Atlasz voltam

Atlasz.

Nagy Pista tanár úr 80 éves

2013. január 19. - Atlasz.

2013.01.19. Temetése - A tanszék a kályha

2013.01.19. Temetése - A tanszék a kályha

„A” Tanszék. Mert nekünk akkor is, most is – ha tanultunk és tanítottunk volt is bármely más egyetemi-főiskolai részlegben – a Szegedi Tanárképző Főiskola Történettudományi Tanszékét jelenti a szó, ott fejeztük be a diplomához vezető utunkat, s onnan kezdtük a tulajdonképpeni pályát, szakmát, hívatást, ki – mit. A Tanszéktől kell tehát elindulni, mert az intézmény révén ismertük meg Nagy István tanár urat, akinek köszöntésére e helyen megkísérlek néhány gondolatot formába önteni, magamnak, másoknak, remélve, hogy sem az ünnepeltnek, sem az elhívottaknak nem fogok velük meglepetést okozni.

Nem tudható, annak idején nem is érdekelt, miféle kritériumok szerint jelölték ki az egyik vagy a másik főiskolai tanszéket arra, hogy diákjaikat szorosabban fűzzék magukhoz: legyenek ott szakestek, tanszéki tanulmányi kirándulások, legyenek évfolyamfelelős tanárok. A természeténél fogva spontán tanár-tanítvány viszony akkoriban nem maradhatott állami vagy pártellenőrzés nélkül. A szemmel tartó-támogató paternalista szemlélet konkrét személyeken keresztül érvényesült, akik kisebb-nagyobb mértékben felvállalták, sőt: akár személyes elkötelezettséggel is gyakorolhatták a rájuk leosztott plusz feladatot. Bizonyára minden tanszéken akadtak pedagógiai Erósszal megáldott-megvert oktatók, de nem mindegyiken létezett szervezett közösségi kapcsolódás, az ottani tanárok idejét nem vonta el a tudományos munkától, egyéni karrier-építéstől, magánélettől az a feladat, amelyet a hallgatókkal való tanórákon kívüli emberi kapcsolatok ápolásának nevezhetünk. Persze nem rossz dolog a ránk bízottak (nekünk kitettek) személyes érdeklődését, rokonszenvét, csodálatát, vagyis az aszimmetrikus viszony előnyeit élvezni, amely még a professzori allűrök adta szabadságélmény kiélésének minden katedrán adott lehetőségeit, tehát a saját kudarcokat és kiszolgáltatottságot lefelé kompenzáló kicsinyes önkény örömeit is felülírhatja. (Nekem az órarend nem felel meg, az én szemináriumom hatkor lesz! Reggel, természetesen, mert Én ötkor ébredek…). Nos, bármi is volt a tanári motiváció, a kapcsolatápolásra kijelölt főiskolai tanszékeken a diák megkaphatta a személyesebb kötödés lehetőségét – vagy illúzióját – amelyet például az egyetemen hiába keresett volna, s ma is hiába keres.

Hogy festett ez a kapcsolat a diák felől nézve? Mi rendelte a növedéket a Tanszékhez, a tanárhoz? Erről az oldalról a viszony egyáltalán nem volt szabályozott, a személyes hozzárendelődés még a mi időnkben sem volt előírás. A diák, ha keresett, a tanrenden kívüli rendezvényeken könnyebben találhatott szuverén, értékhordozó embert a tanulócsoportja számára rendeltetett tanszék oktatói közül. Volt olyan diáktársunk, aki máig hiányolja azt a személyességet, amelynek azért nem válhatott részesévé, mert valamiféle gátlásosságból nem viszonozta a tanszék által felkínált közeledési gesztust. A töri tanszékre azonban előbb utóbb hazajártak, otthonra leltek a diákok. Volt, akit a koncepcióktól hangos adjunktus nyűgözött le, volt, akinek a csendes szavú, fiatalon is ókortudós asszony imponált, de még a nem sok vizet zavaró módszertanos értékeit és gyengeségeit is elfogadtuk, újításait megköszöntük, mint ahogy a tanszékvezető is elfogadta és értékelte őket. A Tanszék persze nem Nagy tanár úrral kezdődött, nem ő töltötte ki és be, s nem is vele ért Tanszékünk a végállomásra. Mégis, nagyon valószínű, hogy a tanárt és diákot egyformán tisztelő, előzékeny, figyelmes jelenléte ragasztott bennünket, életkorunkra előírt lázongásaink, kritikus magatartásunk ellenére is ehhez a műhelyhez. A diákok alighanem a pedagógiai deklarációkat messze meghaladó őszinte kölcsönösséget érezték meg, amikor a tanszéki szellemiségből sugárzó, nem szulejmáni (emlékeztek?), hanem Nagy István-i ajánlatot elfogadták. Ezért vagyunk nem kevesen, akiknek tanárrá válása kardinális személyiségévé dr. Nagy István válhatott. Így volt ezzel néhány nem szakos, köztük akár adminisztratív büntetéssel máshonnan eltanácsolt diák is, aki a hivatalos órákon túl nem a saját tanszékét látogatták, hanem a Nagy Pista tanár úrét, ahová „mindenféle lacibetyár, csirkefogó, tyúktolvaj” bebocsáttatott. Annak, aki bekopogott, mindig nyílott az ajtó, jutott egy mosoly, kézfogás, sorsa iránti valódi érdeklődés, emberi szó.

