Atlasz voltam

Atlasz.

Egy kivételes?

2012. augusztus 10. - Atlasz.

A nevelőotthon után (dokumentum)

A nevelőotthon után (dokumentum)

Aladár: … az ember hajlamos csak a jóra és szépre emlékezni ebből a távlatból. Nem lehet ezek mellett sem elmenni. De a nevelőotthonos fiatalok önálló nagybetűs élet elkezdésének a folyamatában nem lett volna szabad személyválogatónak lenni. Azzal, hogy nevelők, utógondozók ezt tették, elárulták azt a hitet, hogy az otthon nem hagy cserben senkit, mert ugye nekünk ők voltak a szüleink…

Az igazság az nagyon sokan, úgy ahogy voltak, le voltak szarva. Szinte örültek a nevelők, hogy megszabadultak tőlük. Természetesen voltak extra kedvencek, akik mindent, sőt azon túl is megkaptak minden segítséget. Ezeket kiállították bazári majomként a kirakatba tessék, lássák!

Erzsi: Itt komoly problémáról írtatok. Néhány mondat a saját történetemről. Néhányan majd biztosan a kivételezettekhez soroltok, de ez van. A következő történt.

Általános suli után a közgé-be jártam, az első félév után koleszos lettem. Onnantól (őszintén így gondolom) igazából nem tartoztam sehova. Annyi volt a dolgom, hogy az alapvető szabályokat betartsam: amikorra a koleszba be kellett érni, ott legyek, a tanulóidőt bent töltsem, minden este kimenőt kértem és kaptam is. Csak be kellett tartanom néhány szabályt a saját érdekemben. A hétköznapok csakúgy repültek. Hétvégén eleinte visszamentem Kisterenyére, de már nem éreztem jól magam, összevonták a csoportokat, elmentek a nevelőim, az újakat nem ismertem, valahogy megváltozott ott az élet. Kívülállónak éreztem magam. Ebből egyenesen következett, hogy a hétvégéket is a koleszban töltöttem. Ha tudtam, elmentem valamelyik osztálytársamhoz, vagy időnként rokonokhoz. A koleszban, ha nem hívtam fel magamra a figyelmet, senki nem törődött velem.

A GYIVI-be úgy emlékszem havonta egyszer kellett bemennem, havi ellátmányt és zsebpénzt kaptam. Ha nem jeleztem, hogy valami gond van (általában nem is volt), nem igazán kérdezték. Tulajdonképpen nem kellett elszámolnom sehol az időmmel, a tanulmányi eredményemmel, a saját utamat jártam. Tudjátok: csak néhány alapszabály.

18 éves korom előtt eldöntöttem, hogy a nagynénémékhez költözöm, ott kezdem a nagybetűst. Távozásomkor '88. nyarán megtudtam, hogy kapok majd némi életkezdési támogatást: 60.000 Ft-ot. A rokonaim befogadtak, segítettek munkát keresni, a fizumat ők vették fel és osztották be. Aztán mikor egy évvel később megkaptam a pénzt, úgy döntöttem saját életet kezdek és albérletbe költöztem.

Igazából nem sokáig voltam egyedül, mert megismertem a párom, akivel azóta is együtt vagyunk, van három gyermekünk, házunk, autónk. Mindent magunknak teremtettünk elő, a párom elvált szülők gyerekeként ugyanúgy nincstelen volt, mint én. Amink van, az a miénk. Keményen dolgoztunk, hogy jussunk valamire. Büszke vagyok magunkra!

Kitartás, lemondás... Néha nagyon nehéz az élet. Gyakran gondolok Kisterenyére és a nevelőimre. Sokat tanultam tőlük. Hálás vagyok minden felnőttnek, aki gyerekkoromban csak egy percre is az életem része volt! Nekik köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok! Kicsit hosszúra sikeredett történetem tanulsága talán az, hogy, ha az elején nem tanulom meg tisztelni az embereket és a szabályokat és nem alakítok ki magammal szemben valamilyen értékrendet, akkor talán én is elkallódhattam volna. Hamar megtanultam, hogy annyi segítséget várhatok, amennyit én magam is adok.

Aladár: Sajnos a többség úgy érvényesült, ahogy a maga erejéből tudott, és nagyon sokan meg is járták rendesen. Mert a nagybetűs életre nem voltak megnevelve. Sokan nyomorognak, éheznek, vagy jobb esetben hajléktalan szállón élnek, ott legalább esznek. Hozzá teszem, hogy nem tehetők mindenért felelőssé azok, akiknek a legtöbb segítséget adniuk kellett volna: a GYIYI és a nevelőotthon dolgozó.

