Misi barátom születésnapjára

Misi barátom születésnapjára

Akkoriban jobban érdekeltek az autók, mint amióta kocsik lettek. A francia nagyköveti rezidenciába beforduló Mercedes láttán kétségek nélkül bólogattam a francia eleganciára, a Roskovics utcai amerikai ház fél utcát elfoglaló országúti cirkálóját szintén bennfentes csodálattal azonosítottam: – Az ám, Sevró! –, a Chrysler kiejtésével egyáltalán nem bajlódtunk a srácokkal. A Bíró utcában is lakott két autó: Horváth Jenő zeneszerző Skoda Octaviája volt az egyik, a 6./b alatti bérelt garázsban egy Wartburg a másik. Ugyancsak meglepődtem tehát, amikor a Krisztina közértből – ami az egykori nagypostával szemközti Csemegét jelentette – hazatérve két HM Volgát láttam meg a ház előtt.

– Na, ezek sem hozzánk jöttek! – villantottam meg a mit érdekel típusú vigaszt és önvédelmet Andriskának, aki ugyanonnan jött felfelé a Csaba utcán, ahonnan én. Persze ő pénzt keresett, míg én máig ingyen vásárolok be magamnak és a családnak. Egyéb különbség is volt kettőnk között: ő a magasföldszinten lakott főbérlőként abban a villában, amelyik az úri világban az édesapjáé volt, én meg a szuterénben éltem immár harmadmagammal, abban a „lyukban”, amelyet a másik főbérlőtől albéreltünk. Így – az uralkodó osztály, a proletariátus sarjaként ugyan – régi és új urak alatt, de egy új elvtárs fölött helyezkedtem el, mivel a Wartburggal töltött garázst egy minisztériumi főosztályvezető bérelte attól a vállalattól, amelyben Andriska papája immár nem tulajdonosként, hanem főkönyvelőként dolgozott.

A villa előkertjéből, terraszáról kilátás nyílt a Rózsadombra, a Városmajorra, a budai Várra. Késő estig mormolt alattunk a város, esti fényei vörös csillagos reménnyel szórták tele ábrándos lelkemet. A rádióból a haladás, a biztonság, a jövőbe vezető út sugárzott. Reggelente a szputnyikról énekeltek benne, naponta hallottunk ötéves tervről, lakásprogramról, világbékéről is.

A Mit üzen a rádió szóvá tette a még meglévő hibákat, mi több: segített a rászorultakon. Csak írni kell, mert odaföntről nem látják, hogy bajok vannak, csak tudatni kell, s gondjaink megoldhatók. Lám, évről évre emelkedik az életszínvonal! Szinte a szuterén aljáig, ám a mi otthonunk ajtaját, annak akár a küszöbét - egérlyuklakó éveink idején nem tudta megtalálni.

Megtalálták viszont a HM Volgák utasai! Amikor a ház hátsó frontjáról a falépcsőkön lesiettem, az ajtón épp hogy be tudtam lépni, annyian voltak. Nem katonák, ahogy a rendszámból adódott volna. Anyun és a húgomon kívül három-négy gyerek, egy nő, meg egy férfi biztosan bent lehetett. Az utóbbi vagy sofőr vagy valami úti marsall, nem mondták, nem kérdeztük. A családapának másfelé akadt dolga. Beszélgettünk, hiszen sosem láttuk, de ismertük egymást.

Csehszlovák miniszterhelyettesék fiaival-lányaival a rádióbeli Miska bácsi levelesládája hozott bennünket össze. Előbb Pozsonyba mentek a levelek, Prágába azután, ahogy Misi apja előlépett. Lelkes hazafiként kezdetben Attila királlyal kompenzáltam, hogy a borítékra a magyar városnév helyett „csehet”, Bratislavát és Zahradnicka ulicát kellett írni. Misi valami hasonló történelmi mondával válaszolt, azután az ottani húsvéti korbácsolást írta le, más témánkra nem is emlékszem. Leveleinkben biztosan nem szerepeltek autók, sem magán, sem honvédelmi minisztériumi rendszámmal, mely utóbbiakból kettő állt meg a népes családdal a Bíró utcai villa előtt. Szóba sem került korábban, hogy látogatóba jönnek. Ami pedig az autók témáját illeti: mi a szuterénben tudtuk, hogy hol a helyünk, melyek a perspektíváink. A szocializmus építésének útján gyalog lépkedtünk a szakadékig, ha nem is mezítláb, de pjeskom.

Anyu a sohasem használt nagy kávéfőzővel szorgoskodott, amely az otthon pörkölt és darált kávén keresztül mozgatta volna át a gőzt egyik üveggömbjéből a másikba, ha elhatározta volna erre magát. A kicsi gombát magam is kezeltem, ez a nagy sose került le a szekrény tetejéről. Most meg rühellte az áthelyezést, és szabotált. A vendéglátás kudarcos eleme Misiéket cseppet sem zavarta, nem úgy, mint engem, aki hatvan év után sem felejtem el. Megvárni nem tudták a kávét, mert indultak egy másik ismerőst látogatni. Nem késhettek: ebédre várta őket az államfő, az Elnöki Tanács elnöke.

Búcsúzúban Misi anyukája megkérdezte, hogy miben segíthetnek, mire van szükségünk? Őszinte kedvessége szinte megnémította anyámat. Komolyan kellett venni a kérdést. Hiszen az agyagfiguráim, vízfestményeim, rajzaim mellé tett ábrándok hallatán is világossá tette: elég, ha megírom, hogy a képzőművészeti gimnáziumba jelentkeztem továbbtanulni! Így ment és így megy ez. Milántól, a kisebb testvértől később magától értetődőként hallottuk, hogy apuéknak mindent elintéznek. Hogy kik? Hát mindenki, bárki, akárki… Ma már tudjuk, akkor csak megéltük, hogy a szocializmusban voltak egyenlők, és voltak egyenlőbbek.

A hatalmon lévőktől – őket ezzel is elismerve – néha csak kérni kellett.

Hogy Tamáska Máriához, az alagsori műhelyben egy ideig volt kolléganőjéhez miért nem fordult anyám, nem értettem. Ma nem kéne magyaráznia. Amikor földinknek, személyes ismerősének, az államfői testület leghosszabb ideig funkcióban volt tagjának nyolcvanas években megjelent önéletírásával leptem meg Anyut, annak sem örült. Akkor hát még úgy sem szólhatott Kádárnénak! A Kádár-iroda kapcsán akkor emlegettük, ha mindennek ellenére valami kis remény kellett. De nem volt. Mint mikor a főbérlő a magával hozott tanú előtt – és a szemem láttára – anyámat agyba-főbe verte. Hogy elköltözzünk.

A hatvanas években az állam már nem elvette, hanem „adta”, kiutalta a lakást. Csak nem nekünk. A kicsiny szobában, amely hármunk otthona, életem legotthonosabb fészke volt, Anyu textilképei, párnái, sajátkezű hangulatlámpa, mandolin, batikolt terítővel letakart fürdőszoba (mosdókagyló), kétlángos rezsó, kihúzható rekamié, fotelágy könyvespolc a falon, a szekrény tetején befőtt, szobor, kávéfőző voltak a rekvizitek. Itt éltünk hárman. Bizonyára Misi anyukájának is tetszett, amit látott. Aztán – mielőtt elindult a két keki színű HM Volga – megkérdezte, hogy mire van szükségünk.

Két „köszönöm, nem kérek” szabadkozás után is jó szívvel erősködött, így egy iskolatáskát kértünk Csehszlovákiából. Megkaptuk. Megérkezett az alagsorba.