A nevelőotthon után (dokumentum)

A nevelőotthon után (dokumentum)

Aladár: … az ember hajlamos csak a jóra és szépre emlékezni ebből a távlatból. Nem lehet ezek mellett sem elmenni. De a nevelőotthonos fiatalok önálló nagybetűs élet elkezdésének a folyamatában nem lett volna szabad személyválogatónak lenni. Azzal, hogy nevelők, utógondozók ezt tették, elárulták azt a hitet, hogy az otthon nem hagy cserben senkit, mert ugye nekünk ők voltak a szüleink…

Az igazság az nagyon sokan, úgy ahogy voltak, le voltak szarva. Szinte örültek a nevelők, hogy megszabadultak tőlük. Természetesen voltak extra kedvencek, akik mindent, sőt azon túl is megkaptak minden segítséget. Ezeket kiállították bazári majomként a kirakatba tessék, lássák!

Erzsi: Itt komoly problémáról írtatok. Néhány mondat a saját történetemről. Néhányan majd biztosan a kivételezettekhez soroltok, de ez van. A következő történt.

Általános suli után a közgé-be jártam, az első félév után koleszos lettem. Onnantól (őszintén így gondolom) igazából nem tartoztam sehova. Annyi volt a dolgom, hogy az alapvető szabályokat betartsam: amikorra a koleszba be kellett érni, ott legyek, a tanulóidőt bent töltsem, minden este kimenőt kértem és kaptam is. Csak be kellett tartanom néhány szabályt a saját érdekemben. A hétköznapok csakúgy repültek. Hétvégén eleinte visszamentem Kisterenyére, de már nem éreztem jól magam, összevonták a csoportokat, elmentek a nevelőim, az újakat nem ismertem, valahogy megváltozott ott az élet. Kívülállónak éreztem magam. Ebből egyenesen következett, hogy a hétvégéket is a koleszban töltöttem. Ha tudtam, elmentem valamelyik osztálytársamhoz, vagy időnként rokonokhoz. A koleszban, ha nem hívtam fel magamra a figyelmet, senki nem törődött velem.

A GYIVI-be úgy emlékszem havonta egyszer kellett bemennem, havi ellátmányt és zsebpénzt kaptam. Ha nem jeleztem, hogy valami gond van (általában nem is volt), nem igazán kérdezték. Tulajdonképpen nem kellett elszámolnom sehol az időmmel, a tanulmányi eredményemmel, a saját utamat jártam. Tudjátok: csak néhány alapszabály.

18 éves korom előtt eldöntöttem, hogy a nagynénémékhez költözöm, ott kezdem a nagybetűst. Távozásomkor '88. nyarán megtudtam, hogy kapok majd némi életkezdési támogatást: 60.000 Ft-ot. A rokonaim befogadtak, segítettek munkát keresni, a fizumat ők vették fel és osztották be. Aztán mikor egy évvel később megkaptam a pénzt, úgy döntöttem saját életet kezdek és albérletbe költöztem.

Igazából nem sokáig voltam egyedül, mert megismertem a párom, akivel azóta is együtt vagyunk, van három gyermekünk, házunk, autónk. Mindent magunknak teremtettünk elő, a párom elvált szülők gyerekeként ugyanúgy nincstelen volt, mint én. Amink van, az a miénk. Keményen dolgoztunk, hogy jussunk valamire. Büszke vagyok magunkra!

Kitartás, lemondás... Néha nagyon nehéz az élet. Gyakran gondolok Kisterenyére és a nevelőimre. Sokat tanultam tőlük. Hálás vagyok minden felnőttnek, aki gyerekkoromban csak egy percre is az életem része volt! Nekik köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok! Kicsit hosszúra sikeredett történetem tanulsága talán az, hogy, ha az elején nem tanulom meg tisztelni az embereket és a szabályokat és nem alakítok ki magammal szemben valamilyen értékrendet, akkor talán én is elkallódhattam volna. Hamar megtanultam, hogy annyi segítséget várhatok, amennyit én magam is adok.

Aladár: Sajnos a többség úgy érvényesült, ahogy a maga erejéből tudott, és nagyon sokan meg is járták rendesen. Mert a nagybetűs életre nem voltak megnevelve. Sokan nyomorognak, éheznek, vagy jobb esetben hajléktalan szállón élnek, ott legalább esznek. Hozzá teszem, hogy nem tehetők mindenért felelőssé azok, akiknek a legtöbb segítséget adniuk kellett volna: a GYIYI és a nevelőotthon dolgozó.

Atlasz: Az egyik megrázó sors R. Székely Julianna Stelláról szóló riportjaiban olvasható. Megjelentek a Ki a Hunyó című kötetében.