Kölcsönösség vagy birkalegelő? Shakespeare kivétel!

Azért írok, hogy elolvassák. Bárki. Annak ellenére, hogy a magam számára akartam leírni, ami foglalkoztat, legfeljebb a családi utókornak, ha lesz ilyen egyáltalán. Mindazt, amit több-kevesebb felületességgel elgondoltam, jobbára javamra könyveltem, idegenek elé tárva csak összerendezetten, tisztázatban tudom elképzelni. Hát még a mulasztásaimat, a melléfogásokat, hibákat! A nyilvánosság az igényesség, a névtelenség az őszinteség biztosítéka lett volna.

Az anonimitás az első valós e-mail címekkel érkezett hozzászólásokkal megszűnt, mert mindenféle kapcsolatot csak kölcsönösségben tudok elképzelni. Atlaszként válaszoltam, de a virtuális személyiség sokkal inkább hasonlít a valóságoshoz, mint bármelyik netlényhez. Így tapasztaltam másoknál is, bár naivitásomban például Csapajevről, a számomra vitapartnerként elfogadhatónak tűnt jobbos bloggerről nem feltételeztem Árpapiságát. Nickem épp olyan szimpla, mint aki mögötte van, a másikat is nyíltnak, kiismerhetőnek képzelem – amíg nem bizonyítja az ellenkezőjét. Weöres-Psychét, Pessoát nem keresem, Virginia Woolf Orlandóját még kevésbé. Az új álneveken feltűnő régiekre tippelek. Ha átverődöm: na bumm! Lustaság vagy butaság (ami majdnem ugyanaz) tart meg Atlasznak. Megszoktam ezt a szerepet, amely partnereim, blogbarátaim révén formálódott. Mert a nick személyiség is kölcsönösségben alakul.

A blognyelvezetben a hunglish taszít, ezért magam is igyekszem elkerülni a felesleges idegen kifejezéseket. Ma már tudom, mit jelent offolni. Mint alább szemléltetni fogom, az idegen szó nálam is eszköz, főleg az iróniáé. Nem vagyok naprakész a politikai gúnyszavak jelentéseit illetően sem. Oly sokan villogtatják nyelvteremtő szellemiségüket általuk kitalált gúnynevekkel, hogy ezeket a produktumokat már meg sem kísérlem követni és megfejteni. Klasszikus nyelvi fordulatok ismerete alapján egy azóta kimart-kiiratkozott bloggertársamat, Toszmegosztist igyekeztem magánlevélben felvilágosítani a homo szó görög és latin értelmén alapuló szófejtésemről. Fogalmam sem volt róla, hogy a homofób nem az embergyűlölőt vagy a hasonlót utálót jelenti, hanem annak a jelzője, aki nem szereti a buzikat. A pucsít, punnyad szavakat sem hallottam még élőben. Nem rossz: mindkettőnek van hangulata, a helyükön egészen jól hatnak. De midőn a korábbról ismert és kedvelt kiváló író, onagyz blogjában nyelvszegényítő tendenciát véltem felfedezni, jó szándékkal megjegyeztem ezt neki. Elviselte. Amikor kijelentette, hogy bizonyos tartalmú vers nem létezik, elküldtem belőle neki kettőt. Azután meg kronológikus kételyemet is, majd az erre adott pökhendi válaszára azt, hogy az anakronizmus nem teremt jó metaforát. Sértődése után úgy döntöttem, nem rám tartozik, hogy mekkora felületességgel teljesíti a napi penzumot. Felőlem írja és olvassa egyedül. Akárcsak azok, akinél kommentelni sem lehet, vagy ha igen, akkor nem válaszolnak. Kertész Imre és Thomas Mann sem válaszol, sem Lenin mint fénykép szobám falán, bdk piréz sem a NolBlogon. Shakespeare kivétel.

Megszólni valakit? Javítani? Felülbírálni? Szórakoztat: ha egy nagy arccal teszem. Szakdolgozatok véleményezését és javítását rázom le, pedig fizetnének érte. Semmi közöm a szerzőjükhöz. Adtam piros útmutatást eleget: 12 Voltos dolgozat! Azaz: „volt-os”. Becsültem annyira a célszemélyt, hogy ennyiből megérti. Obsitos tanárként mulatok rajta, hogy tanítani csakúgy csábító a NolBlogon, mint a Vár magasán Sólyom szárnyakon, sőt: smittelgetni, és nagy magyar írót sarokba küldeni! Sekély e kéj! Különben is: Croyez ceux qui cherchent la vérité, doutez de ceux qui la trouvent. Nem angol, így nem igazán trendi, bár homokos talajból sarjadt. A szerzőt mégsem ezért szeretjük, hanem mert keresi az igazságot, nem pedig kinyilatkoztatja. A Sínai-hegyi szereposztás paródiává lesz, ha Navigátőr vagy a várbeli nyelvőr adja elő. Ez a felismerés segít fékezni bennem a tenger észt, a szómenést, a kioktatási késztetést.

