy része. Neki már nem volt kire áthárítani. Lelkesen mondtuk utána, betű szerint, hogy d-i-e, meg infanterie, artillerie. Tankönyvünk nem részletezte a kiejtést. Aki véletlenül tudta, az úgy volt vele, mint a többivel: a terepszínt nem adjuk fel, rá kell hagyni. Csendesen szundikáltunk a tanteremben, főleg eleinte. Kiss honvéd, miközben ballal kitámasztotta a víztornyot, jobb kézzel képes volt álmában lapozni az ópuszt, közben tenyerét a szájához emelve még az ujjhegyét is megnyálazta. Magam, ha szólítottak, az előtte elhangzott utolsó mondatot mindig meg tudtam ismételni. Bihari honvéd körmönfont kérdésfeltevéseket rögtönzött, ha álmodozás közben érte a felszólítás. Kezdtünk belejönni.

A lehallgató szolgálat nagyjából ugyanígy ment: kissé kifelé fordítva fülemre illesztettem a bakelit haditechnikát, aztán egész éjszaka vártam az adási periódust. Félóránként jött: India Bravo Alfa – valahonnan Közép-Olaszországból. Míg le nem rohanjuk őket. Mindenféle űrbéli zajok és sercegések nyüzsije töltötte be a búrámat, kellemes meleg vett körül, néha hoztak a fiúk röhögnivalót: egy papírszalagot a szovjet imperializmusra mért kínai, a kínaira mért albán csapás hírével, de a legjobban az gyönyörködtetett, hogy a napirend szerinti macerás dolgok megszűntek. Az embert ellepte a vágyott nyugalom. Egy alkalommal azonban, alighogy alámerültem oda, ahol nincsenek vezényszavak és csapások, hírtelen harsány rendreutasítás vert fel:

– Barna honvéd, a francba! Halkítsa le a kütyüt, mert nem tudok aludni! – reklamálta őszinte felháborodással Balogh tsz. szakaszvezető a fejem közepéből a terem közepébe, a két fülemtől kissé elálló fejhallgatók egyesített hangerejével érkező imperialista behatolást. Csak egy sorkatona képes a hirtelen feltört adás alatt ugyanúgy a szőrpászításra, mint a nyelvórán, vagy éjszakai századügyeletben alvajáróként faltól-falig. A téeszes szakaszvezető már rég elvesztette kettes tékás affinitását.
Kettes tárgykör ütemezve 1. a katona ágyra (d)űl, 2. vízszintbe és már forraszt…