egy szakszervezeti választásról
A három legfeleslegesebb dolog a világon egykor alkalmat adott a szakszervezeten való viccelődésre. A pártállami szakszervezet – akár a férfiak csöcse, vagy a római pápa pöcse – funkcionálisan nem működött. Nem látott el munkavállalói érdekvédelmet. Hogy is tehette volna, hiszen a munkásosztály, a dolgozó nép volt hatalmon, amelytől mégsem várható el, hogy mint a termelőeszközök tulajdonosa a szakszervezettel tökön szúrassa magát.
Szinte mindenki belelépett, már csak azért is, hogy ne lógjon ki a sorból. Segélyről, üdülésről sem akartunk lemaradni, a tagdíj megérte, hogy elvtársuraink kétévenként váltogatva bel- vagy külföldön elvonuljanak jó messzire tőlünk kipihenni a néphatalom fárasztó gyakorlását, és a hatalmas felelősség terhét.
1966 nyarától folyamatos volt a tagságom. 1981-ben a Hatkilóban Vasas szaki lettem, akár a többiek: a tanárok, a szakácsok, vagy az építészmérnökök, irodisták. Ez így ment. Az iskola csak része volt az intézetnek, csakúgy, mint a kollégium, a tanműhely, az adminisztratív apparátus, a géhá. Mindnyájan vasasok voltunk. A több száz dolgozót alig ismertem, de mások a munkatervi rendszerességgel megtartott, értekezleteken igen gyorsan megjegyezték a nevem. Nem mindig kértem szót, de ha igen, akkor azért, hogy elmenjek a falig, Pol Pot megye szűkös mozgásterében is. Faltól falig – ez hozzátartozott a magánzárka és a proletárdiktatúra etikettjéhez.
Az uralkodó osztály négy vagy ötévente országgyűlési képviselőkre és tanácstagokra adhatta le szavazatát, választani azonban csak a munkahelyén tudott. Az igazgató–párttitkár–szakszervezeti titkár üzemi háromszögének utolsó, az ukázok ellenjegyzésére rendszeresített tagjának megválasztása a dolgozók kompetenciájába tartozott. No persze az elvtársak azt is jól előkészítették. Hogy mindenki elvtárs volt? Az igaz, de egyesek elvtársabbak.
A választás előkészítése során a szakmai elméleti tanárok csoportja engem jelölt intézeti SZB titkárnak. Közismereti tanárként nem is voltam jelen, de a komolyan vett játékszabályok alapján munkaügyi döntőbizottság elé került vitáimnak szerepe lehetett a jelölésben. Az okát sose kérdeztem, úgy véltem, a motiváció az lehetett, hogy a leköszönő titkár helyére ne az igazgató jelöltje, hanem valaki más, nagyon más kerüljön. Megtudtam, hogy rajtam kívül Koós Lórira is gondoltak.
A jelölésről tudomást szerezve szokás szerint először szabadkoztam, azután másodszor is. Megkerestem a népszerű kollégát, Koós Lórit, régi motorosként vállalná el ő a titkár-jelöltséget, mert ebben az esetben azonnal visszalépek. Lóránt reálpolitikusi választ adott. Semmilyet. Hümmögött. Ezt követően működésbe lépett az elhárítás: a háromnapos mezőgazdasági munka idején maga a párttitkár loholt ki a paprikaföldre Lórántot kapacitálni. A diri jelöltjével szemben Lóri esetleges megválasztása kívánatosabbnak látszott, mint az enyém. Így aztán a hamarosan kinyomtatásra került jelölő-listát a két kívánt ember vezette. Lóránt a paprikaföldi paktumról egy szót sem ejtett. Én meg szégyelltem volna rákérdezni.
Akikkel a választási kilátásokról tanakodtunk, mind Lórántra tettünk. Amikor azonban a szakszervezeti tisztségviselők intézményi választásán Keszkösze Laci felállt, s legnagyobb meglepetésemre engem is javasolt a jelölőlistára felvenni, új helyzet állt elő. Formailag én voltam a megválasztott jelölt, a jelölőlista nélkülem szabálytalan, és megtámadhattuk volna az eredményt, ha nem Lóránt, hanem a „vezetőség” embere fut be. Igen ám, de ha nem fogadom el Keszkösze Laci jelölését, akkor ettől a lehetőségtől elesünk. Nos, nem tiltakoztam. A jelölőlistára történő felvételemet enyhe többséggel leszavazták. Minek a sok irka-firka, anélkül hamarabb szabadulunk. Mégis győztünk: nem az igazgató embere, hanem Koós Lóránt lett a három és félszáz dolgozót képviselő titkár. Az eredeti jelölés alapján az eredményt nem kellett megóvni.
A szakszervezeti titkár az intézet vezetőségének épp úgy tagja, mint a több száz fős intézményi szakszervezetének. Az utóbbiban voltak konfliktusai. Az előbbiben nem. Az is lehet, hogy erősen titkolta érdekvédelmi vitáit azok előtt, akiknek beszámolási kötelezettséggel tartozott. Egyszer vállalta fel dolgozó érdekképviseletét, nem nehéz kitalálni, hogy kiét. A Vasas Szakszervezet az ő ideje alatt élte át a rendszerváltást, a tagrevíziót, a szakszervezeti vezetők lopási (privatizációs) botrányait, s bár nyugdíjba vonulásáig kitartott a választott pozícióban, végül szakszervezete létszáma családtagokkal és barátokkal együtt sem tett ki többet öt-hat embernél.
A történet egy másik világban, harminc éve kezdődött. Akkor, amikor ő volt az én emberem, ő volt a mi emberünk. Most valamely veterán-találkozón azt kérdezném tőle, hogy vajon miért hallgatott arról, hogy a Párt kezéből elfogadta a jelöltséget, az enyémből, a kollégáiéból nem.