R. Székely Julianna könyvének címlapja

 

 

 

 

 

Atlasz: Az egyik megrázó sors R. Székely Julianna Stelláról szóló riportjaiban olvasható. Megjelentek a Ki a Hunyó című kötetében.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr818265758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

11692 2012.08.10. 06:40:08

Nem is tudom, hogy lehet ép ésszel kibírni a szeretetlenséget, a család nélküliséget, a gyökerek hiányát... Mekkora léleknek kell lenni, ha mindenek ellenére nem elsüllyed, hanem boldogul... "Nem tartozom sehova"...ennél szörnyűbb nincs. ("Anyám kivert - a küszöbön feküdtem - magamba bujtam volna, nem lehet - alattam kő és üresség fölöttem. Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.") J.A.

60145 2012.08.10. 07:01:31

1. Évalajos: Magam is úgy vélem, hogy aki ilyen (bár anyagilag viszonylag jó) körülmények dacára is fel tudja építeni magát és a családját, az különlegesen sikeres ember!

178873 2012.08.10. 08:48:16

Igen, Atlasz! Kivételes. Nem feltétlenül azért, mert a szerető családi háttér nélkül fel tudta építeni az életét. Sőt, ez hangsúlyozottan nem bántás, abból, amit leír, azt érzem, bizonyos fokig a pragmatizmus fölülírja nála értékrendben az érzelmeket. De ez mellékszál. Az azonban figyelemre méltó, hogy tizenéves fejjel tudott olyan felismerésekre jutni, hogy békén hagyják, ha néhány alapszabályt betart, sőt, ezen túllépve tizenévesen meg is tudta valósítani. Van, aki jóval később jut el ide, van, aki soha.

60145 2012.08.10. 10:40:16

3. solide : Amit az ember magával hoz: a természete, amellyel megszületett, az adott. Hogy ehhez mit tesz hozzá a környezete és tudatosan saját maga, az részleteiben nagy titok. Megfejtésre érdemes. Annyit tudok a velem egyszerre nevelőotthonba, akkor a legkisebb lányok közé került vendégemről, hogy társai szeretik és becsülik! Az első a személyiségét, a második a teljesítményét tükrözi.

12635 2012.08.10. 21:23:16

+++ Atlasz, több tiszteletre méltó dolog van ebben az írásban, tiszteletre méltó, amit az önmagáról valló egykori állami gondozott lány, Erzsi elért, tiszteletre méltó, ahogy itt megköszönte azoknak, akiknek úgy érezte meg kell köszönnie, tiszteletre méltó az egykori nevelők igyekezete és akinek volt rá, lelke és szeretete, és tiszteletre méltó, hogy megosztod velünk ezeket a történeteket, pláne, hogy részese voltál, én örömmel olvasom.

210560 2012.08.10. 21:28:04

Előbb, hamarabb - hogy ne mondjam "idő előtt" - felnő az ember, aki gyerekként egy úgynevezett szeretetlenséget "élvez". Megtanulja önmagát úgy szeretni, ahogy kellene, hogy szeressék. Bonyolultabb, nehezebb, tehát nagyobb akarást, figyelmet és nagyobb ambíciót jelentő sorsfeladat - szerintem. Aki sikeresen túljut ezen a próbán, "átmegy" a rostán, az akár kiválasztottnak is tekintheti magát. És ebből a szempontból én úgy gondolom, majdnem mindegy, hogy családban - akár egy zűrös, rossz kapcsolatokkal terhelt háttérrel - vagy egy intézetben, ahol a szervezettség ad keretet a feladatnak : embert nevelni egy gyermekből. Érdekes volt Atlasz...köszönöm ismét Fanny

60145 2012.08.10. 21:42:34

5. gordius : Így van! Ami engem illet, éltem a bizalommal, amellyel az egykori növendékek rám bízták a szavaikat. Vannak keményebb történetek is, az igazán tragikusakat pedig nem fogják elmesélni.

60145 2012.08.10. 21:49:14

6. Fannyvár : Bizony, az ilyen sorsot nem csak a nevelőotthonba került gyerekek viselik! Nagyon izgalmas, hogyan éli meg valaki a szeretetlenséget, s a szerethető másik ember utáni vágyat! Jó, hogy blickfangos cím nélkül is olvasnak és kommentelnek az empatikus olvasók közül azok, akik ezt nem titkolják. Nem csak nekem fontos! Ezek a történetek mind egy népes, egykori nevelőotthonos közösség elé kerülnek!

210560 2012.08.12. 17:44:29

8.ra igen..van tapasztalat... jó, hogy sokan látják, olvassák soraidat Atlasz Fanny

60145 2012.08.12. 17:59:56

9. Fannyvár :)