Vitázni jó! S főleg nyerni benne! Néhány blogger csak erre vágyik. A mindennapi végső győzelemnél kevesebbel be nem érjük. A függők egyre erősebb ingere lehülyézni, lesöpörni, megsemmisíteni! Szövetségesekkel együtt az ember egyre motiváltabb. Aztán csak a mieinknek, saját magunknak játszunk. Ez se rossz, valljuk be, de mégsem az igazi. Akármiről szól egy bejegyzés, ha az ellenség megjelenik, vagy akár csak jöhetne, indul a szardobálás. Sosem a mieink kezdik, mindig a másik az, aki visszaüt. Így megy ez. A szar a blogharctéren viszonylag humánus muníció. Az én számból mégsem jön természetesen. Blogbarátaim kisháborúit ritkán látogatom, bár egyetértésem jeléül néha bólintok – és privátban küldök utánpótlást. A harci nyelvhasználat mámorából nehéz a menekvés, ezért verem más karjával a csalánt. És bízom benne, hogy a szar és a trágya nem ugyanaz!

Jó itt a társaság! Hiszen ez az a klub az, ahová bevettek! Új barátaim lettek. Blogbejegyzéseim útra keltek, s általuk évtizedekkel korábbi barátságok újultak meg. Volt, aki kölyökkutya voltunk dolgaira ismert. Akad persze blogvilágtalan is, neki hiába írok. Nem fogom háromszor beleütni az orrát. Nélküle is vannak sikereim. Nem csak a hozott anyagból készült női vécé metodikának volt ezernél több olvasója, hanem két másik igazán fontosnak bejegyzésnek is. Kattintógép nem működött, csak az Ajánló. A legkisebb kommentszám 3, a legtöbb 124. Örülök, ha hozzám szólnak. Viszonzom is. Ez nem érdem és nem számítás, csupán a belsővé vált paraszti és polgári normákból jövő kényszer. Gyakran kiderül, hogy a kommentekkel válik teljessé a bejegyzés. Szélesebb kört olvasok, az újakat is megnézem, hátha mondanak nekem valamit. De aki sajnálja rám az időt, magam sem tékozlom őrá az enyémet. Tudom, hogy merre van a könyvtár, a képtár, vagy a Youtube. Ellentétes irányban, mint a birkalegelő.

Nem kényszerültem moderálásra, nem tiltottam ki senkit, nem volt rá szükség. Ezúttal köszönöm mindenkinek, akit illet. A szemetet persze kitakarítom, „vele” nem társalgunk. Valószínűleg az előmoderálás és a kitiltás mini mindenhatói sem oktalanul cselekednek. De vajon bölcsen? Engem is kimoderáltak háromszor, de indoklás nélkül – amelyet gyalázatosnak tartok – csak a Szerki. Nem áll módomban elsértődni innen, hiszen a nagyok, a blogÁszok sem pótolhatatlanok. Számomra viszont Ti, blogbarátaim, akik még itt vagytok és akik már távoztatok – váltatok ilyenné.

A technikával bajlódtam sokat, akkor is, amikor blogolni kezdtem, pedig kaptunk segítséget, s ebből némi megbecsülést lehetet érezni. Ma már sok minden praktikusabb, voltak fejlesztések, könnyebb a szerkesztés, a kurzor rámozdításával kiderül, melyik gomb mire való. Csak éppen arra hiába kérdeznék, amit így sem tudok megoldani. 2009 decemberéig nem tudakoltam meg, hogy vajon miért nem jelenik meg a két másik blogom, a Hordó és a Hatkiló kis és nagy képe a főoldalon és névvel együtt a hozzászólásokban, ha a szerkesztőben máig lehetséges ezt beállítani. Ez történelmileg így alakult! – nyugtatom magam a Berecz elvtárs-féle válasszal. A Frissülő és az Ajánló működésével kapcsolatban sok jó blogger-ötletet olvastam, ma már nem ír és nem számít válaszra senki. Elégszer kerülök Ajánlóba, a Frissülőből pedig időnek előtte sohasem vágtak ki. Használom a + és – jeleket, a Szerkinek jelző és ajánló gombot. Igyekszem hozzászólásaimban a bloggertárs bejegyzését nem túltengeni. Néha csak jelet hagyok, mint Anton. Mástól meg mást tanultam. Bosszantott, ha valaki feltett napi két verset, napi két képet, napi két imát, napi két mondatot, bármi mást bárki mástól, s ezzel sok tartalmas anyagot kitúrt. Ma elnézem a mindenfélével teleszórt Frissülőt, megvonom a vállam, és olvasok, írok még egy darabig.