Békeidőben.

Mitől romlott meg a nevelőotthoni helyzetem annyira, hogy továbbálljak önként és ügyesen úgy, hogy minél kevesebb időt kelljen a felmondás után Terenyén töltenem? Otthonnevelő életem az új igazgató által ellenem indított munkaügyi pert megnyerve fejeződött be. Hogyan hatna, ha reá vagy az elődjére, a „gyerekanyagra”, a munkahelyi légkörre, a rosszakarói aknamunkára hivatkoznék? Ha ránézek a könyvespolcon álló fényképre, amelynek Kisterenyén csak a keretezése készült, nem tudok mellébeszélni.

A keretet az alumínium lemezből kivágott és kilyukasztott akasztóval érkezésünk után, 1977-ben a mindig jókedvű, köpcös, fehér hajú Kovács Karcsi bácsi, vagy talán a társa készítette . Az utóbbi egy vékony, barna, a szeme sarkában összefutó ráncokkal kacsintó, többnyire villámhárítós svájci sapkát viselő karbantartó.  Pár nap alatt kedvemben jártak vele. Az éves új fotóval 1979 tavaszán az állomás átjárójában dolgozó  fényképész nem sietett. Sok-sok határidőt mellőzve adta át még a negatívokat is, hogy szabaduljon tőlem. Vajon ebben az évben nem kellett volna-e nekem szabadulni?

A nevelőotthoni munka nehezebb, mint a tanítás: a növendékek iránti teljesebb felelősség tudatát meg kellett szokni. Kerestem a szerepemet a tanító, a szülő-helyettes, a bizalmas barát és a villanypásztor lehetőségei között. Megerősítés ritkán adódott. Máig nem tudom, mit tekinthettem akkor munkám eredményének. A napi kötelezőkön túllépni a szociometria folytatása kínálkozott. Befejeztem az előző munkahelyemen kezdett felmérést. Hasonlóval Kisterenyén nem próbálkoztam: pszichológiai szempontú kiegészítéssel érdemes lett volna. De kinek, miért?

A neveléstudomány ászai szinte mind fafejű vulgármarxisták: Doktorálni lehetett április negyediki osztályterem-dekorációból. Az ily módon lett „tudós” válogatta aztán maga mellé a hasonszőrűeket, s bélyegezte meg azokat, akik akárcsak létükkel veszélyeztették az ő tudományos rangját, beosztását, elismertségét. Nem csodálkozhattam azon, ha az első számú kisterenyei pedagógiai vezető engem is a képesítés nélküli váltótársam beosztottjául pozícionált. Similis simili gaudet...

Kevéssel ezután a szegedi tanárképző főiskola kettes gyakorlójába hívtak szakvezetőnek, vagyis főiskolai hallgatókat is tanító tanárnak. 1975-ben náluk jártam soroksári gyerekeimmel kirándulni, ott végeztem gyakorló tanítást, tudhattak a munkámról szakvezetőmtől és tanszékvezető barátomtól is.   A szakvezetői állást és a Szegedre visszaköltözést a gyermekem anyja akadályozta-ellenezte. A pályázat után küldtem egy lemondó táviratot. Budapesten tartottam a kapcsolatot a fővárosi történelem szakfelügyelővel, aki Soroksáron kezdő tanárként hamar kitüntető figyelmében részesített. Barátságosan fogadott a magyar neveléstudomány hiteles, tiszta személyisége, a magyar Makarenko, de mikor nekem Kisterenyéről, Loránd Ferencnek épp akkor a Róbert Károlyból állt kifelé a szekere rúdja. Több évtized múltán ismerem fel a párhuzamot az Ágoston György-félék uralkodása és Mérei Ferenc, Loránd Ferenc mellőzése, valamint az én Magyar Antaltól kapott beosztásom között. 1979-ben erre nem volt lelki időm: sokat utaztam, előbb állást, majd lakhatást keresve.

A munkabeosztás lehetővé tette az utazásokat.

