El fogsz menni, mert szólítottak.
El fogsz menni, mert szólítottak.
– A jövő héten lesz a 73. Mit gondolsz, elmenjek? – kérdezte Miklós.
– Hát hogyne! – csodálkoztam, hiszen tudtam, egyetlen osztálytalálkozót sem hagyott ki, pedig a 40. után megtartották mindet. Aztán csak ránéztem a sokat megélt apai barátra. Csendes mosolyában ott volt minden, amit a többiekkel ezen a legközelebbi találkozón tudott volna megbeszélni. Nem sokkal ezután el is ment utánuk. Kilencvenkét évet élt.
Osztálytalálkozónkat, a 45.-et már megtartottuk az idén. Örültünk egymásnak, a régi iskolának, a távollévőkről kapott híreknek. Akinek szabad volt: koccintott, akinek nem, azon nem csodálkoztunk. Tudomásul vettük a gyászhíreket, a betegségről, személyes elzárkózásról szóló információkat. Visszalapoztunk, kik azok, akik sohasem jöttek vissza közénk, találgattuk, hogy miért nem. Találgattunk, nem ítélkeztünk. Megszólni másokat: sekély e kéj. Erről nem nehéz lemondani.
Csuri nem jött el egykori törzshelyünkre, a borozóba, ahová mi ketten annak idején az első osztálytalálkozót szerveztük. Itt játszott az egyik sarokban, sehol másutt valaki egy kis cimbalom-szerű hangszeren, ujjaival pendítve a húrokat. Debrőit kortyoltunk, s mindig volt miről beszélgetni. A Háryból jártunk át a szombatonkénti iskolai KISZ-klubba, s ha más nem adódott, vissza is tértünk ide. Innen jövet csengettük ki Matyi bácsit, a bentlakó pedellust a néhány doboz Fecskével megszentelt miújságolásra.
Verebes Ferenc gesztusai élnek, míg élünk. Velünk volt a tréfákban, bolondozásokban, a lezárt Szabadság-hídon és a budai közértben, a pályakezdő lendületben. Határőrség, málló falú lépcsőház a Verseny utcában, közös szilveszter, aztán a Góbi-sivatag. Életünk töredékei. Boldog? Sikeres? Nem számít. Csak az, hogy együtt, hogy itt, hogy addig, ameddig.
Összegyűlünk és lesz csendes mosoly, mint Miklósé volt a 73. idején. S mint legutóbb a mi arcunkon, 2007 decemberében. Amikor Katitól búcsúztunk. A túlélés nyugalma? Az egykori együttes élmény és a mostani gyász közössége? Ki tudja, mit rejt a nyugvásra forduló keleti maszk. A tehetetlenséget, hiszen Vele szemben nincs mit tenni. Csak nem-félni lehet. Egészen odáig. Mielőtt odajutnánk, elsiratunk és búcsúztatunk. Ki az Istenhez fordul, ki a gyászmunka tudományos mantráihoz. Egy-egy ölelés. A magunk szerelme.
Áldott világ a zátonyon,
Boldog Isten, boldog Isten,
Ki engeded,
Hogy süttessük rá magunkra,
Vén magunkra,
Ifjító és istenítő
Szerelmedet.
Azután kifosztva feljajdulunk, hogy Jaj, összedőlt a kincstár.
– Miért ő? Miért így? Miért lassan? Miért kínban? Miért hirtelen? Miért?!
Ez az egyetlen miért, amely önmagával felel. A Kérdés.
– Mit gondolsz, elmenjek? –
El fogsz menni. Mert szólítottak.