...ezért is dadogtam egy picit

… ezért is dadogtam egy picit

… hallom Csűrös Csilla közbevetett magyarázkodását ma reggel a Kossuth Rádióban. Néhány másodperc a kikapcsolásig, s ezenközben még archaizáló kifejezéseit sem tudom élvezni: a szövetség a jövőre nézvést, valamint az ezenközben változatot a mai köznyelvi szóhasználat helyett.

Az archaizáló stílus O.V. szájából eredetinek és hitelesnek hat, hiszen politikájának nemzeti jellegét kívánja vele kiemelni. A rádiós ellenben hiányosságai leplezésére keni velük nemzeti színűre a száját.

Mások az idegenszerűségekkel szoktak tetszelegni. A munkahelyemen például azok hájoltak, aki ezzel a köszöntéssel menőnek, modernnek pozícionálták magukat, mert épp akkor a sokadik, soha be nem fejezendő, két-három hónap alatt kifulladó házi nyelvtanfolyam szórványos látogatói voltak. Hi! Hi! Hi!

A rádióban ugyanez a nyelvi igénytelenség bekezdésenként féltucatnyi ominózus büdzsézésben meg ombudsmanozásban jelentkezik. Magyarul a világért se! Más nyelvet beszélünk, mint a többi kilenc millió!

Nem vagyok purista, de példának okáért az örökös miniszterelnök magyaros beszédre való hajlandósága tetszik, a hunglis nyomulása és Csűrös Csilla napi dadogása pedig egyáltalán nem.

Csűrös Csilla nem tud beszélni. Nem tud műsort vezetni és interjút készíteni azon a szinten, amelyet a Magyar Rádióban reggeli műsorában elvárhatunk. Tarlós István sem tehetett mást tegnapelőtt, minthogy ne vegyen tudomást kérdező partnere sorozatos maflaságairól. A műsorvezető profibb a hallgatóknál és nálam, de attól, hogy nemzeti színekben utazik, erre a munkára azon a helyen, ahová került, nem alkalmas.

A tévében a megjelenés is fontos. Anettkának igaza volt egykor, amikor az ő külsejét cikiző vitapartnerét kiosztotta a nőhöz nem méltó rendetlen frizurája, lógó kardigánja miatt.

Persze nem a most említett jobberina az egyetlen, aki a televízióban nem ad magára. Humán értelmiségi körökben a megjelenés jelzi, hogy nincs külön munka- és kimenőruhájuk, a közszereplés nem ünnepi alkalom számukra. Sokszor tanakodtam magamban, hogy vajon az egykori Napkelte műsora előtt Orosz József szándékosan kócolja-e össze a haját, s ha igen, mit fejez ki ezzel. Nem hinném, hogy a nézők iránti megbecsülése hiányát akarta szavak nélkül érzékeltetni. Nem lehetett olyan sunyi, mint Forró Tamás a bunkó módon combján keresztbe tett alsó lábszárával, továbbá primitív, két kérdéses technikájával, amellyel a riportalanyát kiütötte: hiszen a második, utána vágott kérdés lehetetlenné tette az elsőre adható választ. Nem bántam, amikor eltűntek a képernyőről.

A köztévében újabban megjelenő táguló orrcimpák emlegetése miatt a vadliberális bloggazda moderálta a kommentemet. Nem vitattam. A fújó paripák azonban, amelyek abrak, felkészültség nélkül száguldanak a kivívandó diadalra, nem elemző műsorba valók. Aki a képernyőn nem kelt jó benyomást, menjen rádiósnak! Igaz, nem csak a külső számít, de ha a tartalom silány, ez a látványra irányítja a figyelmet. Fordítva: sokan emlékezhetnek arra az átlagos külsejű férfi tévébemondóra, aki mesteri módon végezte a dolgát, ezért annak idején jóval népszerűbb volt, mint Alain Delon, vagy az Egri csillagok Kovács Istvánja. Nem a szépsége, hanem a tehetsége, szakmaisága, műveltsége okán. Hogy nem csak egy ilyen bemondó volt a Magyar Televízió képernyőjén? Ma sem csak kettőnek kellene lennie!

Nem azt hibáztatom, aki nem tud szépen beszélni, nem azt, aki zokni nélkül viselt férficipőjét tolta a képünkbe, nem azt, aki műveltség- és intelligencia hiánya okán csak fujtat, és képtelen az elvárhatót produkálni – hiszen nem tehet róla.

De vajon az, aki odatette, a főnöke sem?!