Mi, akik 80 születésnapja alkalmából örömmel köszönhetjük, a tanszéki gyakorlat révén, barátságát, emberségét, irántunk tanúsított tiszteletét megtapasztalva váltunk diákjaiból tanítványaivá. Tanulnivalónk volt bőven másoktól is, más tanszékeken is, de az említett emberi többlet tette maradandóvá bennünk az azóta megszűnt Történettudományi Tanszéket, a felszámolt tanárképző főiskolát.


Soha nem fordult elő, hogy Nagy István készületlenül tartott volna előadást, szemináriumot. Naprakész volt a szakirodalomban. Vállalta a jegyzetírás felelősségét – először az egész felsőoktatásban – a legforróbb, legkínosabb közelmúltról. Mondatai olykor patikamérleg pontossággal hangzottak el, hogy bizony a kifejezések árnyalatait nem volt mindig könnyű követni. S bizony időnkét reformátori, orátori erővel és szenvedéllyel zengtek, ha a higgadt elemzést követően kitört erkölcsi meggyőződése, személyes állásfoglalása! Dolgozataink (és nem feleletválasztós tesztjeink!) általa végzett javítása valóban a munkánkról, teljesítményünkről szólt, nem számolt rá – 5-4-3 – olvasatlanul a sok esti és könyvtári munkával készült opusainkra, nála nem találkoztunk vizsgáztatás közbeni szendergésből kiosztott kegyelem kettessel. A tanítás és a történettudomány igényes művelését az ő példájából, gyakorlatából ismertük meg. Neve és tanszéke felvételi garanciát jelentett a budapesti egyetemre, s például egy itt végzett diáktársamat követve szaktanári állast hozott nekem, azon az alapon, hogy onnan kell tanár, ahonnan elődöm kibocsáttatott.

Akik most tanár nemzedékek láncolatának tagjaiként köszöntjük őt, személyén keresztül kötődtünk a legjobb néptanítói hagyományokhoz, az akkor nem szóban kifejezett, hanem gyakorolt egyenes beszéd normájához, magyarságunk értékelvű vállalásához. Tőle tanultunk meg, hogy lehet és kell a katedra szabadságával élni, lehetőségeink és képességeink szerint tisztességesen helytállni. Úgy gondolom, azért csoportosulunk Nagy Pista tanár úr köré, hogy esendőségeink és hibáink tudatában, de találkozhassunk értékeink azon legjavával, amelyekkel Mesterünk köt össze bennünket. Csupa „önzésiből” köszöntjük tehát dr. Nagy István címzetes főiskolai tanárt, nyugalmazott tanszékvezetőnket! Azt kívánjuk, hogy nem csak szeretett családja körében, hanem mi közöttünk is legyen jelen sokáig, testi-szellemi egészségben, derűben, emberségben! Ahogyan az első éves megyei tanulmányi kiránduláson még alig, de azóta törés nélkül megismertük, becsültük – és megszerettük. „Kályha”, sarokpont, azaz Tanszék már nincsen, de ahonnan és akitől elindultunk, velünk kell maradjon még nagyon sokáig. Szükségünk van rá!

Tanítványai, barátai, tisztelői a mai, 2013. január 19-i, kakasos templomi végtisztesség után is közöttük élőnek tudják szeretett Mesterüket. Megőrzik tanításait, emberségét, barátságát!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr488266044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

11815 2009.09.26. 14:20:33

:) látszik, hogy jó ember Nagyszerű lehet ilyen tanárember mellett tanulni! Ismeretlenül is köszöntöm!

Garabonciás 2009.09.26. 15:33:08

Ezek állatok! Náci, törölve.

60145 2009.09.26. 16:33:15

Babett, valóban az a legfontosabb tulajdonsága, amit megláttál. Szándékosan léptem a személyesből hátrébb, amikor a fentieket fogalmaztam, mert sokan érzik őt közel vagy egyenesen legközelebb magukhoz. Nagyszerű emberek vették ma körül Nagy Pista tanár urat a szegedi Gödörben. Talán olyan is, aki a Garabonciás által leírt küzdőtéren viaskodik.

60145 2009.09.26. 16:47:43

Garabonciás, az első mondatodat nem tudom hova tenni. Amit írtál, az biztosan hiteles, remélhetően nem veri ki a biztosítékot, hogy le merted írni. Ezek az emberek, ezek a gyerekek nem képesek magukon segíteni. Akik segíthetnének, azok a nevelők nem rendelkeznek a megfelelő feltételekkel - melyeket hosszan lehetne sorolni. Szálanként kellene-lehetne kibontani, például a szaktudás problémáját (mire valaki lehurrogna: fizetést! és igaza volna). Elképesztő a szakmai tehetetlenségünk! De ez a gondok töredéke. Indíts el egy blogot!

