„Mikor egy híja volt az ezerhatszáznak”, a domokosiak megölték Báthory Endre bíboros fejedelmet.
„Mikor egy híja volt az ezerhatszáznak”, a domokosiak megölték Báthory Endre bíboros fejedelmet.
Főpapjuk elfogására küldte őket Mihai vajda, aki akkor – Buda török kézen lévén – a bécsi magyar király zsoldjában kívánta meg Erdélyt. Mai nyelven: a székelyek a havasalföldi vajdát szolgálva rontottak rá a saját nemzetükre – mivel szabadságaikat kívánták megőrizni. A hét hónapig fejedelem vétlen volt, szüneteltette azt a politikát, amelyre elődei és utódai rákényszerültek. Minden modern abszolutista hatalom – a királyi és a fejedelmi, a magyar csakúgy, mint a francia – igyekezett a rendi kiváltságokat, az adómentességet felszámolni. II. (Szapolyai) Jánosnak a közszékelyek alávetésére tett kísérletét[1] (Székelytámad–Székelybánja) rejti a kegyes emlékezet a csíksomlyói búcsú hagyományába. Hiszen a vallásszabadság igaz híve egyáltalán nem a saját hitét, hanem az adózást kívánta kiterjeszteni az állítólagos Tolvajos-tetői ütközetben. Minden birtokon belüli hatalom ezt teszi és ezt tette, a riválisai pedig semmitől sem riadnak vissza, hogy meggyengítsék. Így esett, hogy a magyar király akaratát ez idő szerint Erdélyben képviselő oláhországi vajda tetszésére a Lengyelország felé menekülő Bátori Endre vérét ontották 1599. október 31-én a Pásztorbükkben.
Ezután Mihai Viteazul Unireáról[2] álmodhatott, a király Basta kezére adta Erdélyt, Báthory Zsigmond pedig fejedelemi székbe ülhetett ismét. A megrendült domokosiak a tragédia helyszínén keresztet állítottak, VIII. Kelemen pápa rendeletére vezekeltek, tartottak bűnbánatot. Közeli múltunkban a meggyilkolt Báthory helyett székely püspököt adtak az egyháznak.
Márton Áron szülőfalujában kereshetjük fel a főpap emlékét őrző múzeumot. A kiválóan tervezett és megvalósított kiállítás látványelemei rendszerbe állított információkkal a megértést szolgálják.
Egyszerre, de mégis egyéni igény szerint tájékozódhatunk a székely magyarok huszadik századi történelméről, valamint a hitét, mértéktartását és övéi iránti elkötelezettségét minden megpróbáltatással szemben megőrzött püspök életéről. Márton Áron gondolataiból ízelítőt kapunk, szenvedéseinek érzelmi átélését a csendes, hivalkodástól mentes közlés könnyíti meg. Hatalmas élmény a találkozás vele! Szerénysége, egyszerű és rendkívül erős kereszténysége szívbemarkoló. Nem tartotta magát közjogi méltóságnak, legelsőnek ebben a világban, mégis felmagasztosult benne. Bennünk.
Dédike, aki gyermekként ismerhette, már csak a portréját láthatja, amelyet Jánosi Antal és Szervátiusz Tibor állított a község főterére, a nap és hold között elhelyezett székely kereszt elé. A művész kemény anyagból formázta Márton Áron kikezdhetetlen arcát.
Dédike este akart találkozni véle. Csokrot készített, hogy kivihesse a kereszthez 2004. december ötödikén. Hogy együtt köszönhessék meg Uruknak ezt a napot.
Mi magyarok Vörösmartytól tudjuk, hogy az emberfaj sárkányfog vetemény. Genetikailag ez a turáni átok. Nemcsak Thébai sorstragédiája, nemcsak a rossz hírű Báthoryaké, akik a Gutkeled nemzetség sárkányfogas címerét hordták, hanem a miénk. Mai uraink sem különbek a régieknél. „És áll (az előbbieknek) helyébe egy utálatos,... és békességnek színe alatt csalárdul cselekszik azzal”. Hatalomra vágyva 2004-ben a magyar állampolgársággal üzletelt, aki midőn csak eggyel felül voltunk a kétezernek, birtokon belül megadhatta volna, de mást kínált. Úgy rontott viszállyal magyar nemzetére, akár Mihai Viteazul négyszáz év előtt.
Vajon megérjük-e, hogy templomunkban ne a kufárok celebrálják a misét?[3]
Vajon lesz-e valaha örökségünk a Báthoryak helyett Márton?
Vajon bűnbánatunk mikor szárítja fel Dédike könnyeit?!
* * *
"A demokrácia azért a legnehezebb társadalomrendező elv, mert magas erkölcsi követelményeket állít fel, mind a vezetőkkel, mind a vezetettekkel szemben... A jövő század arculatát az az irányzat fogja alakítani, amely magas erkölcsi igényekkel jön, a hamissággal az igazságot állítja szembe, a gyűlöletet a szeretettel igyekszik legyőzni és a bosszúálló szándékra nagylelkűséggel válaszol."
Márton Áron, Kolozsvár, 1946. április 7.
[1] Az 1562-es országgyűlésen döntöttek arról, hogy a székelyek kiváltságait megvonják, állami tulajdonba veszik a „székely nemzet” tulajdonát képező vashámorokat, vas- és sóbányákat, az addig szabad székelyeket egyszerű földön-lakókként, jobbágyokként kezelik.
[2] Nagy-Románia első létrejöttét neki tulajdonítják, ezért áll lovas szobra számos erdélyi városban.
[3] Ancsel Éva után.