"...mert attól féltek, hogy elveszíthetnek"
"...mert attól féltek, hogy elveszíthetnek"
Ezen a helyen – s a Köznevelésben – évekkel ezelőtt előbb a szeretet-vágynak, majd a kegyetlenségnek kiszolgáltatott gyerekekről-felnőttekről írtam. Szándékom szerint cukormentesen. Mert mindannyiunk drámája ez. Az én életemben a Brecht-féle epikus színház kemény közvetlenségével kétesztendei nevelőotthoni munkám idején vált nyilvánvalóvá. Igen, „színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő” – csakhogy ebben a színházban főpróbára nincs lehetőség. Csak próbák vannak, megpróbáltatások, jelenetről jelenetre. Boldog tudatlan, aki nem veszi észre.
A kisterenyei jelenetek pár hónapja azért sorjáznak ide, mert előkerült előbb az egyik „gyerekem”, aztán egy másik, harmadik. Volt, aki rám sem ismert, s akadt olyan, akire én nem emlékeztem. Nekik írok, akkor is, ha volt, aki összetévesztett szadista váltótársammal, akkor is, ha itt alig kommentelnek. Én sem szeretek színházba járni.
Az egyik korábbi hozzászólás azonban a tőle függetlenül megírt, a Cserbenhagyásról szóló történet pandantja, ellentéte. Mint a tükörkép. Közzéteszem.
Emeritus mondja:
Talán 5-6 éves lehettem, amikor egy napon fiatal házaspár érkezett a felsőpetényi nevelőotthonba. Igaz, idegenek voltak számunkra, mégis izgatott mindenkit a kilétük. Mivel a bent élők nagy része még csak nem is látta a szüleit, így minden kedves jövevényben őket remélte felismerni. Kiválasztottak hármunkat, és sorba behívtak minket egy szobába. Rám a végén került sor. A könnyeimet nyeltem az előszobában, míg be nem hívtak engem is. Akik kijöttek, mind azt mondták, hogy értük jöttek.
A boldogságtól egy szót sem tudtam szólni, amikor behívtak. Kérdeztek mindenfélét, de válasz helyett csak teli lélekből mosolyogtam. Ez valahogy hatással lehetett rájuk. Még egy szál gyufát is kaptam tőlük. Nem tudtam, hogy mire jó, de nagyon örültem neki, hiszen én kaptam. Csak én. Aztán ők is elmentek, és mind a hárman sírtunk.
Tavaszi szünetre ismét megjelentek. Autóval jöttek, és minden gyereket elvittek egy körre kocsikázni. Aztán én jöttem, az én köröm sikerült a legnagyobbra. Budapest számomra egy merőben új és izgalmas világ volt. Annyi élménnyel gazdagodtam rövid idő alatt, mint az otthonban összesen. Jött a Vidám Park, az állatkert, a rágógumi, a rengeteg játék, és… újra az intézet.
Leírhatatlan csalódottságot éreztem. Valószínűleg arra voltak kíváncsiak, hogy mennyire tudunk összecsiszolódni, egy családdá válni. Amikor bent elmeséltem a kapun túli élményeimet sorstársaimnak, csak tátott szájjal hallgattak. Fokozottabban élt bennük a vágy egy saját család iránt.
Utólag visszagondolva szerettem a felsőpetényi kastélyban élni. Még ma is egy csodálatos hely. De az ottani „pótmamák” minden igyekezetük ellenére sem tudták megadni azt a törődést, amire vágytunk. Talán túl önzőek voltunk. Sok szeretet volt bennük, amit nagyon fel kellett aprózni ahhoz, hogy mindenkinek jusson egy morzsányi. Hálával, és nagy-nagy szeretettel tudok rájuk visszagondolni.
A család aztán rendszeresen elvitt magához, leginkább a tanítási szünetekre. Szerettem volna örökre náluk maradni, de mindig Felsőpetény lett a végállomás. Egy idő után aztán végleg elmaradtak. Az utolsó emlékem róluk az, hogy megszületett a saját kislányuk. Nem voltam rá féltékeny, és csak később tudatosult bennem, az hogy az ő jövetelével az én pótgyermeki szerepem véget ért.
Már felnőtt voltam, hivatásos katona, amikor egy véletlen során találkoztam velük. A kislányból nagylány lett, aki akkor járt egyetemre. Néha az elvesztett lehetőségeimet látom benne. A beszélgetésünk során derült ki, hogy végig figyelemmel kísérték az életemet. Elmondták, hogy azért maradtak el, mert attól féltek, hogy elveszíthetnek. A „nagymama” ugyanis felkereste a tényleges szüleimet. Állítása szerint nem éltek olyan rossz körülmények között, hogy ha akartak volna vissza ne követelhettek volna maguknak. Nem akartak.