15138 2010.02.13. 13:27:34

Igazi szerencse kifogni egy jó tanárt. Erről már beszéltünk - nyilván sokkal többen vannak, mint ahogy azt most a közhit tartja. De az is igen ritka, hogy elismerik őket. Ezért örülök nagyon ennek az írásnak. (A Garabonciás által bemásolt szöveg egy körlevél volt, még hozzám is eljutott...)

Kerekes Tamás 2010.02.17. 14:32:18

remek ember, én is a keze alatt nőttem fel

11692 2013.01.19. 15:56:05

Nehéz időkben sokat számít ezeknek az embereknek a léte...igazodási pont, kályhameleg, ahová vissza lehet járni melegedni... +++

23353 2013.01.19. 16:14:08

Jó írás Atlasz, élvezettel olvastam. Nekem is vanak emlékeim egypár oktatóról a műegyetemről, és persze álltalában kellmesek az emlékeim erről a korról. Ki hitte volna hogy lehet matematikát is érdekesen előadni, és ha a rendszert nyíltan nem is lehetett kritizálni a szemük állásából és visszafolytott iróniájukból tudta az ember hogy mi a véleményük a hivatalos "párt" irányzatról.

60145 2013.01.19. 17:00:31

Elbúcsúztattuk méltósággal, s együtt maradunk az általa ránk hagyott tisztességben, barátságban. Köszönöm, hogy elolvastátok!

210560 2013.01.19. 19:16:45

Tisztelet, főhajtás a jó tanítónak! Atlasz, olyan jó, hogy ilyenekről írsz!!

16940 2013.01.20. 00:19:59

Együttérzésemet nyilvánítom. Ugyanakkor jelzem, egyetemen végeztem, mégis átéltem, amit e kijelentés tagad, idézem: "...főiskolai tanszékeken a diák megkaphatta a személyesebb kötődés lehetőségét – vagy illúzióját – amelyet például az egyetemen hiába keresett volna, s ma is hiába keres." Hallgatóként kulcsot - szabad bejárással - kaptam a Kelet-Európa története tanszék könyvtárához, másik tanszék professzor asszonya kapacitált, hogy szemináriumi dolgozatomat fésüljem meg, hogy elhelyezhesse szakfolyóiratban, egy harmadik tanszék docensével privát ügyekről beszélgethettem, a negyedik tanszék oktatója három teljes szemináriumot (6 órát!) biztosított munkám felolvasására és megbeszélésére, annyira értékelhetőnek ítélte... Kérem tehát, kedves Atlasz, ne vitassa el saját vonatkozó szép élményeimet...

180524 2013.01.20. 10:13:05

Méltó írás, Atlasz! Nem ragozom, megy a +! A Tanár, a Pedagógus (igen, így) nagyon nem mindegy, milyen. Ha ilyen, téged idézlek: " személyén keresztül kötődtünk a legjobb néptanítói hagyományokhoz,..." nos, ez mindent elmond annak, aki érti...

Takács Edit 2013.01.21. 20:57:39

Kedves Navigátor! Örülök, hogy neked is kijutott a mienkéhez hasonló élmény. Tudom, hogy volt hozzánk, a mi Töri Tanszékünkhöz hasonló, sajnos kevesebb, mint amennyi kellett volna. Sőt ma is vannak még ilyen helyek, Tanszékek, Doktori iskolák - ha több lenne belőlük nem abban a helyzetben lenne a felsőoktatás, amiben van.

Takács Edit 2013.01.21. 21:06:50

Kedves Atlasz - nevemben is írtad, sőt szerintem nem túlzás, ha azt mondom valamennyiünk nevében. Köszönöm. A szomorú, hogy egyre kevesebb az olyan felsőoktatási intézmény, ahol a tanévnyitón az elsősök, a leendő pedagógusok, egyáltalán a leendő értelmiség figyelmét arra hívnák fel, hogy akkor válnak, válhatnak a választott szakma becsületes művelőivé, ha magukévá teszik az "örökös megújulás és újrakezdés" képességét - mondá Hegedűs András főigazgató 1971. szeptemberében az akkori főiskolai tanévnyitón a zömmel elsős hallgatóságnak. Avagy idézhetném a Töri tanszékről Kováts Zoltán tanár urat, ugyancsak elsőben: maguknak tudós tanárrá kell válniuk - általános iskolai töriszakosnak készültünk! S befejezésül: hányan kapják útravalóul manapság Nagy tanár szavait: "Az enyém a katedra szabadsága, de felelőssége is"? Továbbá a döntéshozók miért is nem tudják s alkalmazzák, követelik meg mindezt?

60145 2013.01.21. 22:46:31

15. Takács Edit: A két történelemszakostól vetteknél én sem tudnék jobbat, igazabbat idézni! Hegedűs Andrástól pedig ezt: A magyartanár az Isten! Mert amelyik nem olyan, egyenként fojtanám bele a Tiszába, kérem szépen!