A nevelőotthonban a munkaidő, vagyis a szolgálat hosszabb, mint az iskolákban, a felkészülési idő maga az életed. A kötelező vasárnapi ügyeletért, vagyis a több gyerek igen nehéz, parttalan foglalkoztatásáért filléreket fizettek. Azonban lehetőség adódott a szabadidő összevonására, amelyet együtt tölthetett a család Kisterenyén, Pesten anyáméknál, vagy a Szeged melletti másiknál. Jöttek látogatóink innen-onnan, a nejem rokonságából és az enyémből, s befutott Dudi és Öcsi, a barátaim. Kollegiális viziteléseken túl sok összejárásra nem emlékszem, teremfoci, ritkán kocsmahivatal, gyakrabban gyermekfelvigyázás a tágas, parkszerű udvaron. Klimm Jancsival jártunk Szentkúton, mátrai rally versenyt néztünk, kisfiaink eközben békésen verekedtek.

A másik tizenegy lakás bérlőivel konfliktusmentesen éltünk. A főépületben szolgálati férőhelyen lakott elvált asszony és a fiatal, Pásztóról immár nem bejáró atletikus megjelenésű Tamás egymással törődött, nem velünk. Bezzeg az asszonyok! A főnök, Magyar Antal apródonként felismert hozzá nem értése inkább csak bosszantott, a váltótársam személyiségét, annak pozitív oldalát kezdtem meglátni, a többiekével együtt. Lassú a felfogásom.

Második nevelőotthoni karácsonyunkkor azonban hirtelen, bár nem előzmények nélkül ért a csapás. A téli szünet kezdete után kisfiammal és nejemmel útnak eredtünk az immár nagyszülőkhöz, hogy majd visszajőve együtt töltsük az ünnepet. Hiszen erre ment ki az egész, saját otthonért jöttünk Kisterenyére! De vissza egyedül érkeztem. Körülnéztem a csoportban, a gyerekeknél, majd „otthon” a kisfiam beüvegezett egy éves kori arcképén merengtem, bámultam a csehszlovák tévében ekkor feltűnt rovar-jelmezes együttest, sört ittam sós pálcikával, aztán elrendeztem a gyerekszobában a karácsonyfát, az ajándékokat, a mieinket, s a visszaútban Pesten átvett enyéiméit. Mondhattam volna-e bárkinek bármit anyám szemébe fagyott könnyeiről?

Kartársaimmal válaszfal-közelben éltünk. A bent és kint lakók hamarosan drámai tájékoztatást kaptak egykori szívem választottjától a velem kibírhatatlan együttélésről. Mit mást tehetett volna? Szakmailag sohasem sikerült figyelemreméltót alkotnia. A nevelőotthonban nem is zavarta, hogy egy hozzá képest kezdőnek a beosztottjává tették. Más természetű sikerre hajtott. Mint Soroksáron, ahol jutalmazás után közölte, hogy a férje ‘nem olyan okos’. Bezzeg... Első albérletünkben még nem hozzám képest, hanem anyámat és húgomat szidalmazva tetszelgett. A házinéni azonnal felmondott. Hurcolkodtunk. Életem párja a nevelőotthoni szolgálati lakásban ismét biztonságban érezte magát. Válni akart. Amíg bele nem nyugodtam.

Néztem az udvaron bringázó, görkorin száguldó, a felnőttekre szívbajt hozó óvodás srácomat, s közben hallgattam a megélhetési mozgalmár Pádár Zolitól a barátinak csomagolt, feleségemtől származó mocskot. Szívem választottja boldog-boldogtalan érdeklődését magára vonta, került, amibe került. Zolin kívül mindenki más szégyellte visszamondani. Süli elrejtette a karrier-arzenálba, jól jöhet még. Aztán a nejem megtudta, hogy a szolgálati lakásban egyedül nem maradhat. Megbocsájtott.

Kisfiam 1979 tavaszán készült fényképén az a gyerek néz rám, aki aggódik, aki bajban van, aki nem tehet semmiről, sem karácsonykor, sem azután. Ami vele történhet - hasonlóan a gyermekotthoni társaihoz - annak okát, célját, kimenetelét nem tudhatja. El kell hárítanom, bármit is diktál sorsunkról az anyai szív, az anyai szerep sajátos, én-központú felfogása. Meg kell óvni a gyermekemet! Nincs világháború, két és féléves apám nem válik hadiárvává, nem semmisíti meg egzisztenciáját a diktatúra, nem szakad szét a családja, nem szégyelli a fia, nem tagadja meg a fiát.  Az én fiamnak más lesz a sorsa, mint az enyém! Hiszen béke van. Lelket öldöklő béke.