- és az óralátogatás

- és az óralátogatás

Elődöm óráit és osztályait vittem tovább a Zalkában, de az osztályfőnökségét nem örököltem: az az erőskezű Ibolya kezébe került. Amolyan futottak még társaság volt a 8. c, az iskolát mintha szívességként viselték volna el. Egyikük önfelmentő ironikus attitűddel minduntalan hülyének aposztrofálta magát, a másikat épp hogy kivették az állami gondozásból: hiszen az akkori munka alapú társadalomban ősztől tizenöt évesen pénzt kereshetett szerető szülei számára – egyszóval volt gondjuk elég, és nekem is velük.

Magyar órámat vizitálni hozzájuk jött be az igazgató. Itt csodák nem történnek, mindketten tudtuk. Nem hiányzott az óravázlat, s a magas heti óraszám lehetővé tette, hogy minden lehetséges előzményt felhasználjak. Az órát megtartottam úgy ahogy elő volt írva: a bevezető részben egy kis osztályfoglalkoztatás, talán feleltetés is, azután az új anyag előkészítése a korábbiakhoz történő kapcsolással. A bemutató olvasásnál már tudtam: az osztály jobban teljesít!

Azt ma már nem sejthetem, hogy a diákolimpiára nem hajszolt osztály tanulói miért tettek ki magukért. A legvalószínűbb, hogy az igazgató asszonynak mutatták meg: ők is tudnak, ők is érnek valamit az iskolában, még ha tantárgyi versenyekre nem is közülük válogatunk. Aktivitásuk nagyon jól esett. A gyakorlóiskolában egy alkalommal megtörtént, hogy egy jelölt vizsgatanításán a gyerekek egy árva szót sem szóltak. Jól tették: a jelölt nem volt méltó. A soroksáriak szintén betarthattak volna nekem a nyolcadik osztály második felében, ha nem ellenszenv okán, akár szórakozásból is.

Mert előfordult, hogy szórakoztak. Egy ízben lelkes, gesztikuláló magyarázatom közben feltört a kuncogás. Azonnal kérdőn kapcsolódtam a tekintetekre, majd – még mindig szöveg közben – lopva sandítottam köpenyre, nadrágra, a gombolás rendben, erre a röhögés kitört. Muszáj volt rákérdeznem, de szerencsére csak útbaigazítást kaptam a magam elé lefelé lendülő két hüvelykujjamat illetően – a gesztus „üzenetét” nem ismertették velem.

Nekem sem, nekik sem kellett mindent tudni, talán épp ezért válogathattam a sok jelentkező, aktívan résztvevő gyerek között. Szólíthattam, akit nem egyszer legszívesebben kihajítottam volna a folyosóra, de hát nem lehetett. Ott voltak a pusztai napköziseim, az egykori cselédlakásokban élők, a csupa vörös agresszív negyvenkilós szeplő-királykisasszony, és ott volt az ablak melletti padsorban Rácz Joli, a mindig komoly már alig gyerek.

A legtöbb új felismerés Jolitól érkezett, a helyes következtetések az ő fejében születtek, olyasmik is, amelyeket addig nem tanítottam. Rácz Joli intelligens, önállóan gondolkodó emberként mutatkozott be akkor, különbnek, mint az a bizonyos vizsgatanító majdnem tanár a szegedi főiskolán.

Az óramegbeszélésen erről is szót ejtettem. Kiderült, hogy Joli nem rég szökött vissza az iskolába! Nem tévedés! Oda! A népes család valahol vidéken kóborolt, már akit épp nem vágtak sittre, Joli közülük jövet kérte állami gondozásba vételét, mert iskolába szeretett volna járni! Ámulattal hallgattam a szokatlan történetet, a gyermeki törekvést a többre, a jóra, épp azzal a környezettel szemben, amelyből sarjadt, amelyben élt.

Nyolcadik után kétéves szakképzésre küldték, amelyet én, az iskolából csak rövid szünetekre kikerült ember ugyancsak reklamáltam, mert hiszen jó fej, még ha csak jó-közepes is, szakközépben volna a helye! Hálásan és elfogultan megfeledkeztem arról, hogy magánéleti gondok miatt magam is zátonyra futottam a saját szakközepemben, s ha valaki nem segít… Pedig mennyivel jobbak voltak az esélyeim, mint Ráczéknak a saját környezetükkel szemben! Ismert a példázat, hogyan maradhat szűz egy cigánylány – mintha a gádzsik... de hagyjuk! Joli kishúgát pár év múlva megfojtotta egy erőszakoló.

Csak remélni tudom, hogy midőn a beiskolázást igazolva Joli hamarosan domborodó pocakkal tűnt fel a környéken, valami szép kezdődött küzdelmes életében. Talán befejezte a szakiskolát, talán nem. Tőle biztosan nem szökdösött iskolába a gyermek. Jó volna tudni, hogy most éppen unokájának mesél szebb történetet annál, mint amelyik az óralátogatásról eszembe jutott.