Osztálynapló és háborús napló.
Osztálynapló és háborús napló.
Szép, szőke lány volt, fehér bőrű, kékszemű. Minden fiatal felnőtt osztályomban előfordultak szép lányok, asszonyok, szőkék szintén, de Simonére sok év után nem ezért emlékezem. Az osztálytársai közötti népszerűsége sem csak a külsejéből következett, hiszen ebben az esetben az osztálytárs hölgykoszorú álságos mosollyal, de teljes lelkesedéssel utálta volna. Simone más tulajdonságai miatt vált kedveltté köztük, s emlékezetessé számomra.
Egy alkalommal magyarból beszámoltattam az osztályt, köztük Godó Gábort, akit korábban a szakmunkásképzőben is tanítottam. Ismertük egymást. Gábor nem volt hangos, nyomulós ember, a nyelvtanért épp úgy nem rajongott, mint a többiek, ezért korábbi tapasztalatom és baráti jóindulatom jeléül sokáig nem tortúráztattam őt, és kiengedtem egy elégségessel. Az eleget tudónak minősített srác nem is reklamált, de legnagyobb meglepetésemre Simone igen!
A másodjára következő tanulóval együtt visszajött a terembe. A szóbeli beszámoló abszolválása után többnyire inkább a söröző vonzotta az ifjúságot, nem a prolongált kínzalda, ezért meglepődtem. Persze Simone világért sem akart ismét vizsgázni, Gábor számára sem követelt új tételt, én meg egyáltalán nem szoktam ily módon súlyosbítani a megpróbáltatásokat.
A felkészülési idő alatt készített jegyzeteiből kiviláglott, hogy a srác tudása teljesebb, mint amennyit abból előadott, vagy amennyit abból hallani véltem. Egy-két ellenőrző kérdésből úgy ítéltem meg, hogy a jegyzet a sajátja, érti, amit írt, ezért az osztályzatot négyesre javítottam. Ez került be a naplóba. Jól esett, hogy Simone jóvoltából korrekt lehettem.
Az előzmény akkor, a vizsgázókkal leterhelt állapotomban nem jutott eszembe. Egy korábbi nyelvtani dolgozatban Simone mondatelemzései fölöttébb össze-vissza benyomást keltettek: mintha minden egyes mondatrészt szándékosan húzta volna alá rosszul! Pontozva, szaggatottan, egyszeresen vagy kétszeresen, hullámvonallal. Szerencséjére nem emelt szintű érettségi dolgozatról volt szó, hiszen annak a menetében a javítókulcstól való eltérés elbuktatja akár az MTA Nyelvtudományi Intézete munkatársának nyelvtan dolgozatát is. Szabál az szabál! De a köztanár a maga posztján szintén mindenható. Így aztán amikor észrevettem, hogy Simone pusztán a pontozott, a hullámos és szaggatott vonalakat alkalmazta rosszul, de kiválóan érti a magyar mondatszerkezetet, nem a hibákkal teltnek mutatkozó lapot, hanem a tartalmat, a teljesítményt osztályoztam. Magyarból is jó jeggyel gazdagodott a napló.
Történelemórán, az utolsó félévben esett le nálam a tantusz, hogy Simone családi neve nem sváb felmenőkre, keresztneve pedig nem a hazai divatra utal. A háború pusztításairól volt szó, a náci érdekek, a kormányzói pipogyaság és a nyilas gazemberek miatt elszenvedett hosszan elnyúló harcokról, szenvedésekről, erőszaktevésről. Amikor Simone megjegyezte, hogy senkitől sem hallott német katonák erőszaktevéséről, fosztogatásáról, meghökkentem. Mert nem hallottam sem én, sem az osztályban bárki.
A válaszom nem volt olyan teljes, mintha ma adnám: Nem szóltam arról, hogy a német katona szövetségesének földjén harcolt, a szovjet meg onnan jött, ahol a mi hadseregeink dúltak, fosztogattak évekig. Magyarország németek által állami szinten szervezett alapos kirámolását állítottam szembe az oroszok akkor még primitív, a hazai emlékezetben máig élő dúlásával. Simone közbevetése nem az egyes emberen felül álló, őt hatalmában tartó kényszerekről szólt. Nem általában a németekről, hanem az egyes emberről, aki történetesen katonaruhában tette, amit rákényszerítettek, művelte azt, amire ösztönözték vagy elnéztek neki.
Amikor tegnap hozzám került a szülővárosom kalendáriumában közölt régi-régi naplórészletet, eszembe jutott Simone, aki NDK-s férfi nevelt lányaként jött tizenévesen Magyarországra, s csak a szakiskolát végezte el itt. Németként valóban nem volt miért szégyenkeznie. Tanultam tőle.