Atlasz voltam

Atlasz.

Atlasz.

Osztálytalálkozó

2011. augusztus 10. - Atlasz.

El fogsz menni, mert szólítottak.

El fogsz menni, mert szólítottak.

– A jövő héten lesz a 73. Mit gondolsz, elmenjek? – kérdezte Miklós.

– Hát hogyne! – csodálkoztam, hiszen tudtam, egyetlen osztálytalálkozót sem hagyott ki, pedig a 40. után megtartották mindet. Aztán csak ránéztem a sokat megélt apai barátra. Csendes mosolyában ott volt minden, amit a többiekkel ezen a legközelebbi találkozón tudott volna megbeszélni. Nem sokkal ezután el is ment utánuk. Kilencvenkét évet élt.

Osztálytalálkozónkat, a 45.-et már megtartottuk az idén. Örültünk egymásnak, a régi iskolának, a távollévőkről kapott híreknek. Akinek szabad volt: koccintott, akinek nem, azon nem csodálkoztunk. Tudomásul vettük a gyászhíreket, a betegségről, személyes elzárkózásról szóló információkat. Visszalapoztunk, kik azok, akik sohasem jöttek vissza közénk, találgattuk, hogy miért nem. Találgattunk, nem ítélkeztünk. Megszólni másokat: sekély e kéj. Erről nem nehéz lemondani.

Csuri nem jött el egykori törzshelyünkre, a borozóba, ahová mi ketten annak idején az első osztálytalálkozót szerveztük. Itt játszott az egyik sarokban, sehol másutt valaki egy kis cimbalom-szerű hangszeren, ujjaival pendítve a húrokat. Debrőit kortyoltunk, s mindig volt miről beszélgetni. A Háryból jártunk át a szombatonkénti iskolai KISZ-klubba, s ha más nem adódott, vissza is tértünk ide. Innen jövet csengettük ki Matyi bácsit, a bentlakó pedellust a néhány doboz Fecskével megszentelt miújságolásra.

Verebes Ferenc gesztusai élnek, míg élünk. Velünk volt a tréfákban, bolondozásokban, a lezárt Szabadság-hídon és a budai közértben, a pályakezdő lendületben. Határőrség, málló falú lépcsőház a Verseny utcában, közös szilveszter, aztán a Góbi-sivatag. Életünk töredékei. Boldog? Sikeres? Nem számít. Csak az, hogy együtt, hogy itt, hogy addig, ameddig.

Összegyűlünk és lesz csendes mosoly, mint Miklósé volt a 73. idején. S mint legutóbb a mi arcunkon, 2007 decemberében. Amikor Katitól búcsúztunk. A túlélés nyugalma? Az egykori együttes élmény és a mostani gyász közössége? Ki tudja, mit rejt a nyugvásra forduló keleti maszk. A tehetetlenséget, hiszen Vele szemben nincs mit tenni. Csak nem-félni lehet. Egészen odáig. Mielőtt odajutnánk, elsiratunk és búcsúztatunk. Ki az Istenhez fordul, ki a gyászmunka tudományos mantráihoz. Egy-egy ölelés. A magunk szerelme.

Áldott világ a zátonyon,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ki engeded,
Hogy süttessük rá magunkra,
Vén magunkra,
Ifjító és istenítő
Szerelmedet.

Azután kifosztva feljajdulunk, hogy Jaj, összedőlt a kincstár.

– Miért ő? Miért így? Miért lassan? Miért kínban? Miért hirtelen? Miért?!

Ez az egyetlen miért, amely önmagával felel. A Kérdés.

– Mit gondolsz, elmenjek? –

El fogsz menni. Mert szólítottak.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr18266154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

178873 2011.08.10. 16:57:44

Fájdalmas és szép dolgok ezek (vagy jobb lenne fordítva, elsősorban szép, aztután fájdalmas?) - no meg persze személyesek. Ezért csak másfajta személyességek jutnak most eszembe. Hiszen gondolkodóba ejted az embert. Szüleim nyolcvan évesek. Édesanyámat néhány éve még elvihettem egy találkozóra, ahol hála az égnek egész sokan voltak. Bátyám már mindig a hiányzók között lesz. A mi osztályunk meg "alattatok" járt. Azok vannak még többen, akik azért nem jönnek, mert valamiért nem akarnak, sosem akartak. De két halottunk sajnos már nekünk is van.

34417 2011.08.10. 16:58:23

ez nagyon mélyről jövő, és nagyon szép, emberi volt... hát persze...EGY osztálytalálkozóra előbb-utóbb, mind elmegyünk...

12635 2011.08.10. 18:06:49

El kell menni, mert szólítottak...de akadnak olyan körülmények, mikor az ember kicsit félve megy, mert nem vagyunk, sőt nem lettünk "egyformák"...mindig vannak dicsekvők is...még ok nélkül is...

178873 2011.08.10. 18:15:46

3. gordius Lehet, én burokban születtem - nálunk ez sem áll. Az első két találkozó nem volt igazán felhőtlen és jóízű, elismerem. De a harmadikra (15 év) eljuottunk oda, hogy senkit nem érdekelt, hogy ki mire jutott, kinek mennyi pénze vagy hatalma van, igazgató vagy válallkozó, beosztott vagy munkanélküli. Csak jól éreztük magunkat. És azóta folyamatosan így van, hisz, mint az első hozzászólásban is írtam, aki valamiért nem szerette az osztályt, nem érezte jól magát közöttünk, az amúgy sem jön el.

15138 2011.08.10. 18:31:13

Nálunk is jó az osztály...mindig is jó volt, nagyon jó volt a gimink is. Ha tudok, elmegyek (kettőn voltam eddig a négyből) Van halottunk is, de ő maga választotta. Menni kell, ha hívnak. :) Az idén esett le, hogy itt nincs ballagás. Mit vesztenek! Kaptuk helyette a Facebookot...

12635 2011.08.10. 19:49:39

Solide, az osztály nagyon jó volt...a legutóbbi találkozó utólag fordult visszájára...számomra gusztustalanul... valaki akinek jól megy, nagyon finoman, jó ízléssel, természetes kedvességgel megvendégelte az egész osztályt...mindentől függetlenül...amíg zajlott a dolog jó is volt a hangulat és minden... utána mentek jobbra balra a magán e-mailek...a jó érzés kifejezése helyett az irigység szavaival...engem aztán ugyan ne vendégeljen meg X.Y., nekem ne játssza az eszét...ez csúnya, főleg olyanoktól, akik a helyszínen nagy jó kedvvel két pofára fogyasztottak... hát csak ezért írtam, ami írtam...

205707 2011.08.10. 19:51:25

Köszönöm Atlasz! Te itt - én ott "énekeltük" meg Csuri requiemjét. Igen, újabb szakadás az egyenruhán, lelkünk zubbonyán. Milyen mélyütés volt, amikor megláttam leveled tárgyaként az ő nevét, mert biztos voltam benne, hogy előkerült. S közben pedig eltünődött - örökre. Mosolygós, hamiskás ábrázata legyen az ittmaradottak "ragasztóanyaga"! Csurikám! Neked már minden kérdésed megválaszolásra lelt...

60145 2011.08.10. 20:51:14

Köszönöm mindenkinek a gondolatait. Annyiféle az ember, a baj, a félelem, hogy aki nem jött el, arra sem lehet igazán neheztelni. Lehet, hogy neki az jobban fáj. Egyek vagyunk, ha szólítanak. Ebben bizonyosak lehetünk.

210560 2011.08.10. 21:25:07

kedves Atlasz ez annyira szép volt, nem találok szavakat. Inkább hívok segítséget: ..."Valaki mondja meg, a hosszú évek Mért tűnnek úgy, mint egy pillanat, Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt, Valaki mondja meg, hol maradt. .." http://www.youtube.com/watch?v=2OQVgm4H7fg Fannyvár

60145 2011.08.10. 21:49:51

9. Fannyvár: Köszönöm. Hallgatom.

SZYKY 2011.08.11. 00:46:04

Nagyon sajnálom, öszinte együttérzésem. Rémület, fájdalom, aggodalom - egyre gyakrabban kell átélnünk, míg az "öregdiák találkozó"-ra sor kerül..

60145 2011.08.11. 04:33:52

11. SZYKY: Ma, purimmal együtt ott leszünk.

22371 2011.08.11. 10:56:05

Én nemrég voltam a mienken, egyébként nagyapám is oda járt.

205707 2011.08.11. 15:26:09

Megtörtént. Csendes méltósággal lezajlott az, ami a földi együttlét utolsó fázisa. Végső búcsú Csuri hamvaitól. Négyen képviseltük az osztálytársakat a gyászolók között. Ki tudja, hányszor veszünk még részt ilyen szomorú ünnepen, vagy a miénken mások mikor...?

78126 2011.08.14. 18:27:26

Egy hajdani kertszomszédom mesélte, megegyeztek, hogy az utolsó egyedül is elmegy az "osztálytalálkozóra". Nem kegyetlen ez? ... Épp itt tartottam, amikor telefonon egy csoporttársam értesített:meghalt a legkedvesebb főiskolai tanárunk. Bálványos Huba.

60145 2011.08.14. 19:12:24

16. Anemone: Nem kegyetlenebb, mint egy nagyobb körben, a temetőben emlékezni. A kiegészítéshez: addig találkozzunk, amíg lehet!

78126 2011.08.14. 21:19:38

Igen, igen, bennem ez a gondolat örök : addig találkozzunk, amíg lehet!!! Most épp egy 35 évest kezdek - még felhőtlen örömmel - szervezni.
süti beállítások